Van egy kedvelt sorozatunk, mely régen gyarapodott új taggal. Most azonban ez is megtörténik. Fradi szurkoló, vállalkozó, az Omega egyik fontos láncszeme, az egykori legendás Rolls Frakció egyik alapítója. Ő Trunkos András, vele beszélgettünk.

– Sokan eleve Fradistának születnek, míg mások azzá válnak. A Te életedben ez hogyan zajlott?
– Én valójában sokáig Honvéd drukker voltam, aztán jött a rendszerváltás és ezzel átalakult minden. Ekkor én kiszálltam a futballból, elmaradtam a mérkőzésekről, érdektelenségbe fulladt nálam az egész. Ennek az egyik oka az volt, hogy a korábbiakhoz képest gyengébb lett a színvonal. Amikor én még aktívan látogattam a mérkőzéseket, akkor egy Fradi-Honvéd meccsen az egyik oldalon egy Tichy Lajos játszott, a másik oldalon pedig egy Albert Flórián rúgta a bőrt. Annak ellenére, hogy a Honvéd sikerének szurkoltam, a Fradi mindig is a második volt a szívemben. Az mindenkinek nagyon tetszik, hogy a Fradinak nagy tábora van, mely egy jó értelemben vett elfogult tábor. Ezekben az időkben játszották a Népstadionban a kettős rangadókat, és ha nem a Honvéd játszott a Fradival, akkor természetesen a Ferencváros sikeréért szorítottam. Ezen kívül azonban különösebb kötődésem nem volt a Fradihoz.

– Akkor mégis hogyan vált belőled Fradi drukker?
– A rendszerváltás után egy olyan közegbe kerültem, amely erős Fradi kötődésű volt. Az elején ez nem volt rám túl nagy hatással, főleg, hogy a magyar futball már a nyolcvanas-kilencvenes években is komoly mélyponton volt. A foci szakmai része, összehasonlítva a világ legjobbjaival már akkor sem volt igazán érdekes, ennek az érzelmi oldala lépett elő. A Ferencvárosban mindaz az érzelmi tartalom benne van, ami ha az ember Magyarországon él, akkor azt csak ennél a klubnál érezheti. Másrészről, mint gyakorló rock and rollos, én a Fradi meccsek alatt érzem azt a hangulatot, amit átélhetek egy Omegán, egy Beatrice-én, egy Piramison vagy egy Led Zeppelinen. Ilyen hangulat nélkül a futballnak nincs értelme. Ezt én a Fradi pályán éreztem meg először és a Kóborral elkezdtem Fradi meccsre járni. Miután pedig az ember elkezd a Ferencváros mérkőzéseire járni, azt az egyenes következményt veszi észre önmagán, hogy már nem tud másnak drukkolni. Amikor például Németországban a médiaturnén jártunk, akkor is figyeltük, hogy a Fradi mit játszik. Aztán ehhez még hozzájön, hogy amikor a cégemben elkezdtem dolgozni, akkor ezáltal rengeteg Fradi szurkolóba botlottam. A teljes szurkoló vezérkar itt dolgozik nálam. Éppen tegnapelőtt történt, hogy valaki lila pólóban jött dolgozni és már mehetett is haza. Aki nem ebben a szellemiségben él, annak ez vicces vagy túlzó is lehet, de az igazi drukker az ilyen!

– Gyerekkorodban sportoltál valamit?
– Három sport volt igazán az életemben. Természetesen az én időmben mindenki focizott. Lakótelepen nőttem fel és ott ez volt az első számú program. Nem volt még számítógép, a televízió sem töltött még be ilyen szerepet, mint manapság. Hétfőn és pénteken még szünnap is volt az adásokban. Mi alig vártuk, hogy végre focizhassunk. Egyetlen stabil ember volt a csapatban, aki a labda tulajdonosa volt. A két legjobb játékos kiállt a pálya közepére és egyszer az egyik, egyszer pedig a másik választott. Ez azért kellett, hogy egészségesen hasonló erőket képviselő két csapat alakulhasson ki. Megbeszéltük, hogy tizenhat gólig megy a meccs és utána az egészet kezdtük az elejéről. Ebben a korszakban én a középmezőnyhöz tartoztam. Nem voltam a legjobb, de a legrosszabb sem. Rengeteget fociztunk, ez volt az életünk.

Az iskolákban akkor a tornaórákat sokkal komolyabban vették és mindenki elment valamilyen irányba. Vagy a kézilabda vagy bármilyen más sport felé. Így kerültem be a Kispest kölyök csapatába próbajátékra. Amikor aztán, mint csatár kaptam egy hosszú szöktetést és a védő három méteres előny után lefutott, éreztem, hogy ez nem igazán az én pályám. Nem voltam elég ügyes a futballhoz, de akkor olyan szinten fociztunk, törődtünk a labdarúgással, hogy szabályosan ez volt az életünk. Később aztán karatéztam is, sőt más sportágban is megfordultam, de semmilyen sportágat nem folytattam élvonalbeli szinten. A labdarúgás viszont kísért a hetvenes évek végéig, a nyolcvanas évek elejéig. Valahol akkor szakadt meg bennem a rajongás a foci iránt. Legalábbis az igazán nagy rajongás. A mai napig nem nézek például Bajnokok Ligája mérkőzéseket, mert engem nem érdekelnek. Olyan meccset én nem szívesen nézek, ahol nem tudok magyar csapatnak szurkolni. Engem nem érdekel, hogy a Manchester mit játszik a Liverpoollal vagy a Barcelona a Real Madriddal. Néha a haverjaim miatt megnézem, de nem tud lekötni. Ellenben nagyon szívesen megnézek egy Fradi-Haladás meccset, még akkor is, ha rádióműsorban vagyok és csak a végét láthatom, mert az érdekel. Engem ebben a lelki dolgok vezérelnek. Például kimentem a Magyarország-Olaszország válogatott meccsre és nem csak azért, mert már nem látok túl jól, de fogalmam sem volt, hogy a pályán ki kicsoda. Régen felállt a magyar válogatott és kis különbségekkel évekig ugyanazok a játékosok szerepeltek benne. Ezáltal meg is ismertük őket. Manapság ez messze nem így van, így fogalmam sincs, hogy melyik kicsoda. Persze az olasz válogatottra is igaz mindez, tehát nem mentem ki több válogatott meccsre, mert a tévén jobban látom. A magyar válogatott meccseit is megnézem, de a Fradi az érzelmi kérdés.

