2024. november 24. vasárnap

Beszélgetés Kaszás Pállal

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2010. december 1.

Azóta terveztem ezt az interjút, mióta beszélgettem Lisztes Krisztiánnal. Megragadott, ahogy Krisztián beszélt az első edzőjéről, aki nem csak edzette, hanem a szó valós értelmében nevelte is, egyengette az életét, nem véletlenül nevezte második apjának. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem az interjú szervezése közben találkozom először személyesen is a beszélgetőtárssal, hiszen hétről-hétre találkozunk a pályán, hónapról-hónapra a Baráti Kör összejövetelein. Kaszás Pálnak életévé vált a Fradi, az utánpótlás nevelése. Hogyan történt ez, hogyan dolgozott? Ezekről is beszélgettünk.

– Kezdjük az elején! Milyen volt a gyermekkorod? Hogy alakult ki benned a futball szeretete, mert azt elképzelni sem tudom, hogy ne ott kezdődött volna?
– Nem fogok csalódást okozni, valóban minden ott kezdődött. Mint, ahogy a legtöbb ember felnőttkori érzelmei már akkor kialakulnak. Munkáscsaládba születtem, apám gépkocsivezető, anyám varrónő volt. Kőbányán, a Pongrác-telepen laktunk. Öcsémmel, aki nálam 11 hónappal volt fiatalabb, az iskola után állandóan a házak közötti szabad területeken rúgtuk a labdát. A kapu nem volt gond, az volt a poroló. Minden gyerek így tett akkoriban, ez volt a szabadidő eltöltésének a legjobb és leghatékonyabb módja. Aztán óriási lökést adott az általános iskolai testnevelő tanárom, akit Pongrácz Jenőnek hívtak. Másodikos voltam, amikor odakerült és nagyon hamar észrevette, hogy az öcsémmel együtt mi különösen fogékonyak vagyunk a sportra. Ő az az ember volt, aki nem csak tanított, hanem nevelt is. Bár az ő szeretett sportága a röplabda volt, akkoriban a válogatott mellett is dolgozott, mégsem kényszerített soha abba az irányba. Elfogadta, hogy minket a futball tart lázban. A kvalitásait mindennél jobban mutatja az a tény, hogy amikor tizenöt év múltán elhagyta Magyarországot, akkori szóhasználattal disszidált, a Kölni Testnevelési Egyetemen lett tanár. Annak a korosztálynak minden tagja, aki akkor odajárt általános iskolába, ma is sportszerető ember. Ennyit tesz egy jó tanár…

– A Pongrác-telepi grundfoci után hogyan lettél igazolt labdarúgó?
– Mindannyiunknak az volt a célja, hogy valódi egyesületekbe kerüljünk, ezért elmentünk a toborzókra. Emlékszem az akkori srácokból hárman a Fradiba kerültünk, kilencen pedig az MTK-ba.

– Milyenek voltak és meddig tartottak ezek az évek a Fradiban?
– Csodálatosak! Végigjártam a ranglétrát a serdülő- és az ifi korosztályokban. Nem voltam a legügyesebb játékos, viszont nagy kitartás volt bennem és nagyon nagy tanulási vágy. Életemnek a központja volt a foci. A Fradin kívül a gimnáziumban is csak ez érdekelt, ami a tanároknak is feltűnt. Az olyan kor volt, amikor az iskoláknak sok mindenben produkálniuk kellett, összemérni magukat más iskolákkal. Ezért küldték a gyerekeket tanulmányi versenyekre, ilyen-olyan táborokba. Engem sehová nem tudtak elküldeni, mígnem egyszer – úgy 18 évesen – az igazgatónő behívott és mondta, hogy indul egy négyhetes bentlakásos tábor, ami a fociedzőséggel foglalkozik. Oda már csak elmegyek? – kérdezte. Persze, hogy elmentem. Mai fejjel is elmondhatom, hogy jó döntés volt. A négy hét alatt mindent megtanultam, ami az edzőséghez szükséges. Tanultam a pedagógiáról, a pszichológiáról, a sportélettanról. Hihetetlenül értékes volt. Már akkor elhatároztam, hogy én bizony edző leszek.

