Folytatjuk sorozatunkat, amely soros ellenfelünk történelmével foglalkozik. Adott esetben éppen a Debrecennel, amely csapat az utolsó tíz év eredményei alapján az évtized csapata megtisztelő címmel is büszkélkedhet.

1902. március 12-én a debreceni vagongyár tizenegy sportot szeretõ tagja, Kabay György és Nánási Vilmos mérnökök vezetésével megalakították az Egyetértés Futball Clubot (EFC), amely a már létező Egyetértés Dal és Önképző Egyesület keretén belül kezdte el működését. Kezdetben csak vasutas tagjai lehettek a klubnak, amely színeként a pirosat és a fehéret választotta, kifejezésre juttatva ezzel a csapat nemzeti elkötelezettségét. Ekkor a játékosok még saját felszereléseikben játszottak, rendelkeztek egy labdával, de játéktérrel nem, így a barátságos meccseiket többnyire más pályákon rendezték.

Az Egyetértés elsősorban a keleti kerület munkásainak kiemelt támogatását élvezte. Ezen városrész teljesen elkülönült a város többi részétől, az itt élők más mentalitásúak voltak mint az eredeti cívis polgárok. A különbség nem csak földrajzilag és a klub szimbolikáiban volt nagy, hanem a tagok vallási és társadalmi rétegződésében is. Az Egyetértés tagjai ugyanis hithű katolikusok voltak a város ősreformista polgáraival szemben. Ennek köszönhetően a város életében csak háttérszerep jutott a vasutascsapatnak, semmiféle támogatást nem remélhettek a hatalom akkori tagjaitól.

1911-ben a MÁV Igazgatósága egy területet jelölt ki a Műhelytelepen, ahol a labdarúgók rúghatták a labdát, ezt a kis pályát a szurkolók „Futball-tér” elnevezéssel illették. 1912 nyarán az Egyetértés FC kilépett az anyaegyesület keretei közül, külön alapszabályt hoztak létre és megalapították a Debreceni Vasutas Sport Clubot (DVSC). Ettől függetlenül a csapat továbbra is megmaradt kifejezetten gyári csapatként és nem indult el a kiírt kerületi bajnokságokbann. Ennek hiányában csupán barátságos meccseket játszottak a többi helyi klub ellen.

Az első nagy változás 1916-ban jött el a klub életében, amikor indulhattak az MLSZ által kiírt hadibajnokságban. Itt három évig szerepelt a gárda, majd a román megszállás véget vetett a klub éppen csak elinduló hivatalos karrierjének. Az ország tervszerű feldarabolása után a debreceni labdarúgás helyzete teljesen megváltozott a korábbiakhoz képest. A DVSC is elhagyta megszokott régióját, a várost, 1920 és 1936 között a körzeti bajnokságokban indultak. Nem is akárhogy, sikerüket hét megszerzett bajnoki cím jelezte. Kiemelkedõ év volt a csapat életében az 1924/1925-ös szezon, amikor az országos bajnokság elődöntőjéig meneteltek, míg a Corinthian Kupa döntőjében a Szeged parancsolt nekik megálljt.

1925 volt az az év, amikor a Debreceni MÁV Testgyakorlók Köre beleolvadt a Vasutasba. A fúzió eredményeként a DVSC zöld-fehérbe öltözött. 1926-ban Magyarországon bevezették a professzionalizmust. A vasutascsapat önállóan nem válhatott profivá, hiszen mint állami, üzemi csapat ezt nem tehette meg. Ezzel szemben a legjobb játékosaik igen! Debrecenben megalakult a Bocskai FC, amely a DVSC, DKASE és a DTE játékosaiból alig néhány hónap alatt szerveződött. Csak a játokosai által volt köze a DVSC-nek a Bocskaihoz, klubként nem. Másfél évtizeden keresztül aztán a Bocskai volt Debrecen legjobb labdarúgócsapata, amely 1930-ban kupagyőztes, az 1933-34. évi bajnokságban pedig bronzérmes lett, míg a DVSC újra az alacsonyabb osztályokban szerepelt.

Amikor a merev profi-amatőr szétválasztás megszűnt, a Bocskai anyagi okok miatt feloszlott, így újra a DVSC lett a város első számú labdarúgócsapata, amely ettől kezdve mindent megpróbált az élvonalba kerülés érdekében. Ez végül az 1942-43-as bajnokságban sikerült. Ám a csoda nem tartott sokáig, mert négy évre rá megtörtént az első kiesés a klub történetében, amit 1993-ig még hét követett, sőt 1967-ben a DVSC legnagyobb kudarcát is átélte, amikor a harmadosztályba került.