– Milyen gyerek voltál?
– Tulajdonképpen, így visszagondolva, jó gyerek. Nem fogom most itt előadni, hogy milyen eleven, bűn rossz gyerekként éltem, mert az nem igaz. Felnyírt hajú, elálló fülű, kitűnő tanuló gyerek voltam. Amikor kaptam egy négyest, akkor apámék jól elvertek. Mindez addig tartott, amíg középiskolás koromban, egyedül nem maradtam. A szüleim ekkor leköltöztek vidékre, én pedig itt ragadtam Budapesten. Na innentől kezdve, rossz gyerek lettem én is. Valójában azonban az ember, amit tíz-tizennégy éves koráig összeszed, azon nem tud már sokat változtatni. Én már nem tudom eljátszani a vagány fiút, aki nagyon rossz, mert én nem azokon az értékrendeken keresztül nőttem fel. Ma is emlékszem apám dumáira, melyekben kifejtette, hogy ő mindig nyugodtan alszik és az ehhez hasonlókra.

– Ebben az időszakban lépett be a zene is az életedbe?
– A zene az egy más ügy, de igen. A negyvenötös kvázi „felszabadulás” után, a szüleim olyan helyzetbe kerültek, hogy elkezdhették modellezni a régi világot. Ennek egyik része volt, hogy elküldtek kisgyerekként zongorázni tanulni. Írni és olvasni még nem tudtam, de kottát olvasni és zongorázni már megtanultam. Vannak is ilyen fotóim, ahol hátizsákban, matrózingben fellépek rendezvényeken. Mivel számomra ez egy kötelező dolog volt, így ott lógtam, ahol csak tudtam, de egészen 65-ig járnom kellett zongorázni.

Majd amikor magamra maradtam és megjelent a Beatles és a Rolling Stones a piacon, akkor belém mart, hogy én is ezt gondolom a világról. Akkoriban nyílt ki a szemem, hogy mi miért nem utazhatunk. Soha nem volt nekem ellenkormányom, nem politikailag néztem ezt, csak nem értettem, miért nem azt a rádiót hallgathatja az ember, amit akar. Miért nem lehet szabadon lemezt venni? A gondolatok is innen jöttek a zenéhez. Az első időszakban, a hatvanas években semmi más nem történt, játszottuk az angol dalokat. Ennek egyenes következménye lett, hogy úgy is kezdtünk öltözni és olyan frizurát kezdtünk hordani. Ezt persze már értette az akkori hatalom és ezt már tiltotta. Ebből voltak is konfliktusaink, mert ugye akkoriban hol tudtunk volna mi játszani, ha nem a városi tiszti házakban. Persze ide meg nem akartak beengedni minket a kinézetünk miatt. Azonban mi voltunk a zenekar és játszanunk kellett ötször ötven percet, hogy táncoljanak rá. Mi mindannyian ezt csináltuk, még a Kóborék is. Az akkori zenészvilág tánczenét játszott az elején. Ennek volt egy óriási előnye, mert meg kellett tanulnunk a külföldi dalokat. A maiaknak már nem kell ezt megtanulniuk és én azt gondolom, hogy ezért van az, hogy a hatvanas évek beat generációja sokkal közelebbi dalokat írt az eredetihez, mint a maiak.

A hetvenes években, mivel én tanult zenész voltam, ezért belekerültem egy olyan népzenei mozgalomba, mely két részből állt. Egyrészt a Sebők Feriékből, akik az eredeti népzenéket játszották, másrészt belőlünk, akik a feldolgozásokat játszottuk. Ezzel elkezdtünk külföldön turnézni, amolyan Bartókos ízű elektronikus népzenét játszottunk. Ez ment 1978-ig, amikor is a zenekarunk nagy része kint maradt.

Én hazajöttem és nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Ekkor D. Nagy Lajos barátom, akivel egy városból valók voltunk, a vonaton dumált meg, hogy csináljunk egy zenekart. Én így szálltam vissza a rock and rollba, de az igazság az, hogy annyi időt töltöttem el a népzenében, hogy ezt a rock and rollt én nem vettem annyira komolyan az elején. Aztán persze elmerültem benne én is. Nagyon komoly hatással volt rám, hogy hetvennyolcban elmentem megnézni egy Beatrice koncertet, ami akkor és ott lenyűgözött. A Ferót én már régről ismertem, mert ő szállított bennünket a népzenei zenekar korszakomban. Neki akkor már volt egy mikrobusza, innen a Feróval való kapcsolatom. Aztán amikor szóltak, hogy menjünk el és nézzük meg a Ferót mert nagyon jó, akkor én csak nevettem, hogy ne hülyéskedjetek, mi lehet abban a jó? Ugyanis ő előtte a feleségével Suzy Quatro számokat nyomott, olyat meg már láttunk. Aztán győzködtek, hogy ilyet még nem láttam és ki is mentünk valahova a világ végére, ahol megindult a cirkusz, a hozzátartozó színpadi demonstrációkkal. El kell mondjam, hogy olyan Fradi hangulat volt. Beindult az egész és Feró elkiabálta magát, hogy támadás és megszólalt valami nagyon jó zene. Ez aztán nagyon nagy hatással volt rám. Később a saját Rolls Frakció együttesemben is a példa, a Rice volt. Nagyon sokat játszottunk együtt a Beatrice-vel, majd kölcsönösen betiltottak bennünket.

– Ez abban a korban nem volt meglepő, főleg annak tükrében, hogy lejátszottátok a „Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából” című számotokat.
– Akkor elmesélem ennek a történetét is, ha már felhoztad. Nagy Feróval én állandóan arról beszélgettem, szinte minden nap, hogy nem lehetne a dalait egy picikét okosabban, kompromisszumokkal előadni? Állandóan betiltanak, nem tudnánk ezt egy picivel bölcsebben csinálni? A válasza persze mindig csak az volt, hogy mit tudom én? Aztán amikor engem tiltottak le, azonnal odajött és megkérdezte, hogy : -Te Andris! Nem lehetett volna ezt egy picit okosabban csinálni?