– Kik vezették ezt a tábort?
– Testnevelő tanárok. Tudom, azt a választ vártad, hogy az akkori edzői szakma krémje. De nem, abban az időben a testnevelő tanárok is értettek ehhez. És mint mondtam, a későbbi pályafutásomban minden ott tanult ismeret visszaigazolódott. Persze, később magasabb szinten is tanultam ezt a szakmát, ahol okleveleket is kaptam.

– Ne szaladjunk ennyire előre! Hiszen, mielőtt az imént közbekérdeztem, ott tartottunk, hogy meddig tartottak a Fradiban a focista éveid? Most meg is toldom azzal a kérdéssel, utána hogy folytatódott a karriered? Sőt, legyen a megtoldás még egy kérdés, hiszen nyilvánvalóan a futballon kívüli életed is folytatódott az érettségi után, hogyan?
– 19 éves koromig játszottam a Fradiban. Mint mondtam, nem voltam a legügyesebb, de szerettem játszani. A Telefongyár NB III-as csapatába kerültem, ahol a főiskolai éveim alatt játszottam. Ez a főiskola a Kandó Kálmán volt. Én a TF-re szerettem volna menni, testnevelő tanárnak készültem. Igenám, de pont a felvételi előtt szedtem össze a futballpályán egy olyan hátsérülést, aminek következtében nem tudtam megcsinálni az amúgy rutinszerűen tudott felvételi tornagyakorlatokat A szüleim kérésére jelentkeztem a Kandóra, ahová felvettek. Eleinte egy kicsit idegenkedtem, de egy év után megszerettem azt is, nem véletlenül foglalkozom még ma is az ott tanult szakmával. A Kandó mellett jártam a TF-re, hogy az edzői papírokat is megszerezzem. Végül már a húszas éveim elején diplomás hangmérnök és oklevelekkel is igazolt edző lettem. Mérnökként helyezkedtem el, persze előtte még behívtak katonának, ahol értelemszerűen fociztam. Ott ért el a futballisták egyik réme, a térdsérülés, elszakadtak a szalagjaim. Megműtöttek, meggyógyultam, de én már éreztem, hogy a térdem nem a régi. A katonaság után még visszamentem a Telefongyár csapatába, majd 26 évesen abbahagytam az aktív játékot.

– Egyből elkezdődött az edzői karriered?
– Gyakorlatilag igen. A Postásba, majd onnan a Ganz-Mávaghoz kerültem. Aztán az MTK hívott. Mindenütt nagy lelkesedéssel dolgoztam, nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni. A feljebblépés az pedig az eredményeknek köszönhetően sikerült, hiszen a nagyobb csapatok vezetői felfigyeltek rám.

– Hogy kerültél újra, immár edzőként a Fradiba?
– 1981-ben Novák Dezső hívott. Abban az évben oda-vissza elvertem a csapatommal a Fradit, a tavaszi meccset látta Dezső is. A végén megkérdezte tőlem: „Miért nem a Fradiban csinálod ezt?” Azért, mert onnan senki sem keresett és nem hívott, én pedig nem vagyok az az ember, aki kilincsel és ajánlgatja magát. – válaszoltam. Erre ő csak annyit mondott: „Most hívlak!”. Nem az volt a nehéz a döntésben, hogy igent mondjak, hanem az, hogy hogyan hagyjam ott a nagyon tehetséges és ügyes gyerekekből álló csapatomat az MTK-ban. Persze, érzelmileg azonnal eldöntöttem a választ, hiszen minden porcikám fradista. Marasztaltak is az MTK-ban, én viszont a munkahelyi elfoglaltságaimra hivatkozva pihenőt kértem és becsülettel elváltunk. Egy hónap múlva találkoztunk az Üllői úton egy Fradi-MTK meccsen, ahol a volt MTK-ás főnököm nevetve mondta, nincs meglepve, tudja mit jelent nekem a Fradi.

– Miként működött akkor a Fradi utánpótlása?
– Leegyszerűsítve úgy tudnám elmondani, hogy voltak a serdülők és voltak az ifik. A serdülőben öt, az ifiben három évfolyam volt, a serdülők 15-éves korig, fölötte az ifik. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag öt+három edző dolgozott a korosztályokkal. Olyan volt ez, mint az iskolában. Egy edző kapott egy társaságot 9-10 évesen, majd évekig vezette őket, aztán kezdte elölről. Az ifiknél hasonló volt a helyzet.

