Gondolom, nem vagyok egyedül, aki a címben szereplő szavakkal kérdéseket szokott kezdeni. Érdekes kérdések ezek. A válaszadót orientálja a kérdés. El kell merülnie a felvetésben. Aztán meg kell induljon a fantáziája. Akár elfogadja a kérdés felvetését, akár nem, érvelnie kell a válaszban, gyakran vissza is kérdezhet. Nem véletlen, hogy ezek a feltételes módú kérdések gyakran kerülnek elő vitákban, a konstruktív vitákban. Ilyen konstruktív vitát szeretnék provokálni a feltett kérdésekkel.

Lehet, lesznek olyanok, akik nem kívánnak vitatkozni, sőt egyből vissza is kérdeznek:

Mi lenne, ha el sem kezdtem volna?

Esetleg:

Mi lenne, ha meg sem születtem volna?

Bevallom, ilyen kérdések engem is elgondolkodtatnak. Az elsőre azt válaszolnám, akkor nem tudom meg, van-e értelme az ilyen vitáknak. A másodikra pedig azt, hogy akkor nem tennék fel ilyen kérdéseket.

A kérdések természetesen szeretett – és szentül hiszem még mindig milliók által szeretett – klubommal, a Ferencvárosi Torna Clubbal foglalkoznak.

Azzal a klubbal, amelyik a megalakulása óta eltelt 111 esztendőben állandóan viták és támadások kereszttüzében állt. Ahogy ma mondjuk, valakinek, valakiknek mindig bökte a szemét. 1899-ben messze nem a legtehetősebb polgárokra építette a bázisát. Hanem a ferencvárosi kispolgárokra, akikhez gyorsan csatlakozott a munkásság. És ezek a csatlakozók azt nézték, mit adhatnak, hogy klubjuk nagyobb legyen. Pályát építettek, felszerelést, élelmet adtak, ki-ki tehetsége szerint. Adtak és lelkesedtek: nagy lesz az FTC! Rajtuk kívül akkor kevesen hittek ebben. Ők viszont oly erősen hittek, hogy ez a hit határokat mozgatott meg és döntött le. Először Ferencváros, majd Pest, később Budapest és Magyarország határait. Vírusként terjedt az érzés, az FTC szeretete és tisztelete. Szerették és tisztelték a klub sportolóit és vezetőit. Biztos, voltak akik akkoriban is irigyelték őket, de ez az érzés valahogy nem tudott gyökeret verni, vallóik hamar elnémultak. Az igazi szurkoló tudta, hogy ő a szeretetét és a tiszteletét adja a közösbe, azt ami valóban naggyá tette ezt a klubot. Igen, ez tette naggyá, nem a pénz. Már akkor is voltak klubok, amelyek tehetősebb támogatóik és mecénásaik révén gazdagabbak voltak. Pénzzel azonban csak időlegesen lehetett sikereket elérni. Ahogy a hatalommal is. Mert azt se feledjük, hogy a történelem viharaiban a hatalomnak sem volt kedves a Fradi. Sőt, éppen hogy ellenszenves volt! Az okokat nem kell kutatni, a hatalmat irritálják a tömegek, azok a tömegek, amelyek nem az aktuális hatalomhoz, hanem egy tradicionális eszméhez lojálisak. Egy eszméhez, ami életérzéssé vált, amit a magyar klubok közül ugyancsak unikumként izmusnak, fradizmusnak kezdtek el nevezni. Őrizték fradizmusukat a legkilátástalanabb időkben is. Nem tudta kiölni ezt az érzést a név, a címer, a színek elvétele sem. Ha valaki kiesett, legyen az játékos vagy szurkoló, ott volt mögötte az, aki a helyére lépett. Ott volt akkor is, ha a formális vezetőkre nem számíthatott. Mert a formális vezetőket a hatalom nevezte ki. A Fradi legyőzte a hatalmak akaratát is, támogatói mindig fricskát adtak a hatalomnak. Leegyszerűsítve elmondható, hogy az első negyvenöt év hatalmas sikerei, majd az azt követő negyvenöt év dacos ellenállása alapozta meg, hogy a Fradira, mint a nemzet csapatára tekintettek, úgy a határokon belül, mint kívül. Ez persze nem azt jelenti, hogy a második negyvenöt évben nem voltak sikerek, hogyne lettek volna! A dacos ellenállás ugyan kevesebb, de annál hangosabb sikereket szült, méginkább erősítette az érzést. Ezt kaptuk örökül húsz esztendeje a rendszerváltáskor. Lehet, nem lenne szabad ennyire leegyszerűsíteni, de véleményem szerint azóta folyamatosan erodálódik ez az érzés. Ahogy a piacgazdaság keretei között a magyar labdarúgásnak nem sikerült integrálódni a nemzetközi labdarúgásba, úgy a Fradi is eltévedt. Az addigi formális vezetőknek valódi vezetővé kellett volna válniuk, akik tudnak sáfárkodni a Fradi valódi erejével, a tömegek által hitelesített fradizmussal. Ezt az erőt kellett volna addig tőkésíteni, míg aktívan megvolt. Ám erre építettek a legkevésbé. Mammon, ez lett a vezérszó. Persze nem csak a labdarúgásban, mondhatni ez a sportág (üzletág) csak sodródott az árral, az új árral, amely fenekestől felforgatta a magyar társadalom életét. Mindenütt megjelentek az ügyeskedők, a haszonlesők. A hatalom helyett a pénz nevezett ki új vezetőket, persze mindig az aktuális hatalom nevében. Lehetett ebben a helyzetben értékekről beszélni? Lehetett az értékekre hivatkozni? Már csak azért sem, mert minden aktuális hatalomnak megvolt az ellenzéke. Igen, ez a demokrácia! Amely működhet jól is, nem véletlenül több ezer éves intézmény, ha néha el is nyomták. Az azonban nem demokrácia, ha az „oszd meg és uralkodj” elv szerint keletkezik ellenzék. Akkor valaki uralkodni akar. A Fradiban kilencven évig nem működött a szalámitaktika, az utolsó húsz évben annál hatékonyabban. Ideológiák mentén nem lehetett megosztani, a pénz mentén sikerült. Innentől kezdve teljesen mindegy, milyen pénz uralja a Fradit, mindig van olyan tábor, sokszor nem is kicsi, amely éppen azt gyűlöli. Véleményem szerint a pénz mentén nem lehet egységet teremteni. Sőt!

