2024. november 24. vasárnap

Beszélgetés Haáz Ferenccel

Szerző: tibu1 Bejegyzés ideje: 2010. október 9.

Minden meccsen a kispadon ül, a játékvezetők felé dokumentálja a cseréket. Az ő felelőssége, hogy a csapat adminisztratív dolgai rendben menjenek. Ő a technikai vezető, Haáz Ferenc. Technikai vezető, azonban ennél mégis sokkal több! A Ferencváros része, hiszen mind játékosként, mind vezetőként a Fradi család tagjává vált. Ezúttal vele beszélgettünk.

-Vidéken születtél, ha jól tudom Tolna megyében. Itt is nőttél fel?
– Igen, Tolna megyében születtem, Gerjenben. Ez Szekszárd és Paks között egy pici falu. Tizenegy éves koromig itt éltem a szüleimmel. Ezt követően jött az iskolaváltás, hiszen középiskolába Budapestre, a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolába kerültem, aminek később a Fradival való kapcsolatomat is köszönhettem. A Szent Istvánban akkoriban Patonyi László volt az igazgató, aki sajnos már nincsen közöttünk. Ő volt az ottani iskolacsapatnak az edzője és többek között olyan játékosok kerültek ki a kezei közül, mint a Hrutka Jani vagy a Zavadszky Gabi. A Szent István tehát egy Fradi kapcsolatú iskola volt. 1982-ben középiskolás bajnokságot nyertünk annak ellenére, hogy az iskolában a lányok voltak többségben. Patonyi tanár úr azonban nagyon odafigyelt arra, hogy olyan diákokat vegyen fel, akik jó futballisták is voltak. Abban az időben elég sokat játszottunk az utánpótlás csapatokkal és az ő ajánlásával ’81 nyarán idekerültem próbajátékra. Akkor még Horváth Api bácsi volt az edző.

– Nagyon előreszaladtunk! Nem meséltél még a labdával kapcsolatos első élményedről és a gyermekkorodról.
– A hetvenes években egy gyereknek más szórakozási lehetősége a futballon kívül nem is volt. Emlékszem, olyan bajnokságokat rendeztünk, hogy alsó-faluvég, középső-faluvég és felső-faluvég játszott egymás ellen. Ezeket mi szerveztük, de édesapám is jócskán benne volt ezeknek a kivitelezésében, hiszen ő is futballozott, a pályafutása során egész az NB 2-ig eljutott. Később aztán játékvezető lett. Visszatérve a témához, szerveztük ezeket a falusi tornákat és játszottunk. Nem képeztek, engem akkor egyetlen edző nem látott. Nem tanítottak meg rá, hogy hogyan kell rúgni, nem tanítottak fejelni, játék közben sajátítottunk el mindent. Mikor vége volt a sulinak, ledobtuk a táskánkat, volt egy „Gödrök” nevű tér, ahol összegyűltünk focizni. Odajárt mindenki, aki élt és mozgott. Főleg nyári időkben volt rengeteg időnk, reggel kimentünk, egy zsíros kenyérért hazaszaladtunk és rohantunk is vissza focizni. Este tíz órakor úgy szedtek össze minket a szüleink, mert állandóan csak a foci lebegett a szemünk előtt. Mikor egymás között játszottunk, mindenki kiválasztott magának egy nevet. Ebedli, Nyilasi, Törőcsik, neve nagyon népszerű volt, de mindig az döntött, aki a labdát hozta. Ő választhatott először. Engem elsőnek a Nyilasi féle korosztály érintett meg. Sajnos a Páncsics Miklósra és az Albert Flóriánra én nem emlékezhetek a korom miatt, hiszen én játszani igazán a Nyilasi, Ebedli, Rab Tibi korosztályt láttam.

-A családodban édesapádon kívül sportolt más is?
– Édesapám – mint említettem – futballista volt, de mivel agrármérnök lett, abbahagyta a futballt. A foci szeretete tőle öröklődött ránk, hiszen a bátyám is futballozott a Keszthely együttesében. Érdekesség, hogy Gellei Imre volt az edzője az egyesületben. A családon belül a fiúkban benne van ez a foci iránti szeretet. A nagyapám is szeretett futballozni, mind a mai napig megvan ez a futball iránti imádat a családban.

-Hol lettél először igazolt labdarúgó?
– A Paksi SE-ben, mert negyedikes koromban édesapám munkát váltott és elkerült Paksra. Aztán két év múlva mégis visszaköltöztünk a falunkba, Gerjenbe. Ekkor játszottam a Gerjeni MEDOSZ-ban, ami megyei első osztályú csapat volt. Itt a serdülő és az ificsapatban kergettem a labdát, de már ekkor felfigyeltek rám, hiszen korosztályos megyei válogatott voltam. Elég gyorsan, két év alatt el tudtam jutni onnan a Ferencvárosig.

– Fiatal korodban is azon a poszton játszottál, mint a felnőtt időszakodban, vagy több helyen is megfordultál a pályán?
– Szerettem én elöl is játszani. Mikor megindultam a labdával, akkor dőlt is mindenki, de később, ahogy alakult az egyéniségem, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a belsővédő szerepkör áll leginkább közel az egyéniségemhez.

Hogyan kerültél fel Pestre?
– A középiskolai éveimet itt kezdtem el Pesten és bekerültem a Szent István SE együttesébe. A következő csapatom pedig már a Fradi volt. A Fradi ifi kettővel játszottunk egy meccset és akkor annyira jól ment a játék, hogy azt mondták, ezt a fiút hozzuk el és nézzük meg. Továbbra is ugyanabba az iskolába jártam, csak utána már a Fradiban játszottam.