De nem szaladunk ilyen nagy léptekkel előre, nézzük részleteiben is a történéseket.

Térjünk vissza 1937-be, amikor a csapat újra színt váltott, ezúttal lila-fehér lett, majd 1943-ban fekete-fehér. 1945-ben kapták újra vissza eredeti színeiket. Ekkor viszont a név kezdett el változni, elég intenzíven, ugyanis ők sem kerülhették el ugyanis a kommunista hatalom átnevesítéseit. Első lépésben a Club szócskát kellett törölni és helyette az Egyesületet használni, majd éppen hogy elkezdték ízlelgetni a szurkolók az új elnevezést egy fél év elteltével az egész csapatot Debreceni Lokomotív SE-re keresztelték. Ekkor kapták a „Loki” becenevet, amelyet azóta is büszkén viselnek. 1955-ben újabb változás történt a klub életében, ugyanis össze „kellett” vonni a szakszervezeti egyesületeket, így a Vasutast, a Postást és az Előrét, ebből született meg a Debreceni Törekvés, természetesen mindez a kommunista hatalom felügyelete mellett. A szín és névkavalkádnak az ’56-os forradalmi események vetettek véget és kapta vissza a csapat a DVSC nevet és a piros-fehér színösszeállítást.

1956 után a DVSC többnyire a második vonalban harcolt és végzett álltalában a tabella első felében, néha sikerült a felkapaszkodás a legjobbak közé, de oda csak átszállójeggyel érkeztek a piros-fehér focisták, a leghosszabb folyamatos tagság két évig tartott. A mélypont 1967-ben következett be, amikor a csapat kiesett a harmadik vonalba és onnan csak két év elteltével küzdötték vissza magukat. A feljutást követően tíz évig a második vonal középmezőnyében vegetáltak. Ebben az időszakban a csapat, pontosabban a város vezetése nem is akart elsőosztályú labdarúgó klubot. Mindent amatőr alapokra akartak helyezni, pénz csak részben csordogált a vasutasokhoz és ismét nem a Loki volt az a debreceni csapat, mely a város és a helyi politikai vezetés kiemelt figyelmét lekötötte. Sőt, a helyi kommunista vezetés egy hármas fúzió révén létrehozta a saját csapatát (DMTE), mely mindenben előnyt élvezett a DVSC-vel szemben, akiket körön kívül helyeztek és többször kísérletet tettek a megszüntetésére, feloszlatására. Kezdetben a Loki szerencséje csak azon múlott, hogy a városi ellenlábas nem tudta magát önerőből felküzdeni a második vonalba, így újabb lehetőségeket kapott a DVSC a bizonyításra. Amikor pedig azonos osztályba kerültek, a megyei pártbizottság úgy döntött, legyen verseny a csapatok között. Ezen cselekedetük meglehetősen humánusnak bizonyult az előző évek hozzáállását tekintve. A hatalom viszont hiába volt a DMTE mögött, 1979-ben a DVSC-nek sikerült kivívnia a feljutást az ősi rivális Nyíregyháza ellen. A Nagyerdei Stadionban 30.000 nézõ előtt sikerült megszakítani az átkot és ismét felkerülni a legjobbak közé.

Az örömbe aztán kisebb üröm is vegyült. Mint ezekben az időkben annyiszor, a politika ismét közbeszólt és kijelentette, hogy a DVSC nem képes egyedül vállalni az NB I terheit, ezért fúzióra kell lépnie a DMTE csapatával. A megszüntetésről ekkor már nem mertek beszélni, a népharag túl nagy lett volna, ezért az üdvözítőbb egyesítési ceremónia maradt, ami elől viszont már nem volt menekvés. Az új csapat a Debreceni Munkás Vasutas Sport Club (DMVSC) névvel, új címerrel és kék-sárga színekkel lett felvértezve, otthonául pedig a Nagyerdei Stadiont jelölték ki. A szurkolók nem kértek az új színekből és névből, ők továbbra is piros-fehér zászlókkal és „Hajrá Loki!” rigmussal biztatták a „Vasutast”. A kényszerházasság kétségtelenül megosztotta a szurkolókat, de az tény hogy a csapat XX. századi legsikeresebb szériája a fúzió tíz éve alatt következett be. Ezen idő alatt csak két évig szerepelt a klub a második vonalban és a legjobbak között elért 6. hely az addigi legkiválóbb helyezése volt a gárdának. A fúzió alatt kétszer szerepelt a csapat a Közép-Európa Kupában (KK), valamint 1986-ban az Interliga’86 küzdelmeiben, tehát nemzetközi megméretettésben is részük volt.