– Bocsánat, hogy közbevágok. Hány gyerek focizott?
– Általában egy évfolyamra úgy 30 gyerek jutott, azaz a teljes utánpótlást tekintve 240 lehetett ez a szám.

– A Fradiban kik voltak az első tanítványaid?
– Az 1971/72-es korosztállyal kezdtem el foglalkozni, őket nevelgettem négy évig. Ebből a korosztályból nem lettek a nagyközönség számára is ismert labdarúgók, ám számomra mind a mai napig nagyon sokat jelentenek. A kapus Riedel Guszti volt, aki ma talán azért lehet ismerős, mert ő védi a Fradi bajnokságra törő öregfiúk csapatának a kapuját. A múltkor el is gondolkodtam, hogy ez már tényleg az öregség jele, ha egy edző a gyerekeit az öregfiúk között látja viszont…

– Dehogy az öregségé, sokkal inkább a hosszú és eredményes edzői pályafutásé. Már megint félbeszakítottalak…
– Semmi gond, hisz beszélgetünk. Az első korosztályom tagja volt még ifj. Szurgent Lajos és Korolovszky György, a nagy Korolovszky, hiszen később az öccse is hozzánk került és valahogy csak meg kellett különböztetnünk őket. Kérdezted, én pedig el is kezdtem sorolni a gyerekek nevét. De már itt bocsánatot kérek azoktól, akiknek a nevét nem említem meg. 26 év alatt rengetegen megfordultak nálam, nagyon sokan ismertek is lettek. Szívem szerint mindegyiket felsorolnám, mert számomra mindegyikük nagyon kedves, azok is, akik nem futottak be nagy futballkarriert. Nem lehet elfelejteni a csillogó szemeket, a tanulni vágyást. Ezek a kisemberek akkor nyitották a szemüket a világra, akkor kezdték azt igazán megismerni. Nagy öröm, de egyben nagy felelősség is velük foglalkozni, hiszen a későbbi életük részévé is válik mindaz, amit a pályán az edzéseken és a meccseken tanultak. Az első fradista korosztályom az első szó miatt is örökre emlékezetes marad nekem.

– Mondd, már abban a korban is el lehet dönteni, kiből lesz jó labdarúgó? Ki az igazán nagy tehetség?
– A tehetség szónál álljunk meg egy kicsit! Én ugyanis nem szívesen használom ezt a szót a gyerekekre.

– Miért?
– Azért mert véleményem szerint a tehetség egy nagyon összetett dolog. Azt, hogy valaki tehetséges csak úgy 17-18 éves kora körül lehet kimondani. Addig ügyesnek lehet hívni a gyereket, ha fokozni akarjuk, akkor nagyon ügyesnek, aki várhatóan tehetséges is lesz. Nézzük az én olvasatomban a tehetség ismérveit. Ebbe beletartozik az, hogy hogyan él a játékos, hogyan viselkedik a pályán és azon kívül, hogyan edz, mennyire tud azonosulni a sportággal, mekkora a kudarc- és fájdalomtűrő képessége. Aki ezek közül minél többnek megfelel, arra lehet rámondani, hogy tehetséges. Ezek a folyamatok pedig csak idővel alakulhatnak ki.

– A beszélgetés felvezetőjében is megemlítettem Lisztes Krisztiánt, aki 17 éves korára az általad felsorolt ismérvek szerint is tehetséggé, nagyon nagy tehetséggé vált. Vele hogy találkoztál, miként lett a tanítványod?
– Az előző korosztályom éppen kifutott, amikor Albert Flóri mondta, menjünk, nézzünk utánpótlást. Kimentünk a Ligetbe megnézni egy kölyökmeccset az iskolák közötti bajnokságban. Soha nem felejtem el, zsebre tett kézzel nézelődtem, amikor a Kicsi már a játék elején csinált egy olyan mozdulatsort, hogy a felé szálló labdát levette, eközben csinált egy lövőcselt, majd a felső sarokba vágta a labdát. Azonnal mondtam Flórinak, ez a gyerek kell nekünk! Hozzánk került, 9-10 éves volt ekkor. Akkoriban halt meg az édesapja, így valóban a szívemen viseltem a sorsát. Azon kívül, hogy nagyon ügyes volt, példamutatóan viselkedett, mindent megcsinált, amit kértem tőle. Kicsiny gyerekként is minden edzésen átnedvesedett a hátán és a mellkasán a mez. Az imént említettem már a felelősség szót az edző-játékos viszonylatban. Nála ezt a felelősséget kiemelten éreztem. Mert egy gyerek sohasem az edzőjétől ügyes, ám az edző köteles olyan edzéseket tartani, hogy az ügyes gyerek még ügyesebb legyen. Olyan közeget kell körülötte kialakítani, amely biztosítja ezt, ha kell, akkor az idősebbek között kell játszatni. Így volt ez a régi nagy időkben is, gondoljunk csak Albertre, Vargára vagy Nyilasira. Lisztes Krisztiánra visszatérve, ha csak ő lett volna az egyetlen ügyes gyerekem, már akkor megérte az egész edzői pályát végigcsinálnom.

