Tél van, a labdarúgásunk szünetel. Eltelt az idény fele, úgy gondoltam, itt az ideje az értékelésnek. Minden szurkoló profi ebben, legalábbis ezt hiszi. Nekem is megvan a véleményem, sokszor közzé is tettem már. Most is értékelhettem volna, sőt a barátaim is szívesen megtették volna ugyanezt. Ha szubjektíven, akkor szubjektíven. Én azonban azt gondoltam, erre a feladatra kérjük meg a legautentikusabb személyt, Prukner Lászlót.

Örömmel vettem, hogy elfogadta a felkérést és elkezdhettük ezt a félévértékelő megbeszélést. Bevallom, az eredeti tervem az volt, hogy a tanár úr, mint osztályfőnök értékelje az osztálya teljesítményét, adja ki a félévi bizonyítványt. Prukner László ettől elzárkózott, mondván, a futballcsapat nem iskolai osztály. Itt nem lehet 1-től 5-ig osztályozni. Edzőként sosem tette ezt meg, most sem fogja. Egy-egy meccs után sokszor még nem elég higgadt az értékeléshez, utána pedig már nincs értelme. Mert megtörténnek ugyan az elemzések, akár személyre lebontva is, de utólag nem lehet azokon rágódni, mert előttük van a következő mérkőzés vagy adott esetben a következő szezon. Egy-egy ilyen értékelés csak feltéphet sebeket, olajat önthet a parázsló tűzre. Úgyhogy ezeket az értékeléseket meghagyja az újságíróknak és nekünk szurkolóknak, hogy játsszunk mi ezekkel. Mert mi tényleg játszunk, úgy adunk osztályzatokat, hogy fogalmunk sincs, az adott játékosnak mi volt a taktikai feladata. Lehet, hogy háromszor sem ért a labdához, viszont a mozgásával kizárta és semlegesítette az ellenfél egyik kijelölt játékosát.
Ez az a pont, ahol a kérdező minden felkészülése rommá lett. Nem lehet személyeket, nem lehet csapatrészeket értékelni. Akkor miről fogunk beszélni? Beszélni, beszélgetni persze könnyű, a Fradiról különösen, de cikket írni félévkor, miután megdőlt a koncepció, már nehezebb. Prukner László azonban gyorsan megadta a választ az összes kételyemre azzal, hogy elkezdett a félév történéseiről beszélni. Arról, hogy alakult ki az a csapat, amit ma Fradinak ismerünk. Ahogy beszélt, azonnal felrémlett bennem, ismerős a történet. Ezek a csapatépítés nehézségei. Azok, amiről nem kevesebb, mint 46 évvel ezelőtt Mészáros József is mesélt egy újságírónak. Hogy ne kelljen elmondanom, inkább idemásolom a korabeli cikket a Képes Sport 1964. december 8-i számából.

Le is buktattam magam, hisz látható, a jelen bejegyzés címét a korabeli szerzőtől, Szücs Lászlótól kölcsönöztem. Adta magát, hisz látszik, nincs új a nap alatt. Az edzői szakma úgy tűnik, nem sokat változik. Prukner László szavai rímelnek a nagy előd, Mészáros József gondolataival. Ezzel kicsit elé is mentem a történéseknek. Következzenek hát Prukner László gondolatai a csapatépítésről.

Amikor 2010 nyarán átvettem a Ferencvárost, akkor gyakorlatilag nem volt csapat. A Ferencvárost a történelemben mindig az jellemezte, hogy a benne játszó játékosok rajongásig szerették a klubot, azonosultak vele, a legtöbbjüknek sokéves múltja volt a csapatban. Kiket örököltem én? Balog Zolit, Rósa Dénest, akik az előző idényben nem sokat játszottak, Csizmadia Csabát, aki fél éve volt itt, Dragóner Attilát, Fitos Lacit, akik hosszú ideje sérültek voltak, Tóth Bencét és Kulcsár Dávidot, a fiatal ígéreteket. Ők jelentették a fradista magot. Mellettük maradt még a légiósok közül az utolsó pillanatig tárgyaló Tutoric, a később a kerethez csatlakozó Stockley és Haber, a korábban alig játszó Schembri és Abdi. Ők voltak a Fradi. Létszámában is kevés ez a névsor, úgy meg különösen, hogy egy csapat vázaként nem lehetett rájuk tekinteni. Nem volt mag az öltözőben, nem volt fradista mag. Olyan mag, amely köré hozni lehet az új játékosokat. Az előző vezetés elkezdett igazolni (Józsi, Rodenbücher, Nagy Patrik), de az előző vezetés is eltűnt. Ez volt a kiindulópont, amihez képest vészesen közel volt a bajnokság kezdete. Ebben a helyzetben kellett dönteni. Nemcsak játékosokat kellett igazolni, hanem meg kellett erősíteni a Fradi magyar magját, ami nélkül nem lehet Fradi a Fradi. Ehhez pedig adott volt a létszám, ha tetszett ez a szurkolóknak, ha nem. Új emberek sosem alkothatnak azonnal magot. Egy edzőnek tekintettel kell lenni az öltözői légkörre, hangulatra is, hiszen az nagymértékben befolyásolhatja a teljesítményt. Ott is van hierarchia, ha nincs, akkor anarchia lesz. Így ez sokkal bonyolultabb volt, mint igazolni 15 új játékost.