-Mikor és hogyan kerültél fel a felnőtt csapathoz?
– Az egy álomszerű dolog volt, mert nagyon gyorsan történt. Az ifi kettőben én összesen fél évet játszottam, majd Vincze Géza azonnal vitt az ifi 1-be és fél év után felhoztak az első csapathoz. Soha nem felejtem el, öten érdemeltük ki ezt a megtiszteltetést. Szilveszterkor volt az a szokásos összejövetel és ott ötünket mutattak be. Akkor azt mondták, hogy ez az öt játékos marad a téli felkészülés alatt a felnőtteknél és majd meglátjuk, hogy ki tud ott gyökeret verni. Utána álomszerűen alakult a sorsom, hiszen három hónap múlva bemutatkozhattam az első csapatban, harmincezer ember előtt Diósgyőrben.

-Mennyi idős voltál ekkor?
– Februárban töltöttem a tizennyolcat, a meccs pedig március 3-án volt. Utána végigjátszottam az egész szezont úgy, hogy ki sem maradtam a csapatból. Nagyon gyorsan jött ez nekem, egy meseszerű álom volt. Rajtam kívül akkor a Deák Sanyi ragadt még bent az akkori csapatban.

– Mennyire érezted meg a különbséget a Szent István SE és a Fradi között, azaz hogyan tudtál felpörögni ennyire rövid idő alatt erre a szintre?
– A Szent Istvánban értelemszerűen nem játszottunk olyan komoly ellenfelekkel, mint itt a Fradiban. Ott hozzászoktam egy ritmushoz, de ki tudtam tűnni a közegből. Aztán, amikor a Fradiba kerültem, olyan játékosok vettek körbe, akik végigedzették a gyerekkorukat. Velük edzők foglalkoztak, míg velem addig nem. Én a gerjeni grundon tanultam meg az alapokat és volt is bőven lemaradásom, mert nem rúgtam túl jól. Rengeteget köszönhetek Horváth Api bácsinak, aki nagyon sokszor maradt velem az edzések után kint és tényleg nagyon látványosan és gyorsan fejlődtem. Ez még az ifiben volt. Emlékszem, akkora volt a különbség, hogy amikor elkezdtem járni az első edzésekre és edzőmeccsekre a felnőttekhez, alig tudtam labdához érni, mert annyival gyorsabb volt a játék. Aztán ehhez is elég hamar hozzászoktam, nagyon szerencsés voltam. Három-négy hónap alatt akkorát fejlődtem, hogy magam is csodálkoztam rajta. Az első osztályban olyan futballisták ellen játszhattam, mint például a Vasasból Kiss Laci vagy Váradi Béla.

-Melyik az a szezon, ami a számodra a legkedvesebb?
– A legkedvesebb az egyértelműen a 84-es tavasz. Akkor, ha nem játszom az első csapatban, valószínűleg Bicskei Bertalan sem figyelt volna fel rám, és nem lettem volna ifiválogatott. Azonban hoztam egy kiegyensúlyozott jó tavaszt és beválogatott az ificsapatba. Én úgy tudtam bekerülni abba a csapatba, hogy előtte nem voltam a tagja. Ez a korosztály, Zsinka Jani, Pintér Attila már évek óta együtt voltak, én meg ilyen kakukktojásként kerültem be hozzájuk. Nem is tudtam az eredeti posztomon játszani, hiszen ott Pintér Attila volt a kezdő. A Berci’bá pedig kereste a helyemet és kipróbált szélsőhátvédként. Az első selejtező meccsen még a Takács Józsi játszott, utána a visszavágón már én kaptam bizalmat. Egészen a döntőig én játszottam ezen a poszton.

-Milyen érzés volt megélni ezt a menetelést az ifi EB-én?
– Csodálatos élmény volt, de rólunk szerencsére levették a nagy terhet. Mi úgy mentünk ki, hogy bár tudtuk, nem vagyunk rosszak, de nem gondoltuk, hogy el tudunk jutni idáig. Jellemző, csak két garnitúra szerelés volt nálunk, tehát nagyon hosszútávra senki nem is tervezett. Talán csak egyedül Bicskei Bertalan, aki az ifi EB végén elmondta, hogy ő bizony számított erre. Nem volt rajtunk az a teher, hogy mindenképpen meg kell nyernünk a meccseket. A legnagyobb gondunk az volt, hogy magunk mostuk a szerelésünket. Az első kört simán vettük Minszkben. Megvertük a cseheket 3-0-ra. Akkor már felkapták az emberek a fejüket, mert egy igen erős cseh csapatot sikerült legyőznünk. Aztán jöttek a spanyolok, akik a favoritoknak számítottak, őket elvertük 2-1-re. Megvertük Svájcot is és a csoportunkból az első helyen mentünk tovább. Így egyből elődöntőt játszhattunk, a lengyelekkel kerültünk össze. Őket annyira simán megvertük, hogy mindenki láthatta, nem vagyunk rosszak. Bicskei már a nyolcvanas években az egész pályás letámadást gyakoroltatta velünk. Ez úgy történt, hogy sokszor reggel hatra mentünk edzésre, mert az iskolából sokszor csak így engedtek el. Egy héten háromszor ezt gyakoroltuk. Ezzel a taktikával, nagyon sok gólt tudtunk szerezni. A döntőben már ki-ki meccset játszottunk. Azt viszont mi nem éreztük kint, hogy itthon mekkora várakozás előzi meg a meccset. Nem volt még internet, mobil telefon, nem jutottak el otthonról a hírek hozzánk annyira és valójában fel sem fogtuk igazán, hogy mi is történik velünk. Az ottani újságokat hozták oda és fordították le nekünk, hogy 100 000 embert várnak a döntőre a stadionba. El voltunk képedve, hisz voltak olyanok a csapatunkban, akiknek nem volt még NB 1-es mérkőzésük sem. Sőt, valójában csak Zsinka Janinak, Kovács Kálmánnak és nekem volt. Amikor kimentünk a pályára, bizony elfehéredtünk egy páran. Úgy nyolcvanezer néző jöhetett ki és csak azért nem voltak 100 000-en, mert az egyik szektort javították.