– Az edzői pályádon soha nem vágytál arra, hogy felnőtt csapat edzője legyél?
– Őszintén mondom, nem. Nekem attól a pillanattól, hogy elkezdtem a pályát, a gyerekekkel való foglalkozás lett az életcélom. Biztosan az is motivált ebben, hogy az én gyerekkoromban nagyszerű emberek voltak az edzőim, akik tán már akkor belém plántálták ezt. Kétségtelen, az is közrejátszott ebben, hogy én a főiskola elvégzése után a tanult szakmámban dolgozni kezdtem, amely mellett nem is lehetett volna megengedni a felnőtt edzőséggel járó csavargó életmódot, egyszer ennél a csapatnál ebben a városban, máskor más csapatnál máshol. Ugyanez a tény nagyban erősítette a pozíciómat az utánpótlásban, hiszen a megélhetésem nemcsak az edzőségtől függött, nekem soha nem kellett alkukat kötnöm. Így tudtam ezen a pályán összesen 34, ebből a Fradiban 26 évet eltölteni.

– Említettél már neveket az első korosztályodból, beszéltünk Lisztes Krisztiánról. Az ismertebbek közül kik voltak még a játékosaid?
– Ismételten csak elnézést kérek azoktól, akik kimaradnak a felsorolásból. Azokat, akik válogatottak is lettek megpróbálom hiány nélkül felsorolni: Sebők Vili, Szekeres Tomi, Lisztes Krisztián, Korolovszky Gábor, Takács Ákos, Tímár Krisztián, Laczkó Zsolt. De említhetem az NB I-es játékosok közül Bubcsó Norbit, Vincze Gabit, Somorjai Tomit, Márkus Tibit, Kemenes Szabolcsot, Bartha Lacit, Zsivótzky Norbit, Fitos Lacit, Gyömbér Gabit, Kulcsár Dávidot, Tóth Bencét, Mester Tamást, Holczer Ádámot, a Nagy ikreket, Bölcsföldi Viktort vagy Fülöp Noelt is. Közülük volt, akikkel serdülőként volt, akikkel már ifiként foglalkoztam, ugyanis 1998-tól már az ifiket edzettem. A váltáskori bandámmal, ahogy a srácokat neveztem, így nyolc évet dolgoztam együtt. Gondolom, a felsorolt játékosokat minden futballrajongó ismeri. Név szerint említek még egy olyan gyereket, akit egy sajnálatosan korai sérülés elütött attól a lehetőségtől, hogy a nagyközönség megismerje. Őt Horváth Áronnak hívják, 1983. január 1-jén született, 15 éves koráig minden korosztályos válogatottnak a vezéregyénisége, csapatkapitánya volt, hihetetlenül ügyesen bánt a labdával. Ilyen korban érte el egy meccsen az a fajta térdsérülés, ami után már nem tudja kifutni azt a formát, amely bizonyosan benne volt.

– A játékosokon kívül beszélhetünk a csapatokról is?
– Hogyne beszélhetnénk, elvégre a futball csapatjáték. Mai fejjel visszagondolva is nagy büszkeséggel tölt el, hogy a Fradinál töltött 26 évem alatt mindössze egyetlen olyan év volt, amikor a csapatom nem dobogós helyen végzett. Egyetlen egy év! És a dobogós helyek több mint a fele is első hely volt…

