Az utóbbi időben a nem a futballban dolgozók közül volt szerencsém beszélgetni tudós tanárral (Dr. Klinghammer István), színésszel (Eperjes Károly), most pedig egy püspökkel. Az alábbiakban a Dr. Kiss-Rigó Lászlóval készült interjút olvashatják.

– Bevallom, nem mindennap beszélgetek ilyen magas rangú egyházi méltósággal. Zavarban is vagyok, azt sem tudom, hogy kezdjem el. Például, miképp illik helyesen megszólítani egy püspököt?
– Úgy tudom, a futballról fogunk beszélgetni. Igaz?

– Igen, ez lenne a beszélgetés vezérfonala, de azért engedelmével érintenénk más témákat is.
– Még mielőtt érintenénk. Nem válaszoltam meg az első kérdést. Úgy gondolom, a futball területén nincsenek rangbéli különbségek, mindketten szeretjük, műveljük. Javaslom ezért, hogy tegeződjünk, ahogy a futballt kedvelők között ez szokás, nem is beszélve a Ferencvárost kedvelőkről.

– Köszönöm, ez számomra nagy megtiszteltetés. Őszintén szólva, nem számítottam erre.
– Hagyjuk a tiszteletköröket! Kezdjük inkább a beszélgetést, várom a kérdéseidet!

– A legelején kezdem. Olvasom, Budapesten születtél 1955. április 6-án. Azon belül, hol?
– Az az igazság, hogy nem emlékszem rá, de elmondásból azért ismerem az eseményeket. Pestlőrincen laktunk, ám de facto a Baross utcai klinikán születtem.

– Kérdésemet az indokolta, hogy talán a válaszból azonnal kiderülhet a kötődés a Ferencvároshoz. Pestlőrincből ez nem annyira egyértelmű, ezért konkrétan is rákérdezek. Már gyermekkorodban kialakult ez a kötődés?
– Természetesen, teljes mértékben. Az egész családban, a nagyszülőktől kezdve a Fradi egy fogalom volt. Aktív fogalom, ami azt jelenti, hogy meccsrejárók voltunk. Lehet, már óvodás koromban is voltam meccsen, emlékeim abból az időből azért nem annyira élesek. Az azonban biztos, hogy a szüleimmel rendszeresen kijártunk az akkor még fatribünös Üllői úti pályára. Aztán élénken élnek emlékezetemben a Népstadionban rendezett kettősrangadók.

– Néhány példát mondanál az emlékeidből?
– Anélkül, hogy eltúloznám a dolgot, néhány emlékképet felelevenítek. A Népstadionban gyakorlatilag mindegy, hogy ki volt az ellenfél,a Fradi meccsein jónéhányszor előfordult, hogy a biztatás némely formái – amelyek össze sem keverhetők a mai értelemben vett vandalizmussal – gyanúsak voltak a hatalomnak. Nemegyszer lőttek a lovasrendőrök a levegőbe, próbálván megfélemlíteni a tömeget. Ez bizony akkoriban betudható volt, ha nagyon szolídan is, egy rendszer elleni tüntetésnek. A rendszer tartott a Fraditól, a szurkolóitól, ami bennünk táplálta a hitet, hogy a jó oldalon állunk. Ez a hatvanas évek végén volt. Ekkor négy évre megszakadt a kapcsolatom a Fradival.

– Hogy-hogy? Mi történt?
– Édesapám kohómérnök volt és a munkája Indiába szólította, ahova vitt minket, a családját is. Ez 1966-tól 70-ig tartott. Amikor hazatértünk, bizony volt mit bepótolnom a hazai történésekből.

– Említed a családod. Testvéreid vannak?
– Egy bátyám van, természetesen ő is ferencvárosi érzelmű, mint ahogy a szélesebb családban mindenki, ahogy azt már említettem.

– Volt pap ebben a széles családban? Hogy választottad a papi hivatást?
– A családban csak én választottam.