-Mesélj kérlek egy kicsit a döntőről is!
– A döntő előtti napon már nem nagyon tudtunk aludni. A Berci’bá összehívott minket és buzdított, hogy sportemberek vagyunk és ha már idáig eljutottunk, meg kell próbálnunk megnyerni ezt a meccset is. Győzködött minket, hogy mi vagyunk az ottani szakemberek szerint is az egyik legjobb együttes, azonban a másik oldalon ott volt velünk szemben a másik legjobb. Azt mondta a mester, hogy mi csak játsszuk a saját játékunkat, ne foglalkozzunk a közönséggel. Azonban könnyű volt neki ezt mondani, hiszen nem neki kellett kifutni a zöld gyepre ennyi ember elé. Az első húsz percben nem nagyon jöttünk ki a kapunk elől. Viccesen mondva, a szovjetek jöttek, mint az oroszok. Aztán szép lassan kezdett erőre kapni a játékunk és a szovjetek is érezték, hogy hoppá itt még baj is lehet. A Zsinka Janinak két akkora helyzete volt, hogy már a rendes játékidőben is eldönthettük volna a meccset. A 90 perc után jött a hosszabbítás, de akkor már mindkét válogatott óvatos volt. Mivel a hosszabbítás után sem jutottunk dűlőre, következtek a tizenegyesek. Az egy külön szám volt, mert az első kettőt mi kihagytuk, ők pedig berúgták. Ezek után álltunk fel. Ez Petry Zsolt és a Berci’bá külön érdeme volt. Zsolt 2-0 után megfogott három tizenegyest. Aztán mi kihagytunk egyet, de szerencsére ők is és végül Kovács Ervin tizenegyesével lettünk győztesek.

-Milyen volt itthon a fogadtatásotok?
– Itthon derült ki a számunkra, hogy igazán mekkora eredményt is értünk el. Miután leszálltunk, jött a Vincze Pilu és szólt, hogy gyertek, ti ilyet még nem láttatok. A Ferihegy 1 tele volt emberekkel. Ott egy tűt nem lehetett leejteni. A hideg ráz most is, hogy beszélek róla. Mi ifi játékosként kimentünk és amikor megérkeztünk a klubok rögtön lecsaptak ránk. Megvolt a csapat fotózása a reptéren és azonnal bevágtak minket a kocsikba, merta klubok abban a pillanatban el akartak szipkázni minket. A reptérről bejöttünk ide a klubházba és hetünknek ott volt egyből a szerződése. Svédasztallal fogadtak és már írhattuk is alá a szerződésünket. Akkor került ide Zsinka, Keller, Pintér, Zsivótszky, Szeiler és hosszabbíthattunk, a Deák meg én.

-Mi lehetett annak az oka, hogy ez a rendkívül tehetséges korosztály felnőtt válogatottként már nem tudott ekkora sikereket elérni?
– Ezen már én is rengeteget törtem a fejemet. A szövetség részéről volt egy olyan gondolat, hogy megpróbálják ezt a csapatot egyben tartani és elindítják a másodosztályban. A klubok azonban ebbe nem mentek bele. Ezt követően azonban ez a csapat egy év múlva részt vett egy világbajnokságon is. Meggyőződésem, hogy itt már azért nem voltunk sikeresek, mert a klubok nem engedtek el minket olyan sok összetartásra, mint az ifi EB előtt. A felkészülésünk ezért nem tudott olyan teljes lenni, mint előtte, de ennek ellenére úgy estünk ki a csoportunkból, hogy azonos pontunk volt a kolumbiai csapattal. A továbbjutást sorsolással döntötték el, pénzfeldobással. Ezt sajnos nem mi nyertük.

Abban az időben nagyon nehéz volt a felnőtt válogatottba bekerülni, hiszen a Videoton eljutott az UEFA kupa döntőjéig, a nagyválogatottról pedig mindenki azt mondta, hogy akár még a VB-ét is megnyerhetik. Akkoriban elég nagy futballélet volt hazánkban és voltak nálunk jobb játékosok is felnőtt szinten. Tőlem is kérdezték már, hogy miért nem lettem felnőtt válogatott, de abban az időben ott volt egy Sallai vagy egy Herédi Attila, mellettük nem tudtam odakerülni. Nagyon jó focisták alkották a válogatottat. Kovács Kálmán és Zsinka Jani válogatottak lettek, de ők is csak később.