Így érkezett el a rendszerváltás ideje, amely megszüntette a kényszerházasságot a DVSC és a DMTE között. Az NB I-ben természetesen a színeit és címerét visszakapó vasutasok indulhattak, ám két szerény esztendő után két év NB II Keleti csoport következett. A „mélyben” aztán új fejezet kezdõdött a Loki életében. 1993-ban Garamvölgyi Lajos vezetésével és az ő fiatal titánjainak tehetségével visszajutottak a fiúk a legjobbak közé. A csapat az Oláh Gábor utcai stadionba költözött, mert saját létesítménye teljesen lerobbant és használhatatlan állapotba került. A feljutást követő évben története legnagyobb sikerét érte el a csapat a megszerzett harmadik hellyel, mely abban az időben hatalmas szenzációnak volt tekinthető, mivel ezt az eredményt többnyire saját nevelésű fiataljaikkal érték el. Közben azért nem volt minden fenékig tejfel, az anyagi biztonság nem volt megfelelõ, gyakran került a perem szélére a bronzcsapat. A MÁV szinte teljesen kiszállt a csapat mögül és már csak névben voltak az egyesület támogatására. A gyér anyagi lehetőségektől függetlenül azért elég szépen ellavíroztak az NB I középmezőnyében. 1998-ban elindult a csapat az UEFA Intertotó kupában és négy körig jutott, elbúcsúztatva a német Hansa Rostock csapatát is. Az igazi siker a szezon végére jött el a Lokisták számára, ugyanis történetük során először jutottak be a Magyar Kupa fináléjába és ha már ott voltak, el is hozták a trófeát a váci stadionból. A történelmi siker ellenére az anyagi helyzet nem stabilizálódott. Ekkor az önkormányzat, valamint a helyi nagyvállalatok siettek a bajban lévő klub segítségére és közösen hozták létre a Debreceni Futballkezelő Rt-t, mely rendezte az adósságokat és biztonságos alapokra helyezte a gárda létét.

2001-ben újabb Magyar Kupa-diadal következett, ám nem sokkal később kiestek az NB I-ből, azaz csak kiestek volna papíron. Történt ugyanis, hogy a feljutást kiharcoló BKV Előre visszalépett, az MLSZ pedig a Lokit tartotta az első osztályban.

2002-ben fennállásának 100 éves évfordulóját ünnepelte a klub. A sikerek egy kis fáziskéséssel jöttek, először 2005-ben, amikor magyar bajnokok lettek. Még nagyobb siker, hogy ezt a következõ két évben is megismételték, amit előttük vidéki csapat még soha nem tudott megtenni. A Magyar Kupa fináléjába is háromszor bejutottak, de 2003-ban és 2007-ben egyaránt vesztesen hagyták el a pályát, 2008-ban viszont ismét Debrecenbe vándorolt a kupa. 2008-ban a bajnoki címet ugyan elvesztették, ám egy évvel később már ismét a DVSC ült a bajnoki trónra, és akkor még senki sem sejtette, hogy hamarosan megismétlik a Fradi 1995-ös csodáját, a BL csoportkörbe jutást. Sőt a 2009/10-es szezon kemelkedővé vált a számukra azzal, hogy hazai szintem mindent megnyertek, ahol elindultak, a Szuperkupától kezdve a Ligakupa és Magyar Kupa győzelmen át az újabb bajnoki címig. Herczeg András ezzel a klub történetének legeredményesebb edzőjévé vált, hiszen 2007. novemebere – amikor átvette a szakmai stáb irányítását – óta két bajnoki aranyat és egy ezüstöt, valamint két Magyar Kupa és két Szuperkupa-győzelmet ért el, amihez a hab a tortára a már említett szenzációs nemzetközi szereplés. Idén nem sikerült a BL-csoportkörbe jutniuk, ám a második számú európai kupaküzdelemben, az Európa Liga csoportkörében azért vitézkedhetnek. Igaz, pontot még ott sem – hasonlóan az előző évi BL-csoportkörhöz – sikerült szerezniük.

A DVSC tehát jelenleg fénykorát éli. A klub mögött a gazdasági háttér stabil a többségi tulajdonos Szima Gábor, az önkormányzat és a kisebb tulajdonosok jóvoltából. A DVSC-nek nem voltak eget rengető, országos szenzációszámba menő igazolásai, de olyan labdarúgókat hoznak a Lokihoz évek óta, akik a klub számára megfizethetők, érkezésük nem okoz feszültséget a régiek és az újak között. Nem vágnak bele olyan játékosvásárlásba, amely az átlagnál jobban megterhelné, adósságba kergetné a klubot. Mindezek ellenére sikerült olyan labdarúgókat igazolni, akik erősségeivé váltak az együttesnek. A klubvezetés célja az, hogy a DVSC a nemzetközi kupákban is jól szerepeljen, nemzetközileg ismert csapat legyen.