– Itt megint kényszert érzek arra, hogy megszakítsalak. Teszem ezt azért, mert még ma is dúl a vita arról, hogy fontos-e az utánpótlás csapatoknál az elért eredmény, nem pedig csak azon kéne lemérni a munkát, hogy évről-évre hány ifjú tehetséget tudnak a nagy csapatnak feladni. Te is hosszan soroltad azokat a gyerekeket, akikből neves játékos lett, majd büszkeséggel beszélsz a csapat eredményeiről is.
– Egyértelműen hamisnak tartom azt a tételt, hogy az utánpótlásban nem számít az eredmény. Szigorúan szakmai szempontból persze igaz, hogy a fő cél az, hogy minél nagyobb számban és folyamatosan neveljünk a felnőtt csapatba azonnal beépíthető játékosokat. De ez csak a szakma. Ott és akkor a gyerekek előtt ez soha nem mondható ki. Nem mondhatom a gyerekeknek, hogy most nem fontos győznötök, azt majd ráértek felnőtt korotokban. Ha így lenne, akkor sportemberek helyett műanyag-futballistákat nevelnénk. A gyerekeket már ebben a korban meg kell tanítani nyerni, amely bizonyos szinten ugyanolyan művészet, mint megtanítani a labdát kezelni és vezetni, lőni vagy passzolni. A legkisebb gyerek is úgy kezd el játszani bármit, hogy abban győzni akar, ki szeretne tűnni a többiek közül. Így van ez még egy társasjátékban is, így van ez az egyéni sportokban, természetesen a csapatsportokban is. A futballban a csapatot alkotó gyerekek győzniakarását kell a csapat érdekébe állítani, hogy együtt éljék át a sikert. Mégegyszer mondom, a gyerekeknek minél korábban ezt is meg kell tanulniuk. Mint ahogy meg kell tanulniuk becsületesen veszíteni is. A technikai gyakorlatokon túl arra is kell őket készíteni az edzéseken, hogy mindig törekedjenek a maximális koncentrációra, tegyenek meg mindent a győzelemért, amire joggal lehetnek büszkék ők is, a szüleik is, de az edzőik is. A szülőket nem véletlenül említem, mert az általuk biztosított családi háttér hihetetlenül fontos. Bármit is tanul a gyerek az edzésen, a futballpályán, odahaza mindent le lehet rombolni. Az utánpótlás-edző feladata nem egyszerű, de pont ebben van a szépsége.

Engedelmeddel egy kicsit visszatérek a csapataimhoz. A sok ügyes játékos mellett úgy érzem csapatként a harmadik korosztályom, az 1979-80-ban születettek voltak a legjobbak. Ebből a csapatomból húsz éves korukig kilencen lettek stabil NB I-es játékosok (Korolovszky G., Szabó K., Szerovai M., Somorjai T., Hegedüs Gy., Mogyorósi J., Felföldi Cs., Márkus T., Hidi B.), ami a maga nemében páratlan. A baj csak az, hogy ezt nem a Fradiban érték el, ott jó esetben is csak kiegészítő emberek lehettek. Büszkeséggel gondolok a negyedik korosztályomra, az 1982-83-ban született gárdára is. Ők úgy nyertek Budapest bajnokságot, magyar bajnokságot, Budapest Kupát, UMBRO Kupát, szereztek olasz- és német tornagyőzelmet, hogy még pontot sem vesztettek (Takács Ákos, Tímár Krisztián, Selenka Tomi, Varga Zoli).

– Említetted, hogy nem egyszerű feladat az utánpótlás-edzőé. Mik a legfontosabb feladatai?
– A legfontosabbnak a kiválasztást tartom, hogy megtalálja azokat a gyerekeket, akikből a későbbiekben a legtöbbet tudja kihozni. Az edzésvezetésben figyelemmel kell lenni az életkori sajátosságokra, hogy ezeknek a srácoknak nagyon is különböző a biológiai és a naptári életkoruk. A mai világban nagyon komoly pluszmunkát ad az iskolai testnevelés hiánya, hiszen a futballozni vágyó gyereknél hiányoznak azok az alapok, amelyeket régebben mindenki megkapott az iskolában. Egy jó edző ezeket a hiányzó alapokat is megpróbálja beépíteni a munkába. Nem feladat, sokkal inkább tulajdonság a türelem, amivel rendelkezni kell. A feladatokat meg kell magyarázni, utána pedig egyénenként addig ismételtetni, amíg szükséges. Tudomásul kell venni, hogy egy gyereknek semmi sem természetes, meg kell tanítani a helyes labdaátvételt, a labdavezetést, a passzolás- és lövéstechnikát. Egy jó utánpótlás-edző legalább annyira pedagógus, mint tréner. Oktat, tanít és nevel. Régen csak ilyen edzők dolgoztak az utánpótlásban. A Fradinál az egyik legnagyobbnak Száger Mihályt tartották. Abban a szerencsében volt részem, hogy én is tanulhattam tőle. Sokszor elkeseredtem, hogy engem többletmunkára fogott. Amikor a többiek már befejezték, velem külön foglalkozott. Látta az arcomon, hogy mit érzek és rögtön megnyugtatott: – Ne legyél dühös rám, ha nem szeretnélek, nem foglalkoznék veled. Ebben benne van minden. Később életem egyik legnagyobb elismerését egy idősebb szurkolótól kaptam, aki már vagy negyven éve járt edzésekre, meccsekre. Azt mondta nekem: Ugye nem sértődsz meg, de véleményem szerint az egész Fradiban te hasonlítasz a legjobban Száger Misi bácsihoz. Kell ennél több?

