Mai beszélgetőpartnerünk Zsinka János, aki egykoron csapatunk villámléptű szélsője volt. Ebben a korszakában játékostársa volt úgy a klubban, mint az ifiválogatottban Haáz Ferencnek, aki mára a „főnöke” lett. Ő hívta ugyanis vissza a Fradihoz technikai vezetőnek a második csapathoz, az NB II-be.

– Hol láttad meg a napvilágot?
– 1965. október másodikán születtem Szentendrén, de csak két éves koromig laktunk itt. Édesapám szintén futballozott, ő az NB 2-ig vitte, amikor azonban eligazolt egy másik csapathoz, akkor nekünk költöznünk kellett. Nagyon sokszor azért ez nem fordult elő, megjártunk egy pár helyet, majd végül leköltöztünk Dunaújvárosba.

– Hol kezdtél el focizni?
– Ez már Dunaújvárosban történt, 1976-ban lettem tizenegy évesen igazolt futballista. Előtte atletizáltam és birkóztam. Próbálkoztam én több sportággal is, de végül azért mégiscsak a foci maradt meg.

– Az atlétikai előnyeidet a fociban is kamatoztatni tudtad.
– Igen, ezért is indultam el atlétikai versenyeken, mert futásban elég jó voltam. A sportolásomat ezzel kezdtem, de nem igazán akartam atléta lenni, iskolai szereplésekre elmentem, de nem terveztem komolyabban ezt a sportággal.

– A gyermekéveidet a focin belül nagyrészt Dunaújvárosban töltötted?
– 1976-tól ’81-ig fociztam Dunaújvárosban. Utána Székesfehérvárra mentem iskolába és akkor igazolt le a Videoton. Szerencsém volt, mert minden évben ki tudtam hagyni két-három lépcsőfokot, így elég hamar eljutottam a felnőtt korosztályig. A 82-83-as bajnokságban tizenhat évesen már az NB 1-ben játszottam tizenöt mérkőzést.

– Dunaújvárosból hogyan kerültél Fehérvárra?
– Abban az időben az idősebb futballisták még aktív játékosmegfigyelők voltak. Minden csapat rendelkezett ilyen jó szemű emberrel. Engem is egy ilyen játékosmegfigyelő fedezett fel. Nem volt nehéz dolga, hiszen a Dunaújváros a Fehérvárral nagyrészt egy csoportban volt és mindig megvertük a Videotont, én pedig rugdostam szépen a gólokat nekik. Egy ilyen meccs után kérdezték meg, hogy nem akarok-e Fehérvárra menni tanulni, mert tudnának az iskolaválasztásban segíteni. Válogathattam az iskolák között és végül az autószerelői szakközepet választottam. Akkoriban óriási divat volt ez az iskola, ezért választottam, pedig fogalmam sem volt arról, hogy az mi fán is terem. Sokan gyerekkorukban már bütykölték az autókat, nálam ez egyáltalán nem volt így. Ez jól hangzott, ezért döntöttem az autószerelés mellett. Aztán az iskolát végül már itt végeztem el Pesten, a Váci úti Bánki Donát Szakközépiskolában. Akkoriban Fehérváron problémáim voltak, az iskolában már nem tolerálták, hogy edzésekre járok. Rengeteget kellett kimaradnom a suliból és a Videoton nem tudott segíteni az iskolai gondjaimban.

– Ekkor igazoltál el Fehérvárról?
– Igen, feljöttem Pestre és a Volán SC-be igazoltam. A Volánnál az egyik elnökségi tag a Bánki Donátban volt igazgató és maximálisan támogatta a sportolásomat. Gyakorlatilag én akkor vizsgáztam, amikor a többiek pótvizsgáztak. A lényeg, hogy levizsgáztam és autószerelő lettem, legalábbis papíron. A Volánban 1984-ben játszottam, de itt sok mérkőzésről hiányoztam, mert akkor már készültünk az ifi EB-re és rengeteget edzőtáboroztunk. Amikor itthon voltunk, akkor természetesen játszottam, de a sok külföldi túra miatt a harminc meccsből úgy tizenöt találkozón tudtam résztvenni. A Videotonban már megismertem az NB 1-es légkört, olyan játékosokkal játszottam együtt, mint a két Disztl, a Csuhay, a Baranyi, a Horváth Gabi, aki most a technikai vezető ott, a Májer Lajos, a Szabó Józsi és a Csongrádi Feri. Abban a csapatban játszottam, amely a következő évben a kupadöntőig jutott az UEFA kupában.