Mi lenne, ha visszatérnénk a kezdetekhez? Az életérzéshez, amit fradizmusnak hívnak? Ha a sikereket értékelnénk és nem azt néznénk, hogy ez kinek, mekkora hasznot hoz? És miért pont neki? A sikerek nem mindannyiunk sikerei?

Mi lenne, ha a Fradi zászlaja alatt újra egységbe tömörülnénk? Értékesebb lenne a Fradi? Biztosan! Érdemesebb lenne befektetni ebben az új piacgazdaságban? Biztosan!

Mi lenne, ha az egység minden fronton megmutatkozna? A vezetésben, a szakmában, a lelátón? Ha nem azt néznénk, ki jön a lelátóra és ki marad otthon? Ha evidencia lenne újra a lelátón szurkolni? Mert annak érzése a tévé előtt utánozhatatlan. Ha elhinnénk, hogy az is lehet fradista, aki otthon őrzi a lelkében az érzést, de az is az, aki a lelátón tombolva teszi ezt.

Mi lenne, ha fradista nem bélyegezne meg fradistát? Csupán azért, mert más a véleménye?

Mi lenne, ha egységesen kommunikálnának a Fradiról? Mert Fradi csak egy van! Egy a név, egy a címer, egy a szín.

Mi lenne, ha őszintén kommunikálnánk a Fradiról? Ha lenne egy őszinte forrás? Ez esetben tán könnyebb lenne felismerni a zavarost.

Mi lenne, ha a Ferencvárosi Torna Club újra a nevéhez méltó lenne? Ezt a klubot a labdarúgás űzésére hozták létre, mégis olyan nevet adtak neki, amely a többi sportág előtt is kinyitotta a kaput, Ezt jelképezte az akkoriban a sport alternatívájaként működő torna szó. Miért feledjük ezt? Miért vitatkozunk a sportágak primátusán? 111 éve is a futball volt az első, ma is az a legnépszerűbb. A piacgazdaságban is ezzel kell sáfárkodni, ha sikereket ér el, annak fényében lehet a többit is igazán népszerűsíteni.

Mi lenne, ha az FTC végre alkalmazkodna a XXI. század kihívásaihoz? Beleértve a pénzt, a médiát, amelyeket ötvözni tudna a tradíciókkal. Lehet ez?

Merem remélni, hogy igen. És hiszem, hogy igen, mert csak így lehet újra nagy az FTC. Ahogy eleink hitték ezt 111 éve, úgy kell nekünk is ezt tennünk. Van más utunk?

Hajrá Fradi!

Simon Sándor