– A beszélgetés elején említetted már az öcsédet, Kaszás Gábort, aki viszont az egyik legtehetségesebb felnőtt edző lett. Óriási jövőt jósoltak neki, amit egy tragikus baleset félbevágott. Beszélnél egy kicsit róla is?
– Nem könnyű, pedig februárban már 21 éve lesz, hogy megtörtént az a tragédia. Meséltem már a Pongrác-telepi futballcsatákról, az általános iskolai tornaélményeinkről. Tizenegy hónap volt köztünk, együtt mentünk mindenhova. Úgy is hívtak minket, hogy ő volt a kis Pali én pedig a nagy Gabi. Ebből az azonos indíttatásból egyenesen következik, hogy az ő pályája sem alakulhatott másként. Soha nem kellett őt semmire inspirálni. Ő is a Fradiba került, itt nevelkedett, utána ő is alacsonyabb osztályban futballozott, például az Építőkben. Majd ő is 26 éves volt, amikor edzősködni kezdett, természetesen ő is a gyerekeknél kezdte. Ez úgy történt, hogy a futball mellett állandóan látogatta az én edzéseimet, amely nagyon tetszett neki, kedvet kapott hozzá, no meg egy felkérést is kapott Várhidi Pali bácsitól Újpestről. Engem kérdezett, belevágjon-e? Én azt mondtam: – Ha szereted, kezdj bele!. 13 éves gyerekekkel kezdett el foglalkozni, olyanokkal, mint a Birkás, a Zimonyi vagy a Herédi Attila. Három év után az MTK-ba került, még mindig az utánpótlásba. Agilitására felfigyelt a Ganz-Mávag elnöke, aki a felnőtt csapathoz invitálta. Alig volt 30 éves, de feltételeket támasztott, megy, ha a szakmai irányítást 100%-ban megkapja, senki sem szól bele a munkájába, az igazolásokba. Megkapta és bizonyított! Olyannyira, hogy a másodosztályú, ebből adódóan amatőr Ganz-Mávaggal a feljutásért kezdett el játszani. Lett is nagy ijedelem, hisz az élvonalra nem voltak adottak a feltételek. Annál inkább megvoltak Szegeden, amely csapatot azonban oda-vissza elverte a Mávaggal. Jó ajánlólevél volt, hiszen Szegedre hívták, ő pedig a város történetének legjobb éveit produkálta a csapattal, előbb a másod-, majd az első osztályban. Később Kazincbarcikán, Siófokon, majd Székesfehérváron lett edző. Ez utóbbi munkája mellett a válogatottnál is dolgozott, Mészöly Kálmán pályaedzője volt. Elismerték a munkáját.

– És ő kinek a tanácsaira hallgatott? Te akkoriban beszélgettél vele a futballról, a munkájáról?
– Persze, hogy beszélgettünk. Vitáink nem voltak, hiszen azonos szemmel néztük és értékeltük a futballt. Csak egy példát említek, a Siófok edzője volt, amikor én a lelátóról néztem a meccsét. A szünetben mondtam a mellettem ülőnek, a Gabi a 6-ost le fogja cserélni. Lecserélte! Elfogadta a tanácsaimat, volt olyan, hogy a pesti ellenfeleit én néztem meg a meccsük előtt és vázoltam a lehetséges taktikát. Le is győzte nagy meglepetésre az akkor bombaerős Honvédot.