– Mi volt az oka a letiltásodnak?
– Amikor a Rice már nem játszott, akkor mi egyedül maradtunk a rock and roll piacon. Létezett ugyan a Bizottság és az Európa Kiadó, de az egy másik világ volt. Az ilyen hősködő együttesek közül mi maradtunk egyedül. Valamikor úgy nyolcvanegy körül Miskolcon játszottunk. Zűrös zenekar voltunk, de ma már tudom, hogy a kultúrház igazgatók számára nagyon jó bulik voltak, ha mi játszottunk, mert abban az időben senki nem ellenőrizte a jegybevételt. Amikor megérkeztünk a kultúrházba Miskolcra, trikók voltak letéve egy helyre. Valószínűleg valami pártrendezvény lehetett ott előtte, mert az volt a trikókra írva, hogy Népszabadság. Na ezek a trikók ott maradtak, én pedig azonnal magamra kaptam egyet. A D. Nagy pedig, ahogy ez később már a rendőrségi feljelentésben is szerepelt, nagy női nemi szerveket rajzolt erre a trikóra. Aztán ebben indultunk el Székesfehérvárra zenélni. A Videoton stadionjában játszottunk volna több zenekarral együtt. Tele volt a stadion. Ahogy én megérkeztem, a helyi rendőrkapitány helyettes mondta, hogy álljunk meg egy pillanatra ez mi? Rögtön rávágtam, hogy ez egy Népszabadság póló. Az addig rendben is lenne, de az a rajz mi rajta? Az a jó Isten szeme, csak így néz, válaszoltam. Erre az volt a reakció, hogy maga nagyon humoros fiú, de maga itt nem fog fellépni. Ment a huza-vona közöttünk, míg azt mondta, ha felveszek egy dzsekit rá, akkor felléphetek. Máig nem értem, hogy miért nem vettem le a trikót, mert ennyit nekem nem ért az egész balhé, de a lényeg, hogy rajtam maradt. Dzsekiben felmentem a színpadra, aztán az első adandó alkalommal meg is szabadultam tőle. A színpadról szerintem egyáltalán nem lehetett látni, hogy mi van a trikómon, de a rendőrnek több sem kellett. Érkezett is egy tíz oldalas feljelentés az Országos Rendező Irodához, ami másról sem szólt, minthogy én egy milyen ártalmas ember vagyok. Az Országos Rendező Iroda, pedig összehívta a nagygyűlést. Ez egy rendes tárgyalás volt, ahol csak engem tudtak elővenni, mert a zenekar többi tagja nem rendelkezett ORI vizsgával. Nekem volt egyedül zenei képesítésem. Elő is vettek szépen és három évre eltiltottak a színpadtól.

– Gondolom ez nem volt nagy hatással rád.
– Naná, hogy nem! A következő bulin nem mentem fel a színpadra, hanem a színpad mögött, kávéval, cigivel és mikrofonnal helyetfoglaltam és ott játszottam. A színpadra pedig kiraktam egy fogast és ráraktam a fellépő ruháimat. A következő héten, természetesen már be is rendeletek. Idefigyeljen humoros fiú, mostantól az ország összes szórakozóhelyéről ki van tiltva. Ezt abban az időben komolyan is vették, mert például mentem az Ifjúsági Parkba, ahol egy együttes mutatkozott volna be többek között nekem is, és már a portánál feltartóztattak. Persze engem az akkori Ifjúsági Park vezetője is ismert és azt mondta, nem engedhetnélek be, de az irodából, az ablakon keresztül megnézheted a zenekart. Oda így bejutottam, de például a csepeli ifjúsági parkba, ahova elmentünk a Feróval megnézni a Pokolgépet, tizenkét perc alatt ránk hívták a rendőrséget és kivezettek minket. Mégsem misztifikálnám ezt túl, hiszen nagyon sok hős van nélkülem is ebben az országban. Annyit mondtak, hogy a franc enne meg benneteket, miért pont ide jöttök a Feróval balhézni? Nem történt igazából semmi különös, szépen udvariasan elküldtek onnan bennünket.

– Azért ennél nagyobb balhéba is keveredtél, ahhoz pedig ismét fel kellett lépned valahogyan. Miként állhattál végül mégis színpadra?
– Telt-múlt az idő és megalakult a Magyar Zeneművészek Szakszervezete. A szakszervezetnek egy bevételes nagygyűlést akartak szervezni, ahol fellépnek a magyar rock zenekarok és ingyen játszanak, a bevételt pedig a szakszervezet pénztára teszi el. A nagy zenekarok ezt nem vállalták, ezért megkerestek engem, hogy a Rolls Frakció vállalná-e? Mondtam, hogy természetesen, de én le vagyok tiltva. Erre beígérték nekem, hogy ha ezen a rendezvényen fellépek, akkor mérsékelik az eltiltásomat. Azonnal igent mondtam rá. Az élet azonban rettentően érdekes. Jöttek volna sorba a zenekarok, a Mini, az East, a Rolls Frakció, a Skorpió és a Hobó. Aztán megváltoztatták a fellépési sorrendet. A Skorpió lépett fel előttünk, utána jöttünk mi, végül a Hobó. Elindult a koncert, ment minden a maga módján és mi oda sem figyeltünk rá, hogy ezt a Magyar Televízió felvette. Amikor mi kerültünk sorra, akkor kijött a D. Nagy és nekilátott a hagyományos dumájának. Megkérdezte, hogy milyen színű az én hajam? A közönség azonnal kiáltotta, hogy vörös. Szeretjük mi a vörös színt? Nem! Majd elindultak a nóták, ahol elhangzott az a bizonyos dal is, a Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából című dal. A szövege úgy szólt, hogy „állva pisilek, ülve kakálok, tisztesség dolgában mégis elég szarul állok. Kisvárosi közhely, nagyvárosi lárma, szembekötősdi, egy ország mutatványa.” Szóval elhangzott ez a dal is, meg a többi hasonló, mint például a Tégla, tégla, hétköznapi tégla. Lement a buli és mindenki azt hitte, minden a legnagyobb rendben van. Aztán kiderült, hogy az Egymillió fontos hangjegy című műsor kint volt a magyar tévétől és felvették az összes zenekart. Aztán ahogy következtünk, abban a sorrendben adták le a zenekarokat szombatról-szombatra. Itt lett aztán jelentősége a Rolls-Skorpió cserének, mert így mi október 23-án kerültünk adásba. Pont szombat volt, pont október 23-a és pont úgy kezdtünk, hogy szeretjük mi ezt a színt? Másnap aztán mindenkit kirúgtak aki élt és mozgott. Én is azonnal raportra kerültem újból. Ezeket a sztorikat el lehetne úgy is adni, hogy ezt mi rendeztük így lázadásból, pedig a francokat. Az élet hozta így.