– Hogy és mikor jött ez a gondolat egy a sportot, a futballt szerető fiatalembernek?
– Lehet, hogy éppen az hozta a gondolatot, hogy egy normális családban, normális módon nőttem fel, keresztényként, hívő emberként. Sok minden lehetőség mellett ezt a lehetőséget is megfontoltam és végül az érettségi előtt emellett döntöttem. A Hittudományi Főiskolára jelentkeztem, ahová felvettek, majd rögtön elvittek két év sorkatonai szolgálatra.

– Ez gondolom, egy könnyített szolgálat volt.
– Amennyiben a nagyatádi kiképzőbázist annak lehet tekinteni, akkor az. De ez a hely nem erről volt nevezetes. Ezzel együtt jól éreztem magam, nagyon sok máig ható emberi tapasztalatot szereztem. Ma is több emberrel tartom a kapcsolatot közülük, bajtársaimmal, de tisztekkel is. A legénység alapvetően három körből verbuválódott. Voltak a politikailag megbízhatatlannak tartottak, akiknek nyugati rokonságuk volt. Aztán voltak büntetett előéletűek, végül pedig mi, az egyházi pályára készülők.

– Nem mondom! Gondolom, ez egy szurka akart lenni az egyházat választani kívánó fiatalok felé, hátha megtörnek. Viszont, azt is feltételezem, ez nem hogy nem törte meg őket, hanem inkább megerősítette hitükben és elhatározásukban.
– Igen, ez valóban így van. Elmondhatom, mi mindenkivel jó kapcsolatban voltunk. Tapasztalatnak jó volt, ám két év mégis kiesett az életünkből, a tanulásból, amit sajnálok.

– Hányszor mehettél haza?
– Alig. Először akkor, amikor azt akarták, hogy igazoljak a helyi katonacsapathoz, én meg mondtam, ahhoz kell az igazolásom, ami otthon van. Utána meg, amikor vért adtam, annak ellenére, hogy gyerekkoromtól iszonyodtam a tűszúrástól.

– Lám, máris a futballhoz érkezünk. Ezek szerint tizennyolc esztendősen igazolt labdarúgó voltál. Hol és milyen poszton játszottál?
– Akkor kezdődött, amikor hazatértünk Indiából. A Pénzügyőr igazolt játékosa lettem, poszt szerint már akkor is kapus. Az osztálytársaim, meg a testnevelő tanárom invitáltak oda. Végigjártam a ranglétrát az ifitől az utánpótlásig. Kisebb-nagyobb megszakításokkal most ezt folytatom az öregfiúk csapatokban.

– Ezek szerint a Hittudományi Főiskolán, majd ifjú papként megszakadt a futballista karrier. Milyen szerepe volt ott a sportnak, a testnevelésnek Volt? Volt egyáltalán?
– Az az igazság, hogy ma már van, sőt ahol én vagyok, ott kötelező. Akkoriban valóban nem volt, ám megtaláltuk a módját, hogy focizhassunk, hiszen velem együtt voltak a társaim között olyanok, akik korábban fociztak vagy igazolt labdarúgók voltak. Amikor pappá szenteltek, én utána is kerestem a lehetőséget, hogy focizhassak. Fiatal káplánként például igazolt játékosként játszottam Szécsényben. Mint, ahogy a rám bízott fiatalokat is ösztökéltem a sportra, a futballra. Nem egy tábort szerveztünk.