– Ő is az utánpótlásban kezdett, szerette is, miért lett ő mégis felnőtt edző?
– Ő többet akart, maximalista volt. Ha nem edzést vezetett, akkor meccseket nézett és tanult, valóban óriási karrier előtt állt. Csak a munkában, az elvégzett munkában hitt. Nem tudta elképzelni, hogy valaki lazítson abban, amit csinál. Szókimondó volt, de mindig egyenes. Ha kell, szembement az elnökökkel is. A jó célok érdekében tudatosan erőszakos volt. Ezen tulajdonságai vezettek oda, hogy úgy a vezetői, mint a játékosai tisztelték, a tűzbe mentek volna érte. Ez a fajta céltudatos erőszakosság az utánpótlásban, a nevelésben nem jó, de felnőtt szinten az NB I-ben ez a minimum. Biztos vagyok benne, hogy a sikereiben segítette az a pár év, amit a felnőtt karrier előtt az utánpótlásban eltöltött. Ott igazán megtanulta a futball iránti alázatot. Értékelte is azt a munkát, nekem sikeres edzőként is azt mondogatta: – Pali, az az igazi munka, amit te csinálsz. Az ő példája is azt a tételt bizonyította, hogy egy jó futballedzőnek a szigorúan vett szakmai felkészültségen kívül mást is kell tudnia, értenie kell a pedagógiához, hogy más szemmel tudja nézni az edzéseket, irányítani az öltöző körüli életet.

– Hogy halt meg?
– Míg élek, emlékezni fogok arra az egy napra. A halála előtti nap itt volt Pesten, a válogatottal volt edzőmeccsük. Amikor az véget ért, nem hazament, hanem kijött hozzánk, megnézni az edzésemet. Ott beszélgettem vele, ami feltűnt, az a szeme. Olyan szép, olyan tiszta volt. Mondtam, menjünk együtt haza, ő azonban egyedül és gyalog akart menni, ahogy mondta, hogy „kimenjen a fejéből a zsong”. Végig akart gondolni néhány dolgot, hiszen másnap indult Fehérvárra. Elváltunk, majd másnap este otthon megcsörrent a telefonom, a sógornőm hívott és csak annyit mondott baj van, menjek át. Hívtam a feleségem is, akivel együtt indultunk el autóval. Félúton jártunk, amikor megtörtem az addigi csendet és mondtam a feleségemnek: meghalt a Gabi. Ő rámpirított, hogy gondolhatok mindjárt a legrosszabbra, hisz csak annyit mondtak, baj van. Odaértünk, az unokaöcsém azzal fogadott, hogy meghalt az Apu. Azonnal indultunk Kecskemétre, hogy azonosítsam. Igaz, hogy Fehérvárra indult, de kis kerülővel. Nála ezek mindig benne voltak a képben. Solt és Kecskemét között ráfutott egy az úton veszteglő trélerre. Hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt és ráadásul olyan szerencsétlen, hogy az autója nem tudott kitérni, beszorult az előtte állóba, így a nagy lassulás következtében leszakadt az aortája. Esélye sem volt a túlélésre. A kórházban ugyanazt a szép, tiszta szemet láttam, amit egy nappal korábban a Ligetben az edzésen. A temetésén ott volt az egész csapata és mindenki zokogott.

De ha már a halál témájánál tartunk, meg kell említenem, hogy sajnos már három ifjú tehetségemet is elvesztettem, kit balesetben, kit agytumor vitt el. Az ő temetésükön is nagyon szomorú volt a szívem, szörnyű élmény egy nevelőnek a tanítványa elvesztése.

– Köszönöm az őszinte szavakat. A továbbiakban térjünk vissza a Fradi utánpótlásához, ahol valami kétségkívül megbicsaklott. Te is említetted az általad 26 év alatt elért nagyszerű eredményeket, ma pedig elég ránézni a tabellákra, hogy elszomorodjunk. Mikor következett be a törés?
– Jómagam 2006 nyaráig dolgoztam az utánpótlásban, a mai viszonyokra nincs olyan rálátásom, mint korábban volt. Ám tény, hogy a mélyrepülés korábban kezdődött, egészen pontosan 2002-től. Ekkortól datálom, hogy nem volt igazi gazdája a Fradi utánpótlásának. Az érték, amit ez a műhely termelt az továbbra is nagyon kívánatos lett volna, ám a legszükségesebb invesztíciók is elmaradtak. Volt idő, hogy kilenc hónapig nem kaptunk fizetést, azonban ezt a munkánkon nem lehetett észrevenni. Ha észrevették volna, azt a gyerekek sínylik meg, ezt a luxust pedig nem engedhettük meg magunknak. Szóval hiányzott az invesztíció, viszont elkezdődött a kiárusítás. A konkurens csapatok és akadémiák a teljes Fradi utánpótlást kimazsolázták, nem beszélve a külföldi értékesítésről.