– Akkor ebből a szempontból nem volt egy szerencsés döntés távozni Fehérvárról, bár a Volán is egy jó kis csapatnak számított akkoriban.
– Természetesen jó kis csapat volt, nem is volt semmi gondom velük. Ott olyan szerződésem volt, hogy ha kiesne a csapat, akkor én eligazolhatok tőlük. 1984-ben megnyertük az ifi EB-ét és akkor volt az elhíresült Volán-Honvéd 6-6-os mérkőzés. Ez a meccs nem volt bunda, hanem minden idők egyik legjobb meccse volt. Sajnos nem játszottam azon a meccsen, mert akkor rendezték az ifi EB-ét. Azzal a döntetlennel bent maradt a csapat az NB 1-ben, de később az ismert események után kizárták a Volánt az első osztályból. Én a szerződésem szerint ezért már igazolható voltam és ekkor keresett meg Vincze Géza. Az ifi EB előtt azonban már alá írtam az átigazolási lapomat. A Gézáék azt mondták legyek nyugodt, ők majd mindent rendeznek.

– Csapattársad, Haáz Feri már elmondta az élményeit nekünk az ifi EB-ről. Most a Te élményeidre lennénk kíváncsiak, hogyan élted meg ezt a szenzációs eseményt?
– Az elején én nem gondoltam, hogy ennyire sikeresek is lehetünk, ebben egyedül Bicskei Bertalan hitt. Szerencsére nekünk nem mondta el ezt a hitét, mert ha említette volna, mi akkor sem bíztunk volna ebben. A felkészülési tornákon ütöttek-vertek minket, ahol csak elindultunk, ott kikaptunk és az utolsók lettünk. Semmi értékelhető eredményt nem értünk el. Az EB-re is úgy jutottunk ki, hogy a románokkal játszottunk oda-visszavágós meccset és itthon a kilencvenedik percben rúgtuk meg a győztes találatunkat. A visszavágón idegenben már jobban játszottunk és nyertünk kettő-nullra. Az EB-én bekerültünk egy nagyon erős csoportba. Együtt voltunk a csehekkel a spanyolokkal és Svájccal. Amikor az első meccsünkön megvertük a cseheket három-nullra, akkor már sokan pedzegették, hogy elég sokáig juthat ez a társaság. A spanyolokkal szembeni győzelmünk után már biztos továbbjutók voltunk. A svájciak ellen már az addig lehetőséghez nem jutó játékosaink kaptak szerepet és ők is győztek. Utána volt időnk készülni a lengyelek elleni elődöntőre és simán meg is vertük őket kettő-nullra. A döntőben null-nullás döntetlent hoztunk, de ha berúgtam volna a helyzeteinket, akkor már a kilencven perc alatt megnyerhettük volna a tornát. Végül aztán tizenegyesekkel nyertünk. Ahogy haladt előre az idő, úgy éreztük egyre inkább, hogy itt lehet keresni valónk. Akkoriban mi egy nagyon jó focit játszottunk, ezt bizonyítja, hogy egy spanyol, vagy akár egy cseh csapatot is simán megvertünk.

– A Volánnál olyan rengeteg szurkolóhoz nem szokhattál hozzá, ezen a meccsen pedig jelen volt nyolcvanezer néző. Milyen érzés volt ennyi ember előtt pályára lépned?
– Az a nyolcvanezer sem tűnt soknak, mert akkora volt ez a stadion, hogy elvesztek benne az emberek. Olyan lehetett, mint amikor az Üllői úton vannak ötezren, foghíjasnak tűnt a lelátó. Ennek ellenére rengetegen voltak, csak valahogy ez nem tűnt olyan soknak. A pálya körül futópálya volt, így messze volt a nézőtér. Jó volt a hangulat, csak az ellenfeleink meg voltak győződve róla, hogy nyerni fognak. Szerencsére keresztülhúztuk a számításaikat és ez nem sikerült nekik.