– Mit szólt ehhez az akkori püspök? Tűrte? Esetleg támogatta?
– Ez nem volt kérdés. Eszembe nem jutott megkérdezni, mit szól hozzá. Nyilvánvalónak tartottam, hogy támogatta, hiszen ez is az ifjúság nevelésének az egyik eszköze, mégpedig hathatós eszköze. Úgy látom, hogy ez a kérdés csak Magyarországon vetődhetett fel, mert az elmúlt néhány évtizedben az ateista diktatúra másképp képzelte az egyházi tevékenységet. Külföldön, nyugaton ilyen nem volt. Ott mindig nyilvánvaló volt, hogy egy keresztény ember sportol, futballozik, akkor is, ha papi hivatást választ. A sport is a társadalom életének egy része, az egyháznak pedig fontos feladata résztvenni a társadalmi élet minden szegmensében, sőt a legtöbb helyen intézményesen is képviselnie kell magát. Nálunk csak az oktatásban és az egészségügyben gondoltak az egyháznak szerepet. Pedig a sport is fontos, csakúgy, mint a kultúra. Hála Istennek, ma már mi is ezt valljuk. Ehhez le kell győznünk a régi rossz beidegződéseket. Az egyháznak ma más feladatai vannak a társadalomban, mint korábban. Egy-egy papnak sem ugyanazokkal az eszközökkel kell dolgoznia, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Mások a körülmények, ehhez kell alkalmazkodni.

– Látom, a Te életedet valóban áthatotta a sport, ezen belül a futball szeretete, még reverendában is. Miért van az, hogy ma nem csak a papok között, de a fiatalság körében sem mondható el mindez?
– Sajnálatos módon azt látom, hogy a mai oktatásra, az alaptól a felsőoktatásig nem jellemző a sporttudatosság. Ezért van, hogy a mai ifjúság, főleg a főiskolai és egyetemi ifjúság jóval kisebb hányada sportol és ezen belül is jóval kevesebben tudnak vagy szeretnek focizni. Az én időmben a különböző főiskolák között rendszeresek voltak a futballtornák. Nem is hiszik el az emberek, hogy ezeknek milyen közösségformáló ereje van.

– Mi lehet az oka a mai főiskolai fiatalság ebbéli passzivitásának?
– Összetett dolog ez. Ha az elmúlt éveket, évtizedeket nézzük, azt látjuk, hogy talán rosszul sáfárkodnak a mai modern kor, elsősorban a számítógépek adta előnyökkel. Miközben órákat töltenek el a monitorok előtt, gyakran időhiányra panaszkodva ellustulnak. Ez biztos, hogy nem jó. Vagy említhetem a tévét is, a meccset sokan ott nézik, ahelyett hogy a helyszínen éreznék, hogy megcsapja őket a fű szaga. Persze, ezt is csak az érzi igazán, aki valaha sportolt, aktívan űzte ezt a csodálatos játékot. Egyre kevesebben vagyunk a lelátókon, és ez sem jó.

– Ezzel is összefügg a lelátói hangulat megváltozása. Egyházi méltóságként Te jársz mérkőzésekre. Mit szólsz a szurkolói trágárságokhoz?
– Mindez szemléletbeli, kulturális illetve neveltetési probléma. Ne áltassuk magunkat, ilyen mindig volt, csak ma jobban hallatszik a kevés néző között. És ettől sajnos nem valószínű, hogy több néző lesz, hiszen a családok hogyan menjenek így mérkőzésre? Mit hallanak így a gyerekek? Azok a családok, ahol figyelmet fordítanak a gyerekek, mondjuk úgy, normális nevelésére, nem vihetik ki a kicsiket, mert az otthon épített szellemi iránymutatásuk kilencven perc alatt lerombolódhat. Régen, a nagy tömegben nem hallatszottak annyira ezek a hangok, amelyek ma gyakran túlmennek a normalitás határán. Meggyőződésem, hogy ezt a jelenséget csak úgy lehetne megszüntetni, ha újra többségbe kerülnének a lelátón a valódi szurkolók, akik csak a saját csapatukat biztatják, nekik adnak erőt.