-Nyolcvanhatban egy nagy pofont kapott a válogatott Mexikóban. Utána, gondolom, nagyobb esélye lett a korosztályodnak.
– Igen, utána már többen bekerültek, de a mexikói VB a magyar futball számára egy mohácsi vész volt. Megrogyott a labdarúgásunk és közvetlenül ezután ’89-ben jött a rendszerváltás. Megszűnt a foci állami támogatása és ez egy nagy érvágás volt a labdarúgásunknak. Rengeteg pálya egyszerűen eltűnt a futball térképéről. A profi foci alól eltűnt az alsóbb régió és ezért megszűnt a merítési lehetőség. A nyolcvanas évek elején tízszer annyian fociztak Magyarországon, mint a kilencvenes években. Mostanra valamit az akadémiákkal javult a helyzet, de biztos, hogy ott, akkor és ezért rogyott meg a magyar futball. A rendszerváltás után azonban már eltelt húsz év és kezdik alulról építgetni a háttérbázisokat. Reméljük, hogy ennek majd meglesznek később a gyümölcsei is.

-Visszatérve a Fradira, meddig voltál a Ferencváros labdarúgója?
– 1986-ig. Akkor ugyanis bevonultattak katonának és sok lehetőség volt előttem. Felvetődött Mezőtúr, Újpest és a Honvéd is, végül az Újpestben kötöttem ki. Adyligeten voltam határőr és az Újpestben fociztam. Itt szerepeltem két évig, azonban az első osztályban sok lehetőséget nem kaptam. Ott ugyanis akkor olyan játékosok voltak, mint Kardos, Kovács, Kozma, vagy Tóth Józsi. Ezek nagyon nagy nevek voltak és nehéz volt közéjük bekerülni, inkább csak a tartalékcsapatban jutottam szóhoz.

-Miután letelt a katonai szolgálatod, hol folytattad?
– Az NB 3-as Budafokba igazoltam. Amikor én idekerültem a Fradiba, akkor Kiss László volt a Fradi szakosztályelnöke. Ő a Budafokban is vezető teendőket látott el és én nagyon jó kapcsolatot ápoltam vele. Azt mondta, Ferikém gyere ide és itt, nagyon jó kezekben leszel.

-Nem lett volt lehetőséged visszajönni a Fradiba?
– Volt egy idő, amikor akár vissza is tudtam volna jönni. Rákosi Gyula hívott, de akkor sajnos nem ment úgy a játék. Az Újpesti időszak nekem nem igazán tett jót. A tartalékbajnokságban nem ugyanaz szerepelni, mint az első osztályban. Hívtak az NB 1-be is Csepelre, de akkor még olyan körülmények voltak a harmadosztályban is, hogy nem érte volna meg nekem odaigazolni. Az egyik legszebb időszakomat töltöttem Budafokon. Nagyon jól éreztem magam. Felkerültünk a másodosztályba és azt kell, hogy mondjam én megragadtam azon a szinten. Utána én már nem tudtam onnan kitörni. Valahol visszaütött az a dolog, hogy annyira gyorsan jöttek a sikerek a számomra, anélkül, hogy az alapjaim meglettek volna. Nagyon gyorsan jutottam a csúcsra és valami miatt nem tudtam ezzel élni. Volt egy időszakom, amikor rengeteget voltam sérült. Nem voltam gyerekként tudatosan felépítve és ez később visszaütött. Szerintem nincs még egy játékos, akinek annyi húzódása, szakadása lett volna, mint nekem. Budafokon eltöltöttem három évet és ott összebarátkoztam egy remek emberrel, Dobesch Gyulával. Most is Budafokon dolgozik, ő az apám helyett is apám volt. 1992-ben ő lett a Százhalombatta edzője és megkérdezte, hogy követem-e őt Százhalombattára. Ez nem kérdés Gyula’bá, feleltem neki. Mivel azonban rengeteget voltam sérült, már én is láttam, hogy az enyém nem lesz egy hosszú pályafutás. Elmentem kis csapatokba focizni, de akkor is sérülési problémáim voltak. Éppen azon filóztam, hogy merre tereljem tovább az életemet, amikor megkeresett Pallagi Róbert. Ő a százhalombattai futball klub ügyvezető elnöke volt és technikai vezetőt keresett. Előtte én ezt már csináltam a foci mellett, mert látták, hogy tudok gépelni és mindig megkértek különböző feladatokra. A végén már én jártam a BLSZ-be meg mindenhova. Erre ők emlékeztek és megkértek, hogy vállaljam el. A sportvezető karrierem tulajdonképpen innentől kezdődik. Később a százhalombattai klubnak én lettem az ügyvezető elnöke. Gyakorlatilag az egész klubot én irányítottam.

-Azon nem is gondolkodtál, hogy a pálya mellől irányítsd a játékosokat?
– Dehogynem, a szakma mindig is dolgozott bennem. Elvégeztem az edzőit is, mert edző akartam lenni. Miután a vizsgáimat letettem, hívott az NB 3-as Paksi SE. Édesapám paksi, onnan erednek a gyökereim. Mondtam a feleségemnek, hogy nekünk ebbe bele kell vágni!

Egy évet lehúztam edzőként Pakson. Akkor volt egy olyan szabály, hogy az első kilencben kell végezni ahhoz, hogy a csapat később NB 2-es legyen. Én azonban ezt a gárdát a kieső helyen vettem át. A kilencedik hely környékén voltunk, de az elnökkel nem igazán jöttem ki. Összekaptunk és öt forduló volt már csak hátra, amikor szólt, hogy Ferikém ez nem fog így tovább menni. Viszont nagyon korrekt volt, minden anyagi járandóságomat kifizette.