– Az EB után hazajöttél és bekerültél a Ferencváros csapatába. Milyen volt számodra ez az időszak?
– Az EB után igazolt ide Pintér Attila, Keller Józsi, az ifiből felkerült Zsivótzky, Fischer. Haáz Feri már előző évben is itt volt és nagyon fiatal csapatot alkottunk. Akkoriban még volt Intertotó Kupa, ahol elég jól szerepeltünk, majdnem minden meccsünket hoztuk két-három góllal. Az intertotó meccseinken is volt közönség, úgy tíz-tizenötezer ember látogatott ki szombatonként, amikor egy Zürichet vagy egy Bröndbyt vertünk két három góllal. Elkezdődött a bajnokság és mi megvertük négy-egyre a Szegedet. Utána nyertünk idegenben is és a következő találkozónkat is győzelemre hoztuk. Ekkor azonban valami megtört a csapatban és kezdtünk visszaesni. Sokan azon a véleményen voltak, hogy ez törvényszerű egy olyan csapatnál, ahol ennyi fiatal játékos szerepel egyszerre. A tíz-tizenkettedik helyen állhattunk ősszel, aztán tavasszal az első két fordulóban vereséget szenvedtünk. Vincze Géza ekkor lemondott és átvette a csapat irányítását a Sárosi Laci’bá. Az első két meccsünkön vereséget szenvedtünk, de utána úgy nyolc meccset hoztunk le kudarc nélkül.

– Az öltözőben ekkor nagyon gyászos volt a hangulat?
– Nagyon régen volt ez már, de nem emlékszem, hogy annyira nagyon katasztrofális lett volna a hangulat. Inkább olyan jellegű elégedetlenség volt, hogy az idősebb játékosoknak nem tetszett a fiatalabbak szerepeltetése. Elégedetlenkedtek, mert a fiatalok szerepeltek és még csak az eredményeket sem hozták. Vincze Géza azonban az elveiből nem engedett és a fiatalokat szerepeltette. A Laci’bá színrelépésekor azonban ez megváltozott, mert ő megforgatta egy picit a csapatot. Jóval több idősebb játékos kapott lehetőséget és akkor már jöttek is az eredmények. Az utolsó két meccsünket még így is elveszítettük és a tizenharmadik helyen végeztünk. Ha ezt a két meccset hozzuk, akkor akár még a harmadik helyen is végezhettünk volna, annyira együtt volt a mezőny.

– A Fradiban nagyon jól mutatkoztál be, meg is szeretett a közönség, aztán volt egy visszaesésed. Ennek mi volt az oka?
– Nagyon sokat voltam sérült abban az időszakban. Volt combsérülésem és nagyon sokszor szenvedtem bokasérülésben. Egy idő után meg is kellett műteni a bokámat. Ezeken kívül még nagyon sok húzódásom és szakadásom volt. Biztos bennem is volt hiba, mert mint minden fiatal mi is eljártunk meccsek után beszélgetni és szórakozni, de elsősorban a sok sérülésnek volt köszönhető az akkori gyengébb teljesítményem.

– Melyik volt a kedvenc időszakod a Fradiban?
– Amikor idekerültem, akkor nagyon jól indult az évem. Utána dolgoztam a Sárosi Laci’bával és Dalnoki Jenővel is. Két évig együtt dolgozhattam Rákosi Gyuszi’bával és a Flóri’bával is, de akkoriban rengeteg sérülésem volt, mindig volt valami bajom. A Dalnokis korszakban is voltak jó meccseim, meg olyan időszak is volt, amikor abszolút nem ment. Talán a Vincze Gézás időszakot emelném ki, mert akkor még nem üldöztek a sérülések.