A csapat neve ma hivatalosan DVSC-TEVA. Fontos a TEVA utónév is, hogyne lenne fontos, hiszen az egyik főszponzor nevét jeleníti meg a csapat nevében, viszi hírét mindenfelé. Debrecenben nem az első eset, hogy a főszponzornak névhasználati jogot is adtak, ez a mai világban sok helyen természetes.

Érintőleg beszéltünk már a csapat pályáiról, stadionjairól. Az első saját pályája 1922-ben készült el a Diószegi úton, amelyet később Vágóhíd utcára kereszteltek. A Nagyerdei Stadion ugyanis mindig ideiglenes kirándulás volt a számukra. Az hiába volt sokkal nagyobb és kényelmesebb, a Loki soha nem érezte magát otthon. Aztán az is tönkrement, csakúgy mint a kilencvenes évek közepén a Vágóhíd utcai pálya. Ekkor örökölték meg az egykori DMTE pályát az Oláh Gábor utcában, mai otthonukban. Ezt modernizálták úgy-ahogy, de ettől ez se nagyobb, se modernebb nem lett, gyakorlatilag az ideiglenes lelátók állandósodtak. Elmondhatjuk, méltatlan egy magyar bajnok csapathoz, méltatlan a magyar labdarúgáshoz. Azt hiszem, közös kívánságunk lehet, hogy hozzánk hasonlóan náluk is épüljön meg egy minden igényt kielégítő korszerű stadion, ahol még sokáig élcsapat lehet a Loki. Persze, csak a Fradi után.

Eddig senki sem mondhatja, hogy ez az összeállítás szubjektív lett volna, hiszen egy fradista érzelmű honlapon megpróbálta az ellenfél történelmi sikereit csokorba szedni és objektíven tálalni. Ám itt a végén engedtessék meg a szerzőnek egy kis szubjektivitás.

Nem ütöttem le a magas labdát a névszponzornál, mondván sok helyen ez természetes. Így is van! De egy valódi tradíciókkal rendelkező csapatnál ez szóba sem jöhet, mint például a Ferencvárosnál sem. Ott lehet mezszponzor, ilyen szponzor, olyan szponzor, de a névhez nem fűzheti magát. A név ugyanis nem eladó! Ettől függtelenül a debreceni sportbarátaink büszkék a 108 éves múltjukra, amit 1902-től eredeztetnek. A Fradié 111 éves, tehát a számok a történelem távlatában mondjuk, egyensúlyban vannak. Ha a történelmet a mérleg serpenyőjébe rakjuk, tegyük azt meg az elért eredményekkel is. Tiszteletre méltó, amit a DVSC az utolsó tíz évben elért. De, kérdem én, ez felülírja az előző csaknam száz évet? Szeretném, ha Debrecenben is a múltnak, az ott elért sikereknek megfelelően tekintenének a Fradira. Ehhez mérjék magukat! És ha az utolsó tíz évet nézzük, amelyre valóban büszkék lehetnek, akkor azt se feledjék, hogy ennek a tíz évnek az első öt évében bizony mégiscsak a Fradi volt a meghatározó csapat a két első és három második helyezésével. És ki tudja mit hozhatott volna a második öt év, ha annak elején nem zárják ki jogtalanul a Fradit az első osztályból. Tiltakozott ekkor a jogtalanság ellen a DVSC ? Ugye, nem! Haszonélvezőjévé vált egy helyzetnek. Kétségtelen, így könnyebb volt nyerni, nagy csapattá válni. Most azonban újra itt van a Fradi. Igaz, tavaly is volt már, de még nem játszott a történelme által predesztinált szerepet. Idén azonban kétségkívül azt játszik. Debrecenben is látni kell, újra van egy ellenfél, egy méltó ellenfél. A múltbéli sikerek okán nem gyűlölködni és irigykedni kell, hanem bebizonyítani, a pályán bebizonyítani, ki a jobb. A pályán a játékosoknak. Nem a bíróknak, nem a pályán kívüli erőknek. Győzzön a jobb, az aki a 90 perc alatt többet nyújt, jobban akarja a győzelmet.

Az összeállítást a DVSC hivatalos honlapjának (www.dvsc.hu), a www.magyarfutball.hu oldalnak (Hancsicsák Tibor írásának) felhasználásával készítette: Simon Sándor