-Hogyan kerültél ismét a Fradiba?
– Az is meseszerű volt a számomra. Otthon olvastam az újságot és láttam, hogy Gál Lászlót elküldték a Fradiból. Lementem a közértbe vásárolni és amikor jöttem haza a lányom újságolta, hogy apu, keresett valamilyen bácsi. Azt sem tudtam, hogy a számomat honnan kerítették elő. Kérdeztem az akkor még kicsi lányomat, hogy milyen bácsi keresett, de ő csak annyit mondott, valamilyen „csics” bácsi. Sejtettem, hogy ez Páncsics lesz, de gondoltam biztos keresnek még, ha fontos. Fel is hívott a Fradi akkori titkárnője és megkért jöjjek fel Budapestre. A Miki bácsival ismertük egymást, mert mikor én még a Százhalombattánál dolgoztam, akkor többször beszéltem vele arról, hogy mi a Fradi fiókcsapata leszünk. Ezenkívül ő volt az MLSZ főtitkára, amikor ifi EB-ét nyertünk. Akkor ő felkért, hogy vállaljam el a feladatot és én azonnal igent mondtam. Viszont jeleztem, hogy a családomat fel kell költöztetnem és csak egy hét múlva tudok jönni. Nem, ez itt a Ferencváros, holnap reggel nyolckor kezdesz, felelte. Ez így is történt, én pedig ingáztam Paksról. Bent voltam hatig, hétig, aztán egy kölcsön furgonnal költöztettem a családot Paksról. Innentől kezdve nyomtam folyamatosan nyolc évig.

-Egy nagyon szép időszak volt ez a Fradi életében. Gondolom a Te életedben is az volt. Ejtenél egy pár szót erről is?
– Az első öt év valóban csodálatos volt. Rögtön az első évben bajnokságot nyertünk Csank Jánossal. Az egy fantasztikus élmény volt. Az első öt évben kétszer lettünk bajnokok és két kupagyőzelmet szereztünk. Rengeteget szerepeltünk a nemzetközi színtéren is. Dolgozhattam együtt Csank mesterrel, Garami Józsi’bá-val, Pintér Attilával, László Csabával és Gellei Imrével. Ez volt az első öt év. Úgy 2004 körül kezdődtek a gondok a klubnál. Akkor már jött a pénztelenség és egyre inkább érezhetőek voltak a problémák. Ez nem volt egy könnyű időszak, de a legborzalmasabb az a kizárás volt.

– Valóban nagyon kemény időszak volt ez a Fradiban. Valójában még most is ennek a következményeit nyögjük. Gondolom téged is megviselt ez a korszak, mégis az igazi nehézségek elmúltával mondtál csak le. Ennek mi volt az oka?
– Nagyon pörgős életem volt. Az első öt évben nem voltam szabadságon. Minden nyáron indultunk valamilyen kupában és ott van teendője bőven egy technikai vezetőnek. Képtelenség elmenni ilyenkor szabadságra. Illetve, egyszer voltam 2004-ben tíz napig Egyiptomban a családommal, de onnantól kezdve megint semmi hosszú ideig. Ez az időszak nagyon pörgős volt, de egyben fantasztikus is, mert jöttek az eredmények. Aztán jöttek az igazán nehéz idők. Már az NB 1-ben is voltak gondok a pénz körül, de miután kizártak minket, ezek a gondok feltornyosultak. Én hét hónapig nem kaptam fizetést. Kérdezte is a feleségem, hogy Feri te szerelemből jársz be? Mondtam, hogy igen. Erre mást nem is lehetett mondani, valóban szerelemből csináltam az egészet. Ültünk egyszer fent a Toldi teremben, még Dámosi volt az elnök. Karácsony volt és megígérték, hogy kapunk valamennyi pénzt. Akkor volt az, hogy már hét hónapja nem kaptam fizut karácsony előtt. Dámosi pedig ott bejelentette, hogy mégsem kapunk semmit, mert nincs pénz. A csapat kilencven százaléka felállt és kiment. Egy páran maradtunk csak, Lipcsei Peti, Lipcsei Gabi és még egy pár ember.