Tudtam, hogy ebből nagy baj lesz és igazam is lett, mert ez már nem az ORI-hoz tartozott, hanem nagypolitikai ügy lett. Behívattak a Köztársaság térre, ahol komolyabban elbeszélgettek velem. A társalgás lényege az volt, hogy elém tettek egy 19 oldalas feljelentést, ami rólam szólt. Az úr, aki ezt elém tette, kiment az irodából, hogy én ezt olvassam el. Én el is olvastam ezt az írást, de amikor visszajött az emberünk láttam rajta, hogy sápadt. Mondtam is egyből neki, hogy tudom mi a baj. Nem lett az írásból kihúzva, hogy ki jelentett fel. Ne aggódjon, semmi jelentősége az egésznek, úgyis kitaláltam volna. A feljelentés pedig arról szólt, hogy én értelmiségiként olyan bandákat menedzselek, akik fasiszta bulikat rendeznek KISZ klubokban. Olyan zenekarokat segítek, mint a CPG, akik Erdős Pétert szidják. Az egész csomag erről szólt. Ebből aztán akkora balhé lett, hogy az akkori Élet és Irodalom című újságban, kitört egy polgárháború. Én, mint egy szerencsétlen hülyegyerek figyeltem, hogy a nagy emberek vitatkoztak a fejem felett. Persze akkor még nem tudtam, hogy a párton belül megindult a pragmatisták és a dogmatisták között egy harc, amiben én csak egy eszköz voltam. Kijöttem a Köztársaság térről és kiderült, hogy Erdős Péter is írt egy röpiratot, amit egy Novi Sadi újság megjelentetett Ez így önmagában a kutyát sem érdekelte volna, ha nem lett volna benne, az ETA nevezetű együttes egyik dalszövege is, hogy „Hitler, Hitler na és, Mussolini na és, Ceausescu kutya.” Ezt természetesen a román követség kiszúrta és felhívta a magyar külügyet. Reklamálták, hogy Magyarországon olyan dalokat énekelnek, amelyben Ceausescu elvtárs egy kutya. Ilyen eseményekből állt össze az a dolog, hogy még a következő évben is ment az Élet és Irodalomban a cirkusz. Ekkor azonban én már teljes egészében ellehetetlenültem. Képtelen voltam mozogni és játszani, mert állandóan botrányokba keveredtem. Ez mind hozzátartozik a Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából című dalhoz, ha már felhztad. De, akkor ilyen időket éltünk.

– A zenei vonalon tehát ellehetetlenítettek. Az életed egyéb területén is okoztak nehézségeket?
– Én akkor is dolgoztam a zene mellett és a munkahelyemen is megjelent három úr. Nagyon szimpatikusan előadták, hogy a vezetői beosztás alapeleme a tanultság és a megbízhatóság, én pedig politikailag nem vagyok megbízható. Nem pártvonalon dolgoztam, hanem egy TSZ melléküzemágban. Itt voltam ágazatvezető. A gyerekemet kirúgták az óvodából és elindultak ezek az apró kellemetlenségek. Akkor én elfáradtam és 84-ben elmentem az Omega stúdiójába, mert sehol nem tudtam zenélni. Így kerültem az Omegához. A Kóbor azt mondta, hogy gyere és dolgozzunk együtt. Ott a kutya nem bántott, hiszen csak szöveget és zenét kellett írnom. Először csak a stúdióba kerültem be, ahol elkezdtünk együtt zenélni, újabb Omega lemezek készültek és elkezdtem nekik is szövegeket írni. Azt meg kell jegyeznem, nekik sem volt akkor könnyű vállalniuk engem, mert nekem számtalan „kellemes történetem” volt. Közben a Rolls Frakció kivérzett és Németh Alajos, aki ma is a Bikini vezetője, nagyon tisztességesen megkeresett és megkérdezte, hogy létezhet-e egy olyan verzió, hogy a D. Nagy Lajos átmegy a Bikinibe énekelni. Akkor ott megegyeztünk, a D.Nagy átment a Bikinibe, én meg az Omega Stúdióba. Voltak persze kitérőim, mert a Slamóval is játszottam együtt és a Feróval is újra összekeveredtünk, de a fő csapásirány számomra már az Omega volt.

– Elég nagy váltás szövegileg, a Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából után, az Omegához írt Fénymadár című számod.
– Érzem a kérdés lényegét, de ha összerakjuk az iskolás gyerek naplóját, és az Omega együttes Babilonját, akkor az szövegileg semmivel sem alávalóbb. A Rolls szám arról szólt, hogy minden reggel kelek, délben ebédelek és egész nap iszom az iskolatejet. Iskolába járok, otthon vacsorázok, állva pisilek és ülve kakálok, mégis úgy érzem tisztesség dolgában elég szarul állok. Még templomba is járok. Mindent rendesen csinálok, de azért a szüleim halálra szekálnak. Kisvárosi közhely nagyvárosi lárma, szembekötősdi egy ország mutatványa. Ez nekem nem a Kádár rendszerről szólt. Nyílván szerették volna ezt belekeverni, de ez csak egy gyerekről szólt, aki járt hozzánk a koncertekre és minden nap ezt élte meg. Ezért voltak olyan sokan a rock koncerteken, mert sehol máshol nem hallottak őszinte szót. Ennyiben ütött vissza csak az egész a kádári rendszerre, mert ott mindenki hazudott. Egyedül a rock zenekarok próbáltak meg őszinték lenni. Akkoriban ez volt a kifejezési forma. Nyilvánvalóan, amikor az Omega együtteshez kerültem, akkor már máshogy fejeztem ki magamat. Például a Babylon című számban azt írtam, hogy gyere le Isten, mondd, mit akarsz, pár ezer éve folyik a harc, mire vársz, új Babylon épül! Ez a szám ugyanúgy a csalárdságról szól, csak egy Kóbornak és egy Omega együttesnek, máshogyan kell ezt megfogalmazni. Én pontosan olyan büszke vagyok az előtte lévő szövegeimre, mint az Omegásokra. Más embereknek és más közegnek írtam, de ugyanazt jelentik. Nyilvánvalóan azonban az Omegával való együttműködés számtalan olyan dolgot is rejt magában, ami egy nagy zenekar sajátja. A Rollsban azt írtam, amit csak akartam, mert azt nem játszották csak a kultúrházakban. Az Omegát viszont azonnal játsszák a rádiók, még nemzetközileg is.

– Összeáll még valamikor a Rolls Frakció?
– Én úgy gondolom, hogy a Rolls egy jelenség volt. Egy adott szituációban egy adott jelenség. A helyzetet nem kívánom vissza, de nem is visszaalakítható. A jelenség tartalma ma maníros lenne. Ebben a közegben, azok a dumák és viselkedések már nem ugyanazt jelentenék. Akkoriban még bátorság volt ilyen dolgokat kimondani, ma pedig nem kell már ennél különb dolgok énekléséhez sem bátorság. Ezáltal elveszíti a jelentőségét. A Rolls-ból azokat a dalokat, melyek popzenei slágerek voltak, a Bikini egyébként is játssza. Elég csak annyit mondanom, hogy az Adj helyet magad mellett is Rolls szám volt. A kemény nótákat nem játssza a Bikini, de annak most nincs is itt a helye. Abban az esetben, ha az ország még egy picit ment volna abba az irányba, amit én sem kedveltem, akkor lett volna a Rollsnak jelentősége. Volt is egy Rolls koncert másfél éve március tizenötödikén, mert rossz irányba ment az ország. Nem csináltunk nagy hírverést, de így is összejöttünk ezerötszázan egy kis helyiségben. Én itt megválasztottam magamat miniszterelnöknek, mert az akkori nekem nem tetszett. Meg is szavaztak, így azonnal demokratikus úton miniszterelnök lettem. Demokratikusan közöltem, hogy aki nem rám szavaz, azt azonnal pofán verem. Meg is lett a hatása egyből. A Rolls arra való, hogy ha véletlenül olyan helyzet lenne, mint évekkel ezelőtt volt, akkor azonnal működésbe lépjen. Most azonban nincs ilyen szitu, tehát a Rolls is pihen.