Az új játékosok pedig folyamatosan jöttek. Tény, többet hoztunk, mint ami normál esetben elvárható volt. Ennek oka, hogy egyszerűen nem volt időnk. A referenciák alapján be kellett vállalnunk az igazolásukat, hogy a napi munka során kiderüljön, ki lehet a hasznunkra. Zömmel olyanokat igazoltunk, akik fiatalok, korábban már mutattak valamit, előző csapatuknál mégis háttérbe szorultak. Ilyenkor egy környezetváltás gyakran hasznos lehet. Megjegyzem, a Kaposvár esetében rendszeresen így jártunk el, és az ilyen elvek mentén odahozott játékosok döntően beváltak, az NB I meghatározó játékosaivá nőtték ki magukat (Alves, Nikolics, Szakály testvérek, Vasziljevics). Persze a Kaposváron soha nem volt olyan eredménykényszer, mint itt a Fradinál. No meg ott a fiatalok mindig a stabilan ott játszó idősek mellé kerültek be.

Október közepéig ezzel az extra méretű kerettel edzettünk, hogy megismerjük a játékosokat. Ahogy a mondás tartja, lakva ismerszik meg az ember, a játékos is csak a pályán. Mindez azt jelenti, hogy még október közepén is képlékeny volt a keret, ami nem tekinthető normálisnak. Nem, mert a bajnokság már javában ment. Így futottunk bele a nagy vereségbe is, hogy az ellenfelet ne is nevesítsük. A szurkolók egy részétől nem kaptuk meg a türelmet, ők ezt a vereséget sorstragédiaként élték meg. Engem is lesújtott, mert egy edző mindig győzni akar, különösen a legnagyobb rivális ellen. Gondolom, így volt ezzel a Real Madrid a Barcelona és a Feyenoord a PSV ellen is, ahol ugyancsak ismerjük az eredményeket. Nem tudom, hogy ott mekkora a türelem a szurkolók részéről, ám az tény, hogy mindkét csapat következő hazai meccsén teltház fogadta őket. Nálunk meg? Félreértés ne essék, ez nem panasz, csak a tények kedvéért jegyeztem meg. Nekünk Magyarországon, magyar körülmények között, Magyarország legnépszerűbb csapatánál kell bizonyítanunk.

Új fradista maggal, új játékosokkal, új játékrendszert vezettünk be. Olyan rendszert, amely nem a játékot akarja követni, hanem a játékot diktálni. Nem én mondom, hanem a közönség, ez már ősszel is sikerült néhányszor, amikor az eredmény jó játékkal is párosult. Volt, hogy nem volt jó a játék, de volt eredmény. Olyan is, hogy volt jó játék, de elmaradt az eredmény. Emiatt van bennem hiányérzet. Ha a Debrecen, a Zalaegerszeg és a Paks ellen megtartjuk a döntetlent, akkor most én is elégedett lennék, az őszi szezon számomra akkor lenne igazán kezelhető.

A kísérletezésnek első fokon október közepén lett vége, amikor a nagy keretet oly módon szűkítettük, hogy az első csapatban szóhoz nem jutókat a második csapathoz irányítottuk. Tettük ezt azért is, hogy az ottani munka is kiszámíthatóvá váljon, a második csapat is eredményeket érjen el. Ezzel együtt mindenkit figyeltünk, hogy egy tartósan kiugró teljesítmény esetén nyitva legyen az ajtó az első csapat felé.