– A Fradiból merre vezetett az utad?
– Nyolcvankilenc környékén elmentem Dunaújvárosba egy fél évre és akkor annyira ment a játék, hogy beválogattak a nemzeti tizenegybe is. Fél év alatt házi gólkirály lettem és meg akartak tartani. Én azonban nem akartam az NB 2-ben focizni és visszajöttem a Fradiba. Akkor a Gyula’bá volt az edző és ő nem ragaszkodott hozzám. Megkérdeztem tőle, hogy Gyula’bá szüksége van rám a csapatnak, kellek? Ő pedig nem adott erre választ nekem. Elintézte annyival, hogy döntsem el én, hogy mit akarok. Utána eligazoltam a Honvédba, de nagyon kevés lehetőséget kaptam. Megkereste a Honvédot a Békéscsaba, lementem Csabára. Ott elég jól ment és visszakerültem a Honvédba, de amikor Mezei György lett az edző, ő azzal kezdte, hogy azoknak adta meg a lehetőséget, akik majdnem kiejtették a Honvédot. Eltelt négy forduló úgy, hogy csak a padot koptattam és akkor keresett meg az Újpest. A Kovács Feri’bá volt akkor az Újpest trénere és az ő kezei alá kerültem. Az első évem ott is remekül sikerült, de a bajnokság végére a térdem szétszakadt és ki kellett hagynom tizennyolc hónapot. Még egy fél évet meghosszabbítottuk a szerződésemet, de télen már tudtam, hogy nyáron én ki fogok menni külföldre. Előtte elmentem Vácra Csank Jánoshoz, aki nagyon korrektül közölte velem, hogy azért visz oda, hogy ha a meghatározó játékosai lesérülnek, akkor legyen aki helyettesíti őket. Hét-nyolc meccsen jutottam szóhoz, a nyáron pedig kimentem Portugáliába.

– Hogyan adódott ez a lehetőség?
– A Vasas kapusa, Mészáros Bubu nagyon sokat volt kint Portugáliában és az ő kapcsolata révén ment ki a Batári Csaba hozzájuk. Amikor a harmadosztályban megnyerték a bajnokságot, akkor erősíteni szerettek volna és Csaba engem ajánlott. Fél évig minden a legnagyobb rendben volt, aztán elfogyott a pénz és a második félévet már fizetés nélkül játszottuk végig. Utána eligazoltam egy jobb csapatba, az Espinhoba. Előtte Portugáliában nem voltam sérült, majd mikor az új csapatomba kerültem, az első héten keresztszalag szakadást szenvedtem. Ki kellett hagynom egy csomó időt és még abban az évben erre négyszer rásérültem. Hazajöttem megműtetni magamat, mert nem akartam, hogy kint kerüljön erre sor. Kétszer műtöttek Portóban és az nem igazán feküdt nekem. Az első térdműtétem után mondjuk már hét hónapra játszottam, de akkor még nem voltam egészséges. Először csak porccal műtöttek, de a keresztszalagom nem volt jó. Hetven perc játék után ismét megsérültem és még kétszer-háromszor erre rásérültem. Utána hazajöttem és megcsináltattam itthon a térdemet, de mire visszamentem, addigra jött egy új edző a csapathoz , aki hozta a saját játékosait. Amikor visszakerültem a csapathoz, azt sem tudta, hogy én ki vagyok. Rendesen edzettem, de nem kaptam játéklehetőséget. Lipcsei Peti is említette a könyvében, hogy amikor nem játszott, akkor már minden baja volt. Én is pont így éreztem és úgy döntöttem, inkább hazajövök. Ekkor a harmincadik évemet tapostam és itthon azt mondták, hogy az NB 1-hez már öreg vagyok. Nem tudtam sehova sem eligazolni, így elmentem a BKV-ba egy fél évre. Utána elmentem az NB 2-be Soroksárra, később az NB 3-ban levezettem egy picit és abba is hagytam a focit.