Beszélgettünk ott még és Lipcsei Peti szólt az elnöknek, hogy ne vezessen félre minket, mondja meg a frankót, hogy megszűntünk. Ne hitegessen minket, mert most sem kaptunk pénzt, még karácsonyra sem. Akkor az elnök azt mondta, halálra vagyunk ítélve, meg fogunk szűnni. A Lipcsei Gabi mondta ekkor, hogy ha már idáig kihúztuk, akkor valamit találjunk ki. Akkor már az elnök is otthagyott minket és elment. Kérdeztem a Gabit, hogy mit tudunk ebben a helyzetben kitalálni? Azt mondta, hogy kezdjünk el kalapolni. Akiknek az a sok vastag aranylánc van a nyakukban Fradi címerrel, azok most majd megmutathatják, hogy igazi Fradisták. Összedugtuk a fejünket, akik még ott voltunk, Dragóner, Lipcsei, Balog, meg én, hogy ki melyik ismerőséhez tud fordulni. Olyan problémáink voltak, hogy nem tudtunk elmenni az NB 2-ben Kazincbarcikára, ahol egy nappal korábban már ott szerettünk volna aludni. Vagy Nyíregyházára vonattal mentünk, amire úgy szedtük össze a pénzt. Én voltam a pénztáros. Volt egy kis széfem és jöttek be a pénzek. Volt olyan ember, aki idejött a klubház elé és azt mondta, hogy itt van 300 000 Ft, tegyem el. Mondom ez nem így működik, szólok a Lipcsei Petinek és bekönyveljük. Három aláíró volt, a Balog Zoli, a Lipcsei Peti, meg én. Volt egy könyvem, amiben feljegyeztük, hogy a mai napon XY-tól átvettünk ennyi pénzt. Volt olyan, hogy bejött egy ember és azt mondta, ha megverjük a Tuzsért, akkor ad egy fix összeget és gólonként még ad húszezret. A meccs végén, hozta a pénzt. Volt egy másik könyvem, amiben fel volt írva, hogy például Bartha Lacinak villanyszámlára kiadtunk ennyi pénzt, mert már nem tudta befizetni. Eisemann Lacinak kötszerre ennyit. Elmentünk Nyíregyházára, az ennyi. Így működtünk fél évig. Ez egy kőkemény időszak volt. A téli felkészülés alatt sem volt pénzünk műfüves pályára, nekünk pedig akkor még nem volt. Meg kellett szervezni, hogy ingyen tudjunk felkészülni egy ilyen pályán. Egy folyamatos nyomás alatt éltem a mindennapjaimat. Az ember ebbe bizony bele tud kattanni. Szegény Gellei Imre is majd bele őrült ebbe az időszakba. Akkor sokat gondolkoztam már rajta, hogy imádom a Fradit, meg tiszta szívből szeretem, de ezt nem tudom, meddig vagyok képes még csinálni.

-A probléma az angolok szerepvállalásával oldódott meg, viszont Te ekkor búcsúztál el tőlünk.
– Amikor az angolok megérkeztek, akkor jött egy megkönnyebbülés, Én akkor éreztem meg igazán, hogy mennyit kivett belőlem ez az időszak, mennyire fáradt vagyok. Decemberben kaptam négy nap szabit. Az első nap elmentünk egy bevásárlóközpontba. Karácsonyi bevásárlást tartottunk a feleségemmel és én összeestem az áruházban. Az orvosom elmondta, miután vázoltam neki, hogy az utóbbi években min mentem keresztül, hogy amikor a folyamatos stressz után a szervezet megnyugszik, akkor jönnek elő az ilyen problémák. Akkor én nagyon megijedtem és abban a pár napban átgondoltam az életemet. Nekem van egy huszonkét éves fiam, egy tizennégy éves lányom, megéri nekem ezt folytatni? Akkor azt mondtam magamban, hogy amint kifizetnek, én önszántamból eljövök. A fizetésre térve, nekem soha nem volt szándékomban feljelenteni a klubot. Nagyon korrekt módon váltunk el, nekem nem volt senkivel sem problémám. Engem innen elbúcsúztattak, megköszönték a munkámat, és azt mondták, előttem az ajtó bármikor nyitva áll. A Tököl elleni meccsen a játékosok is elbúcsúztattak, én nagyon jó szájízzel mentem el innen. Nem beszélve róla, hogy Lipcsei Petivel és Gabival, Balog Zolival, Rósa Dinivel az elmúlt két évben is tartottam a kapcsolatot.

– Mit csináltál az alatt a két év alatt, amíg nem a Fradiban dolgoztál?
– Az első fél évben pihentem, majd klubtitkárként dolgoztam Százhalombattán. Aztán egy cégnél elhelyezkedtem itt Pesten és közben edzősködtem az Ercsi Kinizsinél. Az ifi együttes mellett dolgoztam. Végeztem a civil munkámmal, majd utána egy héten négy alkalommal mentem az edzésekre. Ez a csapat a megye másodikban szerepel és szerveztem egyszer egy olyan edzést, ami egy bemutató tréning volt a gyerekek részére. Hívtam Lipcsei Petit, Balog Zolit, meg a Rósa Dinit, akik egy telefonra, az első szóra eljöttek. Akkora élményt okoztak ezzel a gyerekeknek, amit a mai napig nem felejtettek el. Aztán milyen az élet, megjelent a cikk június elején, hogy a Petiék lent voltak Ercsiben és rá egy hétre csörgött a telefonom és Prukner László keresett. A feleségem kérdezte, hogy szerinted mit akar? Mondom, mit akarhatna, elment az Igaz Andris, nincs technikai vezetője a Fradinak. El is kezdtem azonnal magamban játszani a gondolattal. A Laci szólt, hogy jöjjek be a klubházba. Mondom, a Lacinak, hogy én most éppen Érden vagyok, most vettünk a macskáimnak kaját és papucsban vagyok. Azt mondta, semmi nem számít, egy órán belül próbálj meg bent lenni itt nálam. Meg sem voltam borotválkozva, papucsban és halászgatyában jöttem be a székházba. Mikor ideérkeztem, néztek rám furán, de én mondtam, hogy jöttem a Prukner Lászlóval tárgyalni. A Laci elém tárta a feladatot és tíz perc alatt megegyeztünk.

– Ekkora már úgy érezted, hogy kellően kipihented magad?
– Nekem a gőz gyorsan elszállt. Nagyon jól éreztem magamat Ercsiben. Viszont az lebegett a szemem előtt, hogy a Fradinál ismét magyar stáb van. Laci munkáját ismertem Kaposváron, a habitusa is ismert volt előttem. Nagy Tomit ezer éve ismerem és mondtam az asszonynak, hogy nincs mese, belevágok. Előjöttek bennem a régi sikerek, feltörtek az emlékek, amikor a csapat bajnok volt és azt mondtam, ezt meg kell élnem megint. Ezt nem szabad kihagynom. Aki elmegy egy klubtól, azok közül nem sok embert hívnak vissza és úgy éreztem hogy egy Ferencváros hívását vétek lenne visszautasítani!