– Ha már az akadémiákat és a külföldet említed, mi a véleményed róluk? Jobban fejlődhetnek ott az ifjú játékosok?
– A nyugati klubokkal kapcsolatban azt gondolom, hogy esete válogatja, de alapvetően nem szolgálják a gyerek fejlődését. A gyerek ugyanis kikerül egy idegen kultúrába, megszűnik körülötte a család, a barátok, a haverok. Mikor kikerülnek, a nyelvet sem beszélik még, így nem igazán értik az edzésen a feladatokat. A nyelvet leszámítva hasonló a gondom az akadémiákkal is. Úgy vélem, egy gyereknek 16-17 éves koráig a családban, a jó családban kell maradnia, mert szüksége van rá. Az akadémiákon egyfajta erőltetett aszkétaéletet kell élniük, ami ebben a korban szerintem nem tesz jót, óhatatlan, hogy előbb utóbb megszegik a szabályokat, ami retorziókat vonhat maga után. Nem attól lesz jó egy utánpótlás csapat, ha összezárják éjjel-nappal. Hagyni kell, hogy a gyerek gyerek maradhasson, a kötelességeit a családban és az iskolában tudja le, a futballt pedig a választott klubjában, a nevelőedzői vezetésével művelje. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az akadémiák károsak. Kétségtelen, vannak előnyeik is, én csak a meglevő hátrányokra kívántam rámutatni.

– Szóval ma ott tartunk, hogy van egy kimazsolázott, eredménytelen utánpótlás. Mondod, már nem látsz bele a napi munkába. Mégis mit tanácsolnál, hogy visszataláljunk a sikerek útjára?
– Folyamatosan azt hangsúlyozom, hogy az utánpótlásban edzősködni nemcsak futballszakmai munka, hanem pedagógia is. Szóltam a prioritásokról is. Ott látom a legnagyobb gondot, hogy ma nem igénylik az idősebb kollégák tapasztalatát. Rajtam kívül is vagyunk jónéhányan, akik évtizedeket töltöttünk el a gyerekek nevelésével és meggyőződésem szerint tudnánk is segíteni. A mi segítségünk ráadásul nem lenne pénzkérdés, hiszen mindannyiunk elsődleges megélhetési forrása már sajnos a nyugdíj. Sőt, örömet okozna egy ilyen napi rendszeres elfoglaltság. Ha rajtam múlna, javasolnám, hogy minden utánpótlás csapathoz keressenek egy ilyen idősebb edzőt, aki segíti a fizetett vezetőedző munkáját, átadja a tapasztalatait, segít a nevelésben. Remélem, nem sértem meg az ifjú edzőket, de nekik is tanulniuk kellene még, az ehhez tartozó megfelelő alázattal. Mi is ezt csináltuk ifjú korunkban, amikor lestük az idősebbek szavait, mozdulatait. Azokat tisztelettel meghallgattuk, ha kellett megvitattuk és beépítettük a napi munkába. Akkoriban is volt minden csapatnál két edző, egy a felelős vezetőedző, egy pedig a segítője. Meggyőződésem, hogy együtt sikerülne kimozdítani a kátyúba ragadt szekeret. Nincs más út, fiatalabbaknak és idősebbeknek együtt kell dolgoznia, akkor a Fradi név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2010. november 17.

A végére ugorhat és hozzászólhat.

1 Hozzászólás

  1. MARCZIN ZSOLT írta:

    Köszönjük ezt a szívet melengető és iránymutató riportot. azt hiszem ezek az elvek mutatják a leghelyesebb irányt!

    Mégegyszer köszönjük ! És jó egészséget Kaszás Pálnak .

    Üdv:

    Marczin Zsolt

    Hozzászólás ideje: 2010. december 2. 16:09

HOZZÁSZÓLÁS