– Melyik stílus áll inkább hozzád közelebb, a realisztikus, amelyik a kommunista rendszerből próbál kitörni vagy a patetikusabb szövegeket alkotó?
– Ez szerintem korfüggő. Amikor fiatalabb voltam, könnyebben vesztem össze még a villamoson is valakivel. Ma már inkább arrébb lépek. Ma már ennyi idősen egy picit nevetséges lennék azzal a stílussal.

– Abban az esetben, ha ma lennél fiatal, akkor ismét ez a stílusod lépne előtérbe?
– Ebben az esetben én B-közepes Fradi szurkoló lennék. Velem is nagyon nehezen bírnának. Lázadnék én is, mint az állat. Túl azon a dolgon, hogy van néhány eset, amit az a néhány ember csak a balhé miatt csinál, túl azon a botrányon, amit a fradisták és az újpestiek szinte színházi előadásként tartanak a médiának, a balhéknak mindig okuk szokott lenni. Ebben az országban 1945 óta egyetlen hatalom sem állt ki a Fradi mellett. Az ország legnépszerűbb futballcsapata soha nem kapott olyan támogatást, amit sok más csapat simán megkapott. A történelme során folyton kiderült, hogy simlisek ültek a vezetői között. Állandóan kiderül, hogy mindenki mindig mást akar. Hol bevásárlóközpontot akarnak, hol pedig Fradi söröket akarnak árusítani, de soha nem a fociról szól a történet. Mindig valami vélt vagy valós üzlet van a háttérben. Amikor ez kiderül, akkor azt kell mondjam, a balhéban a srácoknak igenis igazuk van. Az, hogy ez milyen mértékű és mennyire tartozik az utca népére, az egy másik történet. Ezt a jó ízlés és a törvény nyilvánvalóan eldönti, de hogy a Fradival még most sincs rendben minden, az biztos. Ezek a jó nevű szakemberek, akik beszálltak ide a Fradiba az elmúlt húsz évben, a milliárdjaik töredékéből egy nagyon jó csapatot építhettek volna. Senki nem tette ezt meg, hanem mindenki szerepelni akart. Abban az esetben, ha Magyarországon nincs olyan befektető, aki a Ferencvárost fel tudná emelni, akár külföldiekkel közösen is, akkor megértem, ha egy szurkoló balhézik, mert ezt egy szurkoló megérzi. A Ferencváros ötven éve nem arról szól, amiről szólnia kellene. Ezt a Fradit már lefasisztázták és mindig kap valami negatív jelzőt. Viszont abban a pillanatban, amikor jó focit láthat a közönség, megszűnnek a balhék.

– A külföldi játékosokkal is problémáid vannak?
– Nem minden esetben. Például nagyon örülök neki, hogy a Mareket idehozták. Amikor őt még csak edzeni láttam, már elájultam. Egyből a Tichy Lajos jutott az eszembe. Nem igaz, hogy nem lehet még ilyen embereket idehozni.

– Mit csinálnál, ha holnaptól Te lennél a Fradi tulajdonosa?
– Akkor nagyon sok pénzem lenne, mert egyértelmű, hogy ehhez rengeteg pénz kell. Azonban játsszunk el a gondolattal. Azonnal kihirdetném, hogy kérek két évet. Addig engem senki ne szekáljon, mert legalább két év, mire egy csapat felépül. A tulajdonos azonban nem minden esetben ért a labdarúgáshoz, tehát olyan szakembereket alkalmaznék, akik értenek a focihoz. Másrészről nem próbálnám a saját álmaimat megvalósítani a Fradiban, hanem a Fradi álmait próbálnám meg elérni. Felépítenék egy tehetséges csapatot. Cseh, horvát vagy akár olasz játékosokat hoznék, akik életképesek. Mondok azonban még egy merészet, megvenném a magyar válogatott játékosait és az lenne a Fradi. Természetesen ez csak pénzzel működne, de hát pont azt kellene belerakni ésszerű módon. Ez Magyarország felé is egy követelmény lenne. Úgy vállalnám csak el a tulajdonosságot, ha az állami támogatást is megkapnám egyben. Tudom, ma kapitalizmus van, de ezt egyedi erőből nem lehet megalkotni.

– Soha nem volt még olyan, hogy állami támogatást kapott a Fradi, mégis mindig élt, mint egy lázadó. Kakukktojás volt mindig ebben a bajnokságban, ezért is lett ennyire érzelemmel feltöltött csapat. Fradi maradna a Fradi, ha az állam támogatná?
– Szerintem az. Mondok egy példát. Ennyire már ne legyünk szentimentálisak, akkor sem, ha érzem ennek a dolognak a morális részét. A zene a hatvanas és a hetvenes években arról szólt, hogy az angolok, a Beatleas meg a Rolling Stones valamit feltalált, véghezvitt. Ez aztán elárasztotta a világot. Az amerikaiak a nyolcvanas évek elején tértek észhez a Michael Jacksonnal és kezdték visszavenni azokat a pozíciókat, amiket az angolok uraltak úgy tizenöt-húsz évig. Minden megváltozott és ma a zene a következően néz ki. Az angolok elsősorban Amerikának termelnek, mert az jelenti az üzletet. A kontinenst egyedül hagyták, ahol két komoly erő van. A német euródiszkó és a francia zene kezdett iszonyatosan előretörni. Miért is? Mert Franciaországban van könnyűzenei minisztérium. Ez a minisztérium úgy tíz évvel ezelőtt, amikor indult, kijelentette, hogy a könnyűzene exporttermék. Itt kapcsolódik be a képbe a Fradi. El kell jutnia a Fradinak is oda, hogy az állami támogatásra szükség van. Ettől még a Fradi, Fradi maradna, de pénz nélkül nem lehet focit csinálni. Szó nincs arról, hogy a Fradiból BL győztes csapatot lehet alkotni, de legalább odáig jussunk el, hogy a selejtezőkön ne kapjon ki azonnal. Én, amikor a Várszegi úr megvette a Fradit, akkor is azt mondtam, hogy először odáig jussunk el, hogy a magyar mezőnyben verjünk meg mindenkit négy-öt góllal, aztán majd meglátjuk. Az eseményeket ismerjük, ez nem történt meg. A mai világban a Robin Hood-ok szarban vannak. Che Guevara is lövöldözött az erdőben, majd a Fidel Castro csinált belőle pénzügyminisztert, de ő visszament lövöldözni az erdőbe, mert ahhoz értett. A Fradi is hősködött hosszú évekig a közönségével együtt, de ezt a hősködést ma már igenis józanészre kell egy picit váltani. Igenis nagyon szeretném, ha az állam támogatná egy jó befektetővel együtt a Fradit. Erre szükség van, mert a Fradinak van a legnagyobb drukker és szimpatizáns köre.