Itt tartunk most. Van egy keretünk, amely még mindig nem fix, nem szilárd, nem is lehet az, hiszen fél év alatt képtelenség egy csapatot felépíteni. Ám most már többet látunk. Látjuk ki az, akiről le lehet mondani, ki az, akinek játéklehetőséget kell adni, ha nálunk nem megy, akkor máshol, kölcsönben. Ez azt jelenti, hogy ők még mindig bizonyíthatják, egyszer helyük lehet a Fradiban. Régen sem volt ez másképp, voltak, akik élni is tudtak ezzel a lehetőséggel. Szerintem ezt a szurkolók döntő többsége is elfogadja. Nem tagadhatom el, van aki nem. Van, aki halálos fenyegetést küld a részemre, hogy ha ezt vagy azt elküldöm, akkor engem vagy valamely családtagomat megölnek. Tudom, sokaknak fontos a Fradi, de a Fradi sohasem egy vagy két személy, még ha azok világklasszisok lennének is. Ma sajnos nem beszélhetünk világklasszisokról és mégis…

Látjuk, hogy a keretszűkítés után felszabaduló forrásokkal hol kell megerősíteni a csapatot. Azon vagyunk, hogy ezt megtegyük. Úgy gondolom, ez most valamivel könnyebb feladat, mint a nyári, hiszen 2-3 emberről beszélünk egy már kialakulófélben levő csapatba, nem pedig 15-20 emberről a nagy bizonytalanságba.

Nagyon nehéz fél éven vagyunk túl. Biztos, hogy követtünk el hibákat, amiket el is vállalunk. Elvállaljuk, de csak eddig, most korrigálnunk kell a továbblépés érdekében. A tulajdonos ezt megértette és elfogadta, most a döntéseinket várja. Ha már a tulajdonosnál tartunk, az ideérkezésemet követő váltásokból úgy érzem, jól jöttem ki. A szakmai kompetenciám és felelősségem egyértelmű, azt senki sem vitatja. Egyértelmű a helyzet a klubházban, jó a kapcsolatom az adminisztrációban dolgozó kollégákkal. De továbbmegyek, úgy gondolom, a szurkolók többségével is jó kapcsolatba kerültem, megértik és elfogadják a döntéseimet. Összegezve, jól érzem magam.

Mondják, a Fradi edzője rivaldafényben él. Én ezt nem érzem. Én reggeltől estig a pályán vagy a klubházban, utána pedig otthon vagyok. Nem keresem a feltűnést. Az, hogy az újságírók naponta megkeresnek, az a munkámhoz tartozik, az ő kiszolgálásuk hozzátartozik a feladatomhoz. Talán az okoz némi nehézséget, hogy nap mint nap próbáljak valami újat mondani, hiszen az senkinek sem jó, ha mindig ugyanazt a lemezt hallgatja. Nem szeretem, ha a Fradi tulajdonlási helyzetéről faggatnak, hisz az nem az én kompetenciám. Tudom, ez ma slágertéma, de az volt már az érkezésem előtt is. Tény, hogy a Fradi azon klubok közé tartozik, ahol a kifizetések mindenki felé mindig időben és pontosan megtörténnek, így az nem szabad, hogy befolyásolja az öltözői hangulatot. Nem is befolyásolja.

Remélem, hogy a munkát, amit elkezdtünk, befejezhetjük. Felépíthetjük újra azt a Fradit, amely a hagyományaihoz méltón szerepel úgy a hazai bajnokságban, mint a nemzetközi porondon. Egy olyan Fradit, amelynek szilárd és stabil váza van, amit nem kell évente kicserélni, csupán finomhangolni. Ehhez kérem a Fradi szurkolóinak a türelmét, kérem, hogy legendás klubszeretetükkel és szurkolásukkal segítsék a munkánkat.

Befejezésül megragadom az alkalmat, hogy minden Fradi szurkolónak boldog, békés Karácsonyt kívánjak, a jövő évet tekintve pedig sok sikert úgy a privát életükben, mint a Fradiban!

Remélem, nem csak én érzem úgy, hogy összecsengenek Mészáros József és Prukner László szavai.

Ahogy Mészáros József, úgy Prukner László is olyan játékosokat keres, akik azt az iskolát képviselik, amit a Ferencvárosban régóta tanítanak, a lendületes, gyors, ötletes, sok helyváltoztatással járó támadójátékot. Akik egyéni érdekeiket mindenkor a csapat érdekei alá tudják rendelni.

Ahogy Mészáros József, úgy Prukner László is vallja, a Fradinak kötelezettségei vannak, a hagyományaival, a szurkolótáborával, sőt az egész magyar labdarúgással szemben.

Ahogy Mészáros József, úgy Prukner László is kéri a csapatépítéshez a lelkes szurkológárda megértését és türelmét. Akkor is, ha a nézőtérről nem tudható, hogy egy-egy kísérletezés miért is történik. Bízniuk kell az edzőben, támogatni kell a munkájában, ily módon mindannyian részeseivé válhatunk a csapatépítés nehéz munkájának.

Mészáros József megkapta a bizalmat. A beszélgetést követő félévben elérte a máig egyedülálló nagy nemzetközi sikert, csapatával megnyerte a Vásárvárosok Kupáját.

Remélem, Prukner László is megkapja a bizalmat és csapatával a következő félévben dobogós, mindenképpen nemzetközi kupára jogosító helyezést ér el.

Simon Sándor