– És a pályán belüli trágár szavak a játékosok között?
– Ez sem szükségszerű. Itt is célszerű élesen megkülönböztetni az ízes beszédet a trágárságtól vagy a káromkodástól. Igen, néha a jelenlétemben is előfordulnak ilyen szavak, mondatok, ami után elnézést kérve szólnak oda felém. Én mindenkinek azt mondom, „Érezze magát otthon! Ha ott nem zavarja, engem sem zavar!” Érdekes, ezen el szoktak gondolkodni. Felvetem, hogy ez a probléma nem újkeletű. Évtizedekkel ezelőtt kialakult egy szemlélet, hogy a futballpályákon nem a legintelligensebb emberek játszanak. Persze, nem is kis számban voltak kivételek, nem egy orvosról, ügyvédről, mérnökről tudunk, aki már játékos korában az lett. Ők a pályafutásukkal, az életükkel cáfolták azt a tételt, hogy a futballista csak primitív lehet. Itt is meg kell említeni a nevelés kérdését. Mit hoz a játékos otthonról, mit tanul a közösségben.

– Gondolom, ez a kérdéskör is ott volt benned, amikor katolikus futballakadémiában gondolkodtál, azt hoztál létre Gyulán.
– Valóban. Nagyon fontosnak tartom, hogy – előre is elnézést kérek a kifejezésért – az utánpótlásban ne csak vélt tehetségnek tartott profi futballistákat „tenyésszenek”, hanem az egész személyt fejlesztve, nevelve, képezve, oktatva végezzék a munkát a nevelők. Ez nem új találmány. Régen is voltak ilyen műhelyek, a Fradiban is. Nem egy olyan utánpótlás-edzőt ismerünk, akik ugyanezt tették. Ma erre hivatva jöttek létre az akadémiák. A miénk is ilyen, nem egyszerű sportiskola, hanem figyel a gyerek mentális fejlődésére is. Akiben az edző meglátja a tehetséget, abban azt is figyeli, mennyi az akarat, az eltökéltség, hogy minden nehézséget le tudjon küzdeni és olykor áldozatot is vállaljon azért, hogy elérje célját, profi futballista lehessen. Ehhez a szakmai kiválasztáshoz tesszük mi hozzá a megfelelő iskolát, és nyíltan deklaráljuk, hogy mi a pályán kívül is nevelni akarunk.

– Mi a véleményed arról, hogy egy akadémista fiatalnak mikor kell külföldre menni, hogy tovább pallérozza a tudását?
– Én nem vagyok hivatott ennek a kérdésnek az eldöntésére, ez sok mindentől függ, minden esetet egyedileg kellene megvizsgálni. Azt azonban látom, hogy napjainkban is vannak tehetségek Magyarországon, ám ha ők nagyon fiatalon külföldre kerülnek, akkor nem lesz belőlük az, amit a tehetségük alapján várnánk tőlük. Persze, sok mindentől függ ez. Kétségkívül nem ártana, ha nálunk is lenne egy színvonalasabb bajnokság, a Fradit is feltétlenül beleértve legyen négy-öt nemzetközileg is erősnek mondható csapat. A Fradit azért említem külön, mert azt még az ellendrukkerek is elismerik, Fradi nélkül nincs NB I. Minden csapatnak rangot jelent a Fradival játszani, ellenük jó eredményt elérni. Régen a Fradi mindig is képviselt valami olyasmit, vezetők, játékosok, edzők, közönség együtt, amiből kinőtt a Fradi nimbusza. Ma sajnos azt látjuk, hogy a nimbusz, az erkölcsi erő még megvan, ám a tartalom egyre jobban hiányzik. Reméljük, nem sokáig, minél hamarább újra rátalálnak, vezetők, játékosok, edzők és a közönség együtt. Ehhez kell koncepció, őszinte beszéd, bizalom a másik iránt, amire rá is szolgálnak.

– Vagyis az Erkölcs, az Erő, az Egyetértés. Jól gondolom?
– Pontosan. Ezek valódi értékek, amelyek ma sem devalválódtak, csak ma valahogy trendi lett ezeket az értékeket elutasítani. Ezeket és persze más, korábban fontosnak tartott értékeket is. Sajnálatos módon, ma az értéksemlegesség világában élünk. Azonban reménysugarat is látok. Azt hiszem, e tekintetben mára már olyan mértékben mélypontra jutott a magyar társadalom, hogy most már ennek az ellenhatásait is kezdjük érzékelni. A történelemben máskor is volt így. Ez sosem egy egyenes vonal, sokkal inkább egy hullámvasút, ahol talán most a felmenő ágba kerültünk.