– Ez igaz, mégis jelenleg 5-6000 ember jön el egy bajnoki mérkőzésre.
– Ennek két alapvető oka van. Az egyik az, hogy a focink egyelőre még nem olyan jó. Itt megint csak párhuzamot tudok vonni a zenével. Addig, amíg az ország egy zárt rendszer volt és az előbb említett zenekarok nem tudtak bejönni, addig mi voltunk a hősök itthon. Amit mi játszottunk, az volt a választék. Ma ugyanez van a fociban. A gyerekek a Liverpoolt, a Barcelonát, a Real Madridot istenítik, az a mérce. Ehhez képest a magyar bajnokság egy lassított felvétel. Maga a futball értéke nem egyenlő a külföldi bajnokságokéval. A másik, és itt a Puskásékat akár hagyhatjuk is, de a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársorral mi bármelyik válogatottal a világon fel tudtuk venni a versenyt. Amikor véletlenül kikaptunk, akkor az a vereség nem volt nagyarányú. A nyolcvanas-kilencvenes években már garantáltan tudtuk, hogy négyest, ötöst, vagy hatost kapunk. Ahogy ma is, ha bajnokságot nyer egy magyar csapat, nemzetközi szinten csak az a kérdés, hogy mennyit fog kapni.

Visszatérve az előbbi okfejtésemhez, el van kényeztetve a magyar közönség azzal, hogy külföldi meccseket néz. Másrészről pedig ez a fajta attraktív cirkusz, ami folyik, nemcsak a Fradi pályán, hanem az összes többi magyar egyesület körül, a családokat elriasztja. Családok nélkül, viszont nincs foci. Amikor nem merem a gyereket kivinni a meccsre, akkor végül én sem megyek ki. Nem az ultrákkal van bajom, hiszen a világ mezőnyeiben az ultrák több százezren vannak, addig ez Magyarországon csupán egy-két ezer ember.

– Sajnos, egy-egy rosszkor jött vereség is visszaveszi a nézők létszámát.
– A régi időkben is kaptunk ki és ez most is előfordul. A Dózsa meccsel kapcsolatban csak annyi az észrevételem, hogy máskor is kaptunk ki rangadókon. Például a Honvédtól 7-1-es vereséget szenvedtünk és utána mi vertük meg őket ugyancsak 7-1-re. Menni kell tovább, hiszen ez a Dózsa, azóta sem nyert, nekünk nem velük kell foglalkoznunk. A Fradi most jól áll, ennek kell örülni. Azonban itt jön ismét az állam szerepe, igenis jó, biztonságos stadionokra van szükség. Ezt pedig csupán a befektetők egyedül nem tudják megfinanszírozni.

– A Debrecen esetében az állam már lépett is.
– Kivételes esetek vannak, a Honvédot is támogatták régebben. Ezt én meg is értem, de miért van az, hogy a Ferencvárost viszont nem támogatják? A Fradi ellen szinte mesterségesen gyártják a hangulatot és ettől a Fradi környékén természetes módon esnek bele abba a csapdába, hogy akkor nekünk meg így kell viselkednünk.

– Hiszel Istenben?
– Engem materiális szemlélettel neveltek, azt tanultam, hogy Isten nem létezik. Aztán mostanában néztem az egyik okos csatornán egy műsort, ami az ősrobbanásról és az univerzum keletkezéséről szólt. Az ősrobbanástól elindult egy képzeletbeli rakéta és elhagyta a Holdat, a Marsot és elment egy fekete lyuk mellett és elérkezett több millió fényévre. Akkor azt mondtam, hogy van Isten, mert azt értettem, ezt pedig nem. A másik dolog, ami miatt úgy gondolom, léteznie kell, hogy van, az a zene. A zene semmi más, csak egy frekvenciahalmaz és mi ennek tudunk örülni. Lehet, hogy egy más bolygóról idetévedt lényt Beethoven halálra idegesítené. Lehet egy másik bolygón a fűrészgépek csattogása az igazi szimfónia. Én mégis azt hiszem, ebben van valami szellemi dolog. Másrészről pedig öregszem és nem a halálfélelem hozza ezt ki belőlem, hanem a világ megmagyarázhatatlansága. Az, hogy ez tárgyiasul, hogy keresztre feszített vagy sem, vagy valahol az univerzum mögül tekint ránk vagy sem, vagy csak pusztán egy nagy tömegpszichózis, de mindenképpen létezik valami vagy valaki, amit én azonosítok a jóval. Az Isten jó! Minden, ami nem Isteni, az nem jó.

– Mit csinálsz a szabadidődben és miből táplálkozol szellemileg?
– Két dolog létezik igazán az életemben, az egyik a munkám, amit nagyon szeretek, a másik pedig a zene. Amikor a munkámban végeztem, megyek és intézem az Omega ügyeit. Ezen kívül van néhány értelmiségi barátom, akik szekálnak is érte, hogy miért nem az írással foglalkozom, amire egyszerű a válasz, szeretnék élni, megélni a dolgokat. Ezen kívül mindennap olvasok, tájékozott vagyok a mai magyar irodalomban. Esterházy a kedvencem, aki tudom most divatos, de én kedvelem is. Szeretem a Hankiss gyűjteményeket és nagyon ritkán ülök le a tévé elé. Nem divatból, hanem két okból. Az egyik, hogy nagyon későn érek haza, másrészről azt hiszem, hogy már nem én nézem a tévét, hanem a tévé néz engem.