-Visszajöttél és most már ismételten eltöltöttél annyi időt a klubnál, hogy megkérdezhetem, hogy érzed magad, ebben az újabb korszakban?
– Nem akarok sablonokban beszélni, de nagyon jól érzem magam. Túl vagyok egy brutális nyári átigazolási szezonon, ami alatt annyit mentem, mint a Kőrösi Csoma Sándor. Nagyon sok játékost igazoltunk, de én ezt szívvel lélekkel csináltam. Engem az erősít meg igazán, hogy látom milyen szakmai munka folyik jelenleg a klubnál. Ebben a munkában Prukner Laci vezérszerepet vállal, ami meg is látszik a csapaton. Leszámítva azt a hullámvölgyet, amit az Újpest elleni meccs okozott, de mostanra már azt is elmondhatjuk, hogy abból is kijött a csapat. Mint technikai vezető nem mondhatnék ilyet, de mint volt játékos és edző kijelenthetem, hogy ez a gárda lényegesen erősebb, mint az előző évi csapat volt. Ami pedig abszolút nem utolsó szempont, hogy látszik, mit is szeretne játszani ez a csapat. Itt egy komoly szakmai munka folyik. A győztes meccseink közül három kifejezetten magas szintű volt és idesorolnám még a Videoton elleni döntetlenünket is. Ezeken a meccseken látszott a szakmai munka eredménye. A Videotonnal sajnos nem biztos, hogy partiban tudunk maradni, de ha azt nézzük, hogy mennyi a keresztbeverés és ránézünk a tabellára, akkor azt látjuk, egy-két győzelemmel, ott lehet lenni az elején. Ebből aztán még kijöhet egy nagyon jó eredmény is, én pedig bízom benne, hogy a végelszámolásnál, ott is leszünk majd a tabella elején.

-Te mikor és hogyan váltál Fradistává?
– Az úgy korrekt, ha elmesélem, hogy nem a kezdetektől voltam Fradi drukker. Ahogy a Lipcsei Peti eleinte Vasas drukker volt, úgy én először Videoton drukker voltam gyerekkoromban. Azért kezdtem a Videotonnak drukkolni, mert Szekszárdon volt egy kupadöntő és én ott élőben elsőként a Videotont láttam. Volt egy időszak, amikor a Videoton vezette a bajnokságot és egy tíz éves gyerek, ugye kinek szurkol, az elsőnek. Még mikor a Szent István kollégiumában voltam, ott is sokat szekáltak a Videoton miatt. Nekem a kollégiumban a Videoton poszter volt kint a falamon. Aztán úgy jártam, mint mindenki, aki idekerül a Fradiba. Amikor először betettem a lábamat, megcsapott a klub varázsa. A második bajnoki meccset, amit láttam, már zöld-fehér sállal a nyakamban néztem az eredményjelző alól, zöldbe öltözve. Aki kívülről jön és elmegy innen, az mind viszi magával a Fradizmust. Annyira meg tudja érinteni ez az érzés az embert, hogy onnantól kezdve ez már egy szerelemmé változik át. Én nem akarom a Videotont megbántani, de én már képtelen lennék nekik szurkolni. 16 éves korom óta vagyok Fradista.

-Az igazi barát a bajban ismerszik meg. Ahogy szerintem ez a szerelemre is elmondható. Amikor a Fradi az életéért küzdött, akkor benned már tűzként lobogott ez az érzés?
– A Fradizmus egy életérzés. Fradistának lenni egy hitvallás. Amikor pedig minket kizártak, akkor mindenkiben volt egy csakazértis megmutatjuk érzés. Amint meséltem, a Toldi teremben is mindenki meg volt rogyva, de ott is a megoldást kerestük, hogy innen hogyan állunk talpra. Ez nem egy munkahely, ez nem arról szól, hogy reggel ide bejövök és utána hazamegyek. Az embernek az élete a családjában is a Fradiról szól, az ünnepek is erről szólnak, például a karácsony egyértelműen zöld-fehér. A lányom is Fradi drukker, már az első időkben is ide hoztam, ezt csak úgy lehet megfogalmazni, hogy egy életérzés. Ide az ember valóban nem úgy jön be, mint egy munkahelyre, mert ez egy Szentély. Ide szolgálni jövünk, nem dolgozni. Itt nap, mint nap, olyan emberekkel találkozhatok, mint Albert Flóri’bá, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula vagy Rudas Feri bácsi. Most már közéjük sorolható Lipcsei Peti, a kapitány is. Mikor ide kerültem a nyáron, azt mondta, Ferikém, én már nem vagyok kapitány. Én viszont nem tudlak téged már máshogy szólítani, feleltem neki. Hoztam neki egy stopperórát, meg egy taktika-táblát a nyakába. Igaz, hogy most már mester, de én még mindig kapitánynak hívom. Ő akkor került vissza a klubhoz, amikor én idekerültem még kétezerben. Én igazoltam őt le, kétezer nyarán.

