Ma ünnepelte születésnapját a Fradi és a magyar válogatott legidősebb élő játékosa, Gyetvai László, aki 1918. december 11-én született. Felhívtuk.

– Laci bácsi! Az FTC Baráti Kör tagjai, de azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az összes fradista nevében kívánok a születésnapján nagyon jó egészséget és még sok-sok boldog, Fradi sikerekkel is megtűzdelt születésnapot.
– Nagyon szépen köszönöm a megemlékezést.

– A jókívánságok után megragadhatom az alkalmat, hogy feltegyek néhány kérdést.
– Csak nyugodtan, mindig örömmel beszélek a múltról.

– Hogy kezdődött a labdarúgó karrierje?
– 1933-ban jelentkeztem a Fradiba egy toborzóra. Emlékszem, aznap ministráltam a szentmisén, onnan hívott egy barátom, hogy menjünk, hátha szerencsével járunk. Nem mertem szó nélkül elmenni, hiszen édesanyám várt haza. A barátom azonban „kikért”, így belevágtam. Vagy kétszázan voltunk, akik eleinte mindannyian egyszerre elkezdtek a nagypályán keresztbe futballozni. Nem volt semmi előírás, az edző a pálya szélén figyelt. Aztán amikor megállította a játékot, szűkítette a létszámot. Órákon át játszottunk, egyre kevesebben maradtunk. Nekem sikerült a végéig maradnom, bekerültem az utolsó 11-be. Akkor kérdezte meg az edző, hogy mit szeretnék játszani. Mondtam, természetesen csatárt. Így kezdődött.

– Egyből a balszélre került?
– Ballábas voltam, így természetesen oda. Később azonban megtanultam jobbal is rúgni.

– Mi volt az erénye?
– A legnagyobb a gyorsaság. Harminc méteren bárkit lefutottam. Fontos volt a beadás is, hiszen a pontos beadások nélkül mit sem ér a gyorsaság. Sokat gyakoroltam. Ma azt látom, a játékosok nem beadnak, hanem középre lövik a labdát. Ez nem jó. A lényeg, hogy a szélső felnézzen és pontosan odarúgja a labdát, ahova akarja, az érkező center fejére vagy a lábára. A futball csapatjáték, a társak kiszolgálása ugyanolyan fontos, mint a góllövés.

– Az eredményt ismerjük, bajnoki címek, hazai és nemzetközi kupagyőzelmek, válogatottság. Mi volt a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején a Fradi sikereinek a titka?
– Sokan mondták, de igaz is volt, a Fradi egy nagy család volt. Az ereje abban rejlett, hogy a pályán nem kizárólag játékosok, hanem a szó igaz értelmében vett emberek játszottak. Emberek, akik a pályán kívül is tisztelték és becsülték egymást. Ez repítette a Fradit a világ akkori legjobbjaival azonos szintre. Akkoriban mindenhová vonattal, a tengerentúlra hajóval utaztunk. Az utak alatt nagyon fontos volt, hogy valódi barátok ültek együtt a kupéban. Mindig óriási volt a kedv, a hangulat. Volt olyan vezető, aki nem is akart a neki fenntartott helyen utazni, csak köztünk.

– És a valódi család?
– Az sem volt kicsi, nyolcan voltunk testvérek, jó testvérek.

– A mai Fradiban is naprakész?
– Természetesen. Már csak a dédunokám okán is, aki ma is ott játszik. Figyelem a játékot, az eredményeket, sőt a Fradi körüli történéseket is. Nem vagyok mindig boldog. Nem tetszik, hogy a Fradi amolyan árucikk, amit újságban is kínálnak eladásra. A Fradi az Fradi, amelynek hagyományai vannak, amelyekre építeni kellene.

– Laci bácsi! Nagyon köszönöm a beszélgetést, számomra igazi öröm volt hallgatni, a szavain keresztül egy kicsit megízlelni azt az érzést, ami 70-80 évvel ezelőtt hevítette a Fradit. Azt az érzést, amely az igazi sikerek alapja volt.
– Nincs mit köszönni, a Fradiról beszélni nekem mindig öröm.

Simon Sándor

(Fotók: Nagy Béla: Fradisták, mlsz.hu)