– Ez elég orwelli megközelítés.
– Maximálisan az. Orwell ezt összedobta, mi pedig megéltük, mert a sztálinizmus volt ez az állatfarm, de az új orwelli gondolatok is ilyenek. A globalizált világ létrehozott egy virtuális valóságot, ami nem a valóság. A mai kereskedelmi csatornák virtuálisak és semmi közük a valósághoz. Olyan sorozatokat gyártanak, ami úgy néz ki, mint a valóság, de ha egyszer elmennének dolgozni, azonnal rájönnének, hogy semmi köze nincs a valósághoz. A problémák olyanok mintha problémák lennének, de valójában álproblémák. Felépítettek egy virtuális világot, ami digitálisan működik. Ez annyira így van, hogy kevés kivételtől eltekintve, az okos csatornákon is rendezővel veszik fel az oroszlánt. Szólnak neki, hogy egy picit menjen arrébb, mert rosszak a fényviszonyok. Ez a virtuális világ aztán bekerült a lakásunkba, amivel nekem különösebb problémám nincs, csak ez engem nem érdekel. Azért nem érdekel, mert szent meggyőződésem, hogy az iwiwet és a többi ilyen közösségi portált a titkosszolgálatok találták ki. Iszonyatosan könnyen ellenőrizhetővé válnak az emberek. Persze amíg mobiltelefonokat használunk, amit én is használok, addig bármikor lekövethetőek vagyunk, hogy hol tartózkodunk. Valójában nincs is jelentősége, hogy fent vagyok-e egy ilyen internetes portálon. Itt jön be a nézetem, hogy a televízió néz engem és nem fordítva, mert ezer és egy olyan digitális trükk van ma már, amivel ellenőrizni tudnak minket. Véleményem szerint, a mikrosütőben is chipek vannak már. Nincsen üldözési mániám, ilyen világot élünk, ezt így veszem tudomásul. Persze megpróbálom magamat tudatilag védeni. Nem érdekelnek a sorozatok, a megasztárok, a valóságshow-k. Őszintén nem érdekelnek. Nem kell összeszorítanom a fogamat, hogy mennyire nézném, de nem tehetem, mert megvontam magamtól, hanem valóban érdektelenek a számomra. Amikor játszanak egy jó filmet, akkor arra elmegyek és megnézem. A könyvek a mai napig érdekelnek, onnan okos emberek információit tudom begyűjteni. Amikor szórakozni akarok, akkor a National Geographic csatornán megnézem az oroszlánok szaporodási szokásait. Zenét azt igazán csak az autóban hallgatok, ott is kizárólag CD-ről, azt amit én akarok.

– Milyen zenét kedvelsz?
– Én még mindig a hagyományos kemény zenét szeretem, a barátaim azt szokták mondani, hogy nekem még a Metallica is popzene. Most például Apocalypticát hallgatok, akik klasszikus hangszereken játsszák a kemény zenét. Nagyon szeretem a Gotan Projectet is, ami egy franciás, nagyon izgalmas, fülledt erotikás lemez. Én válogatom a zenét és mindig egy bizonyos hangulatban utazom. Nagyon ritkán hallgatok rádiót. Legutóbb Németországban hallgattuk a Kóborral, mert egy nagy baleset volt a sztrádán és akartuk tudni, hogy mi történt. Ezt nem hivalkodásból mondom, ha nem kérdezitek, nem is említettem volna. Helyette inkább ultizom és teniszezek. Mindkettőt heti két alkalommal. A tenisz is olyan, mint az ulti, nem is a játék a fontos, hanem utána a duma, ahogy egymást oltogatjuk. Az ultit sem pénzben játsszuk, mert a társaságunkban különféle fizetésű emberek vannak és felesleges lenne pénzben játszani. Ami az egyiknek már sok lenne, az a másiknak még meg sem kottyanna. Pontozásra játsszuk az ultit, de a duma, az sokkal szégyenteljesebb, mintha pénzt veszítenénk. Sokszor inkább fizetnék, csak ne kellejen a zrikákat hallanom. Büszke vagyok a barátaimra, mert meg tudtak maradni olyanoknak, amilyenek. A társaságomban vannak jobboldaliak és baloldaliak is, de ebből komoly veszekedés soha nincsen. Zrika van, de veszekedés soha nincsen, mert megmaradtunk normálisnak. Van egy óriási fórunk, hogy mi emlékszünk. Mi tudjuk azt, hogy akik most egymással veszekednek, azok is egy pártban voltak régen. Teljesen értelmetlen látszatdolog az egész.

– A barátaidról beszéltél. Mióta ismered Kóbor Jánost?
– Harminc éve. A Molnár Gyurin keresztül kerültem a zenekar közelébe, mert vele már korábban jóban voltam. Rá két évre az Omega fogadott be, hogyha már mindenütt be vagyok tiltva, dolgozzak náluk a stúdióban, ahogy arról már beszéltem.

– Meckyvel kiegészítitek egymást?
– Én úgy gondolom, az én részemről hatalmas megtiszteltetés, hogy Kóbor Jánost a barátomnak mondhatom. Tulajdonképpen a felé érzett tiszteletem, sok mindennek szól, rangsorolni sem lehet, de azért megpróbálom. Ezek azok az emberek, az Omega együttes tagjai, akik végigjárták azt az utat, amit egyikünk sem járt végig. Azonban én tudom, mert azért harminc éve már benne vagyok, hogy nem volt fenékig tejfel az a sok német, nyugat-európai út. Három-négyezer kilométereket akkoriban még rossz autókkal utazgatni a fellépő cuccokkal együtt. Akkoriban még nagyon sokszor voltak megalázó szituációk a határoknál. Ez a zenekar végigcsinált valami olyasmit, amit az én tudomásom szerint, más rock banda, beat zenekar, nem. Ez mindenképpen hatalmas tiszteletet érdemel. Másrészt én ma már tudom, hogy iszonyatosan nagy tehetség és képesség kell ahhoz, hogy valaki ötven évig a topon tudjon maradni.

– Mióta vagytok barátok?
– Mindig volt egy kapcsolat közöttünk, de az „Omega Rhapsody” közös produkció óta mi egy autóval utazunk állandóan. Nagyon sok időt töltünk együtt. Az pedig, hogy mit jelent a barátság, az úgy gondolom a mi életünkben még jól definiált. Számíthatunk egymásra! A tisztelet pedig túl a barátságon annak szól, hogy ez az ember a zenekarával együtt végigcsinált sok olyan dolgot, amit én nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni. A törökbálinti stúdióban együtt ült Kóbor János, Presser Gábor, Mihály Tamás, Benkő László, Debreceni Ferenc és Molnár Gyuri, a Frenreisz Karcsi meg én. Komolyan mondom, elkönnyeztem magam. Ők a rocktörténelem. Ott ültem és átéreztem, hogy mekkora megtiszteltetés ilyen emberekkel együtt lenni, akik később rocktörténelem lesznek. Most itt ültek együtt és én ezt láthattam, tapasztalhattam. Lehet, hogy én fetisizálom ezt a dolgot, de bennem még megvan az, hogy nagyon tudom tisztelni, ha valaki produkált valamit. Amikor azt mondom, hogy a Kóbor János nekem a barátom, az számomra megtiszteltetés, de mi soha nem tudunk eljutni oda, hogy ez közönségessé váljon. Én mindig megtartom azt a ma már nem három lépést, hanem ötven centis távolságot, ami abban mutatkozik meg, hogy mint minden barátságban van egy fél, aki az utolsó szó jogát fenntartja. Én ezt a jogot, átadom neki. Minden területen próbálok rá hatni, de a barátságon belül is van főnök. A mi barátságunkban azt hiszem ez ő, de Mecky ezt soha nem érvényesíti. Én fogadom el őt főnöknek, nem pedig ő érezteti ezt velem. A lemezen is ketten vagyunk producerek, ami nekem óriási megtiszteltetés. Elosztottuk a melót, de nyilvánvalóan ez az ő zenekara, az ő tudománya, az ő dalai, az ő története és természetesen a zenekaré. Viszont nem olyanok vagyunk, mint Don Quijote és Sancho Panza, hanem mi két Don Quijote vagyunk, csak én egy öt centivel alacsonyabb vagyok.