– Mit csináltál utána?
– Amikor hazajöttem, a focival párhuzamban már elkezdtem a vállalkozásomat, divatáruval foglalkoztam. Közben elvégeztem az edzői tanfolyamot a munka mellett. A józsefvárosi piacra terítettük az árut, akkoriban a sok kínai még vett mindent. Utána viszont már elkészítették ők az áruikat, így ez az üzlet sajnos bedőlt. A B-licencet együtt végeztem Szokolaival, Várhidivel, Nyilasival, csak ők mentek tovább az A-licencre, én pedig nem.

– Hol kaptál munkát edzőként?
– Az NB 3-ban kezdtem el dolgozni az Ercsinél, ahol a negyedik helyet szereztük meg. Utána bolond fejjel mentem a Horváth Palihoz, aki elhívott Dabasra, de el kellett jönnöm, mert nem volt pénz. Dolgoztam egy évet ifistákkal a BKV-nál, majd tíz éves gyerekekkel foglalkoztam Leányfalun. Utána hívott Rubold Peti a Fradi utánpótlásába. Itt dolgoztam hat-hét évet és most nyáron, amikor Haáz Feri visszajött a klubhoz, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem az NB 2-ben a technikai feladatokat ellátni. Azonnal igent mondtam rá, a Feri pedig betanította nekem, hogy mi a feladatom. Előttem a Forgács Pisti látta el ezeket a feladatokat és két-három napig még gondolkozott azon, hogy folytatja-e vagy elmegy. Az ő döntése után kérdezte meg tőlem a Feri, hogy vállalom-e ezt a feladatot. Azóta ezeket a teendőket látom el.

– Nem is gondolkozol már edzői munkában?
– Amit az utóbbi időben az utánpótlásban eltöltöttem, az számomra egyelőre elég volt. Ez egy teljesen más jellegű munka, amit most végzek.

– Gyerekkorodban melyik csapatnak szurkoltál?
– A Vasasnak, de nem tudom megmondani, hogy miért. Lehet azért, mert Dunaújvárosban éltem a szocializmus alatt és akkor ez a csapat futott. Igazából azonban nem szurkoltam egyetlen csapatnak sem. Kimondottan nagy Fradi drukker soha nem voltam, igaz amikor már itt futballoztam akkor ez megváltozott. Amikor viszont elkerültem az Újpestbe, akkor természetesen a saját sikerünkért szorítottam, mert ott fociztam. Megsértődve soha nem voltam a Fradira, de rosszul esett, hogy Rákosi Gyula’bá nem marasztalt.

– Egyfajta bosszú is volt a részedről, hogy az Újpestbe igazoltál?
– Nem, ez teljesen véletlen volt. Nem játszottam és ők kerestek meg. Újpesten annak ellenére elfogadtak, hogy tisztában voltak a fradista múltammal. Nem sok olyan játékos van, akit mindkét közönség elfogadott, én ezek közé tartoztam.

– A fradizmus érzése azért kialakult benned?
– Természetesen ez kiforrt bennem, hiszen kétszer is játszottam itt és a pályafutásom befejezése után is itt dolgozom. A mostani és az akkori időket azonban nem lehet összehasonlítani. Akkoriban még állami támogatás volt, most pedig külföldi. A fizetések is teljesen elütnek az akkori juttatásokhoz képest. Akkoriban még teljesen fejletlen volt a mostanihoz képest az orvosi háttér, nagyon megváltozott a világ és sportban is magasabbak lettek a követelmények.

– Szoktál még focizni?
– Én most is szívesen fociznék, csak nem jók a térdeim. Sovány sem vagyok, így inkább nem erőltetem, pedig nagyon szívesen futballoznék akár még most is. Azonban mindenképpen elkezdek mozogni, le szeretnék adni egy pár kilót és ha megerősödik a lábam, akkor még az is lehet, hogy a foci is visszatér az életembe. Azonban negyvenöt éves fejjel már nem szívesen maradnék ott a pályán, a sérülés pedig az öregfiúk között is előfordul.