– A Te püspöki jelmondatod: Erő, szeretet, józanság. Véletlen, hogy mindkét jelmondatban szerepel az Erő?
– Azt sajnos nem tudom, hogy a Fradi jelmondata pontosan kitől származik. Az enyém a Szentírásból, Szent Pál Timóteusnak írt 2. leveléből. Véletlenek nincsenek, üzenete van mindkét szóhármasnak. Az erőn kívül rendkívül nagy horderejű és üzenetű szavak a szeretet és a józanság szavai is, egymással szoros összefüggésben fejthetik csak ki a hatásukat. Csakúgy, ahogy az erő mellé az erkölcs és az egyetértés is szükséges a hatás megsokszorozásához.

– Térjünk vissza egy kicsit még Gyulához, egészen pontosan a kezdetekhez. Mikor jött az ötlet, hogy ott hozol létre egy katolikus labdarúgó akadémiát?
– Az ötletnek ebben az esetben sem kellett külön megszületnie, hiszen az egyházban állandóan benne van az ötlet, abban nincs hiány. Inkább lehetőségről beszélnék, amely adódott, hogy ott csináljunk valamit. Sokak számára furcsa volt, hogy az egyház a futballban ilyen sajátos szerepet vállal. Azt hiszem, ezt a témakört az előbb érintettem már, amikor a sportról beszéltem. Olaszországban például ez egyáltalán nem furcsa, ott szinte minden plébániának van egy saját utánpótlás egyesülete és pályája, ahol esténként, világítás mellett folynak a mérkőzések. Nálunk nem, hogy futballpályák nem voltak, még közösségi helyiségek sem, jószerivel csak a sekrestyében lehetett hívőnek lenni. Szerencsére, ezeken már túl vagyunk! De, még nagyon sok a teendő. Az igény és az ötlet tehát nagyon természetes, csak a lehetőséget nehéz megteremteni. Gyulán éppen ez adódott. Volt egy megfelelő ingatlan, két, nagy egyházmegye által fenntartott katolikus iskola, több mint ezres diáklétszámmal. Ezek közül az egyik szakképzéssel foglalkozik, a másik pedig általános iskola és gimnázium. Ezt a lehetőséget ismertem fel. Piaci áron megvásároltuk az ingatlant, majd az önkormányzat is az ügy mellé állt és ingyen adott hozzá egy hasonló méretű másikat, amelyeket később elcseréltünk egy újabbra. Így zajlott ez egy ideig, jogilag is rendbe kellett tenni az ügyeket, ami elég sokáig tartott. Ma már pályákat építünk, amelyeket nemsokára, október végén avatunk. Ez egy modern, hét hektáros komplexum, három megvilágított nagypályával, egy fedett pályával, két kispályával, 500 fős tribünnel, öltözőkkel, kiszolgáló helyiségekkel.

– Eddig hol folyt a szakmai munka?
– Béreltük a pályákat és a kiszolgáló létesítményeket. De nem lehetett nem elkezdeni, nem várhattunk a saját pályák megépüléséig. Örömmel vettem, hogy a szakmai munkát „egy kis Fradista mag” irányítja, mert elvállalta a felkérést Máté János, Takács László, Keller József és Horváth Péter is.

– Kezdetben Varga Zoltán is részese volt ennek a munkának.
– Igen. Zoli nagy örömmel és lelkesedéssel kezdett nálunk dolgozni. Azt hiszem, nálánál jobb szeme kevés embernek volt a tehetségek felismeréséhez, kiválasztásához. Jelentkezőben pedig nem volt hiány, hiszen az egyházmegye területén kívül külön hangsúlyt fektettünk arra, hogy a határon túli magyarlakta területekről is érkezzenek hozzánk gyerekek. Vannak Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről is.