-Egy picit térjünk rá a magánéletedre, persze csak annyira amennyire az nem számít tolakodásnak. Biztos, most sem rendelkezel sok szabadidővel, de ha hozzájutsz egy kis pihenőhöz, akkor mivel szoktad azt eltölteni?
– Azt el kell mondanom, hogy egy házasságon már túl vagyok. Az első házasságomból van egy nagy fiam, aki 23 éves. A második feleségemet, 91-ben ismertem meg Százhalombattán. Azóta tart a kapcsolatunk és azt mondhatom, hogy keresztény polgári értékrendek szerint élünk. Mi nagyon konzervatívok vagyunk és egy nagyon remek házasságban élünk. A lányunkat is ebben a szellemiségben neveljük. Minden szabadidőnket együtt töltjük el. Nálam a legfőbb dolog a focin kívül, bár otthon is a foci megy mindig, a gasztronómia. Ez a párommal együtt mindkettőnk szenvedélye. Ezen kívül pedig nagyon érdekel még a zene. Viszont olyan szinten imádok főzni, hogy nekem saját receptjeim vannak. Amikor szombaton meccset játszunk és vasárnap nem kell jönni a Fradiba, akkor igazi harc megy köztünk, hogy ki megy a konyhába. Érdekes, hogy Nagy Tomi barátomról nem is tudtam, hogy ugyanennek a szenvedélynek hódol, csak nézte itt a tévét a klubban és látom, hogy a Paprika tévét nézi. Mondom, én is ezt szoktam. Azóta már kaptam tőle két receptet. Van egy harmadik nagy szerelmem. Az anyósom, leköltözött Zalába. Amikor csak a szabadidőnk engedi, akkor állandóan ott vagyunk. Megismertem egy olyan helyet és egy olyan közeget, hogy én azt nem gondoltam volna, hogy Magyarországon még ilyen van. Ott megállt az idő. Olyan mintha az ember visszamenne Erdélybe. Ez egy Letenye melletti kis falu, az a neve, hogy Kiscsehi. Lent van a völgyben és egy erdő öleli körül. Az őzek lejárnak a kert végébe. Ott igazán ki lehet kapcsolódni. Olyanok az emberek, hogy mikor megyek fel a pincesorra, van már, hogy bujdosni kell, mert egyébként mindenhova be kell menni. Mire a soron végigérek, már elég jó a hangulat.

-Mi az a szellemi irányvonal, ami leginkább befolyásolja az életedet?
– Elsősorban a tisztesség, az őszinteség, hiszen csak így tudunk hitelesnek megmaradni. A család mindenek felett áll. Végtelenül fontos számomra az identitásom, hiszen magyar vagyok! Ezek a legfőbb irányok az életemben. Azt hiszem, ezen értékek miatt is tudtam megmaradni ebben a pozícióban a Fradinál. Ha jobban megnézitek, ebben a funkcióban sehol nem szoktak nyolc éveket lehúzni, én annak köszönhetem ezt, hogy hiteles tudtam maradni. Semmiért nem adnám el a bőrömet, őszinte vagyok az edzőkkel, a játékosokkal és mindenkivel. Engem így neveltek, otthon is ilyen vagyok. Azt nem mondom, hogy minden vasárnap templomba járok, hiszen akkor megyek el, amikor erre késztetést érzek, de ott csupa olyan dolog van, amiben én boldogságot találok. Szellemileg feltöltődöm általa.

-Mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Én azt kérem tőlük, hogy tartsunk össze. Azt nem mondhatom, hogy Fradistának lenni felsőbbrendű dolog, de ez mindenki számára egy valóságos életérzés kell, hogy legyen. Fradistának lenni, azt gondolom egy óriási megtiszteltetés. Akik ebben a klubban játékosok és kimennek a pályára mindig abból a célból teszik ezt, hogy nyerjenek és ezáltal örömöt okozzanak a szurkolóiknak. Mi ezért vagyunk. Azok pedig, akik időnként úgy gondolják, hogy a részünkről ez nem így van, azokat csak arra kérem, hogy ne ártsanak a klubnak! Mi mindig nyerni akarunk, mi mindig sikereket akarunk! Egyszer majd, ha még jobban összefogunk, a szurkolók és mi, és nem lesznek végre balhék, akkor újra egy nagy családdá tudunk válni. Én meg vagyok róla győződve, hogy ez most már záros határidőn belül így lesz. Ahogy arról is szentül meg vagyok róla győződve, hogy a Ferencváros rövid időn belül újra az őt megillető helyre fog kerülni. Mind erkölcsileg, mind pedig szakmailag. Ebben én teljesen biztos vagyok!

Istenes Mónika és Istenes Tibor

A beszélgetés ideje: 2010. október 5.

A végére ugorhat és hozzászólhat.

2 hozzászólás

  1. Franto írta:

    Nem is tudom mit mondhaték ezen sorok olvasása után. Talán azt, Köszönöm Istenem, hogy Fradistának teremtettél, Köszönöm Istenem, hogy Haáz Ferencet Fradistának teremtetted.

    Hozzászólás ideje: 2010. október 9. 17:39

  2. Laci írta:

    2001 óta ismerem Haáz Ferit, nem vagyunk barátok, de a ritka találkozásokkor a hitelessége-korrektsége maradt meg bennem is… tesóm is csak jót mondott róla (ő mondjuk jobban ismeri), ez pedig így elég ahhoz, hogy aláírjam, igen Feri ilyen ember – nem csak mondja. A fradi környékén sok „sz.r” ember mozgott az elmúlt években – és Haáz Feri az üdítő kivételek közé tartozik.

    Hozzászólás ideje: 2010. október 9. 22:29

HOZZÁSZÓLÁS