– Mit csinálsz a szabadidődben?
– Gyakorlatilag itt vagyok a pályán reggeltől estig, amikor egy kis szabadidőm van, akkor a Ferinek segítek az NB 1-es meccseken. Aztán ott vannak még az NB 2-es meccsek, de ha mégis jut egy kis szabadidőm, akkor otthon vagyok vagy a fiamat viszem edzésre. A Dunakanyar SE együttesében futballozik.

– Mi a hobbid?
– Meccseket nézek. Amikor úgy alakul, akkor főzök, kertet rendezek. Sportműsorokat nézek a tévében.

– Mit jelent neked a Ferencváros?
– Amikor idekerültem a Fradiba, akkor egy nagy lehetőséget adott számomra a klub. Most pedig ismét egy lehetőséget kaptam a Fraditól azzal, hogy a klubházba kerültem. Ez nekem nagyon sokat jelentett és jelent a mai napig is.

– Te még egy jóval nagyobb számú közönséghez szoktál hozzá itt a Fradi pályán. Mi az oka, hogy mostanra kevesebben vagyunk a lelátókon?
– Az egyik ok, hogy drágábbak a jegyek, mint régebben. A másik, hogy néhány sikertelenebb meccs után úgy gondolják néhányan, hogy erre ők nem áldoznak pénzt. Az életszínvonal sokat számít negatív értelemben, mert ha eljön egy család a meccsre két gyerekkel, az baráti áron is tízezer forintba kerül négyüknek. Ugyanennyibe kerül, ha elmennek moziba, az állatkertbe, vagy egyéb szórakozást választanak és már nagyon meggondolja egy család, hogy mire ad ki ennyi pénzt. Régen csak állóhelyek voltak és volt harmincezer ember is egy mérkőzésen. Ma már csak ülőhelyek vannak és ha megtelik is a stadion, akkor sem fér be tizenhatezer embernél több. Gyakorlatilag olyan a sportunk, amilyen a gazdaságunk.

– Milyen Lipcsei Petiék mellett dolgozni?
– Én elsősorban a székházon belül intézem a csapat dolgait, szervezem az utazásokat vagy az edzések helyét. Például, ha itt nem tudunk játszani, akkor átszervezem a csapatot a Népligetbe. A meccsek alatt ott vagyok velük a kispadon és szurkolok a jó eredményekért. Tuboly Fricit ismertem az utánpótlásból, Petivel pedig még Portugáliában is voltunk együtt. Segítettem neki még az elején mikor kijött. Ebedli Zolival együtt játszottam és Tóth Robit is ismertem régről, a barátaim együtt voltak vele katonák. Nem ismeretlen emberek közé csöppentem.

– Mennyire vagy elégedett a pályafutásoddal?
– Amit Magyarországon el lehet érni, azt én majdnem mindent elértem. NB 1-es játékos lettem, szerepeltem a válogatottban, voltam házi gólkirály. Egyedül bajnok nem voltam, de ki tudtam menni külföldre. Elérhettem volna többet is, ha nem vagyok ennyire sérülékeny. Őszintén bevallom, voltak azért olyan dolgok is, amiket én rontottam el, de ezeken már kár rágódni.

– Hogyan tervezed tovább az életedet?
– Egyelőre a technikai részlegen dolgozom a Haáz Ferivel, gyakorlatilag ő a főnököm. Ameddig lehet ezt csinálni, addig természetesen végzem a dolgomat, a jövőbe azonban nem látok. Végérvényesen az edzői feladatokról sem mondtam le, de jelen pillanatban a mostani munkám az első és ez tökéletes lefoglal.

– Hova várod a Fradit a bajnokság végére?
– Egyértelműen az első három hely valamelyikére várom a csapatot.

– Mit üzennél a szurkolóinknak?
– Minél többen támogassák Prukner Lászlót és a csapatot. Ott vagyunk az élbolyban és ezt a bajnokság előtt nem sokan gondolták. A játékosokat sem kell bántani, mert régebben mi is volt, hogy rosszul játszottunk és beleszaladtunk egy rossz szériába. Jöjjenek minél többen meccsekre és annál jobb eredményeket fogunk elérni, ebben biztos vagyok.

Istenes Mónika és Istenes Tibor

2010. november 2.