– Ezt a fajta korrekt szemléletet a szülői házból hoztad magaddal?
– Az biztos, hogy a szüleim nagy hatással voltak rám. Ők egyszerű emberek voltak, a nagyszüleim pedig falun éltek. Ott egészen mások a viszonyok. Amikor gyerekkoromban lecsaptak vidékre az iskolai szünet alatt, akkor én azokat a viszonyokat éltem meg. Ott pedig még megvoltak azok az értékrendek, amik valós értékrendek. Abban a világban a kovács még patkolta a lovat, hajnalban menni kellett szántani, még emlékszem a cséplőgépre az udvarban. Emlékszem, hogy amikor a bálákat felemelték szanaszét futottak az egerek. Ott nem virtuális, hanem valós értékek voltak. Ezek az eredeti értékek az emberbe belegyökereznek és genetikailag szinte kódoltak. Csupán arra kell vigyázni, hogy az emberben mennyi a tisztelet és mennyi az alázat. Alkalmanként a nehézségeken úgy tudok túljutni, hogy kellő alázatot gyakorlok. Ez azt jelenti, hogy bár kutyául nincs kedvem néhány dologhoz, de akkor is végig kell csinálnom.

– Kanyarodjunk vissza a Fradihoz. Hova várod a csapatot ebben a bajnokságban?
– Én Marek Heinzzel elfogult vagyok, ő a kedvenc játékosom. Abban az esetben, ha ő nem sérül meg és irányítani tudja a társait, akkor szerintem ez egy dobogós csapat. Tehát a harmadik helyre, kis szerencsével a másodikra várom őket. Igaz, hogy nekünk mindig azt kell mondjuk, hogy bajnok lesz a Fradi, de ez még nem egy érett csapat. Nem vagyok futballszakember, de azt laikusként is látom, hogy néhány ponton még nem elég erős ez a csapat. Egy kis szerencsével a második helyre is odaérhetünk, de szerintem akkor sem lesz balhé, ha csak a negyedik ötödik helyet csípjük meg. Az lenne a fontos, hogy az ilyen Marek képességű játékosból egyre több legyen a csapatban, hogy élvezet legyen nézni a meccseket. Nekem szerencsém volt, mert azok a találkozók, ahol személyesen is részt vettem, ilyenek voltak. Engem nem érdekel a nemzetközi színvonal, engem az érdekel, hogy kint a Fradi pályán élvezzem a mérkőzéseket. Itt is tapasztalható néhány nemzetközi szintű megmozdulás, mert szerintem nem azzal van a gond, hogy a srácok nem tudnak olyan cseleket megcsinálni mint a nemzetközi szintéren, hanem a gondolkozásban még nem olyan gyorsak, mint egy Barcelona. Megcsinálják a cselt, egy picit ünneplik magukat és csak utána passzolnak. Viszont ha ezt megcsinálja és utána ünnepli magát, nekem már az is tetszik. Játsszon a Fradi úgy, hogy mi szurkolók azt élvezzük. Engem nem érdekel a Manchester, a Barcelona, a Fradi érdekel, hogy játsszon úgy, mint ők. Amiért viszont külön gratulálok a csapatnak, hogy láttam egy két meccsét, ahol egy góllal nyertek. Ezeken a találkozókon az ellenfél is győzhetett volna, de ők megtanultak küzdeni. Nekem volt szerencsém a Steffi Graffal beszélgetnem és ő azt mondta nekem, hogy mindenki annak örül, amikor nagy arányban nyerek, de nem az a nehéz, hanem amikor nem megy a játék és mégis ha csak egy picivel is de nyerek. Ettől nagy játékos valaki. A Fradi mostanában attól kezd jó csapat lenni, hogy amikor nem megy a játék, akkor is képesek egy nullra nyerni. Amikor viszont nagyon nem megy a játék és csak egy nyamvadt döntetlen jön össze, a közönség akkor is örüljön, mert nem mehet mindig a játék. A szurkolóink legyenek nagyon lelkesek, de türelmesek, mert így talán lesz csapatunk.

– Milyen típusú szurkoló vagy, hangos vagy inkább csendesebb?
– Én inkább csendesen nézem a meccset, de nagyon élvezem, amikor a környezetemben hangoskodnak. Akkor ott nagyon jó dumák is elhangoznak, amit én nagyon imádok. Szeretem a csasztuskákat, de nem értem miért kell a meccsen a Dózsát szidni. Érteni értem, csak megérteni nem tudom, de biztos ennek is megvan a maga oka és még ezt is tudom élvezni, ha úgy jön ki. Már említettem, de nálunk itt a cégnél több vezető Fradi drukker dolgozik. Nekem az íróasztalomon sem lila toll, sem lila öngyújtó nem lehet. Lila trikóban nem jöhetek dolgozni, de nem csak én, hanem más sem. Ebbe én belementem és nálunk nincs lila. Az a szín nem létezik.

– Mit üzennél a ferencvárosi szurkolóknak?
– Tiszta szívvel Fradi drukker vagyok és azt gondolom, hogy közös erővel a Fradi hamarosan bajnok lesz. Legyünk nagyon türelmesek, mert nemzetközi porondon biztosan nem tudunk olyan eredményt elérni, amit elvárnánk magunktól. Egyelőre elég, hogy a magyar bajnokságban jól szerepelünk. A legfőbb álmom pedig, hogy visszaadjuk a 6-0-át. Ott leszek a legközelebbi Fradi-Dózsa meccsen a Kóborral együtt, mert ezt nekünk vissza kell adnunk. Ez a 6-0 visszajár!

Istenes Mónika és Istenes Tibor

2010. november 17.

Néhány szám a beszélgetésben is említettek közül:
Rolls Frakció: Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából

Rolls Frakció: Adj helyet magad mellett

Omega: Babylon