– Miért Grosics Gyula lett az akadémia névadója?
– Sajnos, már csak ketten élnek az Aranycsapatból. Nagyon fontos, hogy kapus volt, lehet itt köszön vissza, hogy én is az vagyok? Úgy veszem észre, manapság a kapusokat kevésbé értékelik, mint régebben. Emellett természetesen az az emberi és sportemberi tartás, ami Grosics Gyulát jellemzi ugyancsak sokat jelentett. Körülbelül ezek miatt kértem meg Őt, hogy adja a nevét ehhez az akadémiához, amit szerencsére örömmel megtett. Ugyanilyen örömmel jött akkor is, amikor az első év végén az U15-ös korosztályunk feljebb jutott az első osztályba és Ő adta át az érmeket a gyerekeknek.

– Beszéljünk a Fradi öregfiúkról, ahol ma is védesz. Hogy kezdődött ez, miképp lettél a Fradi kapusa?
– Én folyamatosan védtem kisebb egyházi közösségi csapatokban, majd a katolikus válogatottban. Mindig más és más pályán edzettünk, például a Tromosnál vagy éppen a Siketek Csarnokában. Aztán egykori Fradi játékosok is jöttek közénk, például Varga Zolival is ott, a Tromosnál ismerkedtem meg. Edzett velünk, sőt az edzések végén különóráztunk. Észrevettem, hogy mindig tovább marad a pályán, mint a többiek, és kapura lődöz. Nekem sem kellett több, megkértem, én meg hadd védhessek. Fantasztikus labdaszeretete volt, ami csak úgy sugárzott róla. Máté Jani pedig egyenesen a csapatunk edzője lett. Ő intézte el, hogy a Fradi pályán kapjunk edzéslehetőséget. Azóta hetente ott edzünk, még több játékossal megismerkedtem, valahogy adta magát a lehetőség, hogy felkértek, menjek velük is játszani. Így húzhatok Fradi mezt is magamra. Nem kis öröm ez nekem.

– Papválogatott, Fradi öregfiúk, gyulai Grosics Akadémia. Még ezzel sincs vége a futballal való kapcsolatodnak, hiszen nyártól egy NB III-as klub főtulajdonosa is vagy. Mikor jut fel a KITE-SZEGED az NB II-be?
– Reméljük, minél hamarabb. El kell, mondjam, én elsősorban a nevemet adtam, egyfajta erkölcsi támogatást ehhez a vállalkozáshoz, mivel úgy láttam, eddig nem volt meg a közös akarat. Az, ami feltétlenül kell ahhoz, hogy egy Szeged nagyságrendű városnak komoly, előbb-utóbb élvonalbeli csapata legyen. Azt is fontosnak tartom, hogy ezáltal a gyulai akadémistáknak is lesz kifutási idejük, elhagyva a tanulóéveket itt fejlődhetnek tovább. Ebből mindkét szervezet csak profitálni tud. Ezért is szeretnénk, ha ez a csapat mielőbb feljebb, az NB II-be jusson. Itt is segítenek egykori Fradisták. A Gyulán edzősködő Keller Józsi és Horváth Peti igazolt játékosai lettek a csapatnak.

– Ha már a gyulai akadémia és a szegedi csapat kapcsolatáról beszélünk. A Fradival nem lehet egy intézményesített kapcsolatot létrehozni? Ha másért nem, tán azért is, mert Fradi érzelmű a megálmodója és oly sok Fradista segíti a munkáját?
– Dehogynem! Én lennék a legboldogabb, ha ez létrejöhetne. Megkeresés esetén rajtunk biztos nem múlik egy ilyen együttműködés tető alá hozása. Nagy lehetőségek lennének egy ilyen kapcsolatban.

– Őszintén remélem, eljön ez az idő is! Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a megkeresést. Isten áldja meg a Ferencvárost!

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2010. szeptember 15.