Ismét elmúlt egy év. Ilyenkor mi is emlékezünk, értékelünk.

Néma csendben, lépések zaja nélküli kietlen magányba hajt a feszített tükörként megnyúló idő. Az óra ketyegése sem hallatszik már, csak a szívverésem ritmusa jelzi, hogy a végtelen szakaszokat vés érzékeim közé. Nem csapdos szárnyaival a téli szél és nem söpri hófehér porát arcomba az évszak fagyos vihara. Gondolataim elnyúlnak a széles panoráma hegyei és völgyei között. Festménynek tűnik a mindenség és rajta csak részlet a múlt, hisz sodródunk évről évre újabb és újabb színek ecsetvonásai között. Nagy festő az idő, képeit múltunk tárlataiban őrizzük, s lelkünk a teremőr. Belépek ebbe a meghitt környezetbe, halkan leveszem kabátom és visszaidézem elmúlt évem emlékeit.

Az emlékek az idővel azt mondják, megszépülnek és engem sem bosszant már az előző szezon elképzelés nélküli játéka, az angolok ívelős rúgd és fuss focija, hiszen azóta már láttam játszani is a Fradit. Száműzetésünk utáni hetedik helyünk, bár nem dicsőséges múltunk újabb hozadéka, de egy stabil helyezés, melynek örülni tiszta szívből nem tudunk, de elfogadható.

Aztán minden megváltozott.

Egy szempillantás alatt lett üres az Üllői út és született újjá vezetőségünk és a csapat. A semmiből pattantak ki éltető rügyek, érkeztek sorban az újabb és újabb játékosok, de csapattá nem lesz egyik napról a másikra egy teljesen átformált társaság, így kíváncsian vártuk az őszt, vajon mire lesz elég Prukner László igyekezete. A kezdés biztató volt, bár hamar megtapasztalhattuk, hogy szeszélyes még a csapat. Minden mérkőzésen más arcát mutatva haladt előre, épült a társaság, de csapattá csak az tud edződni, kit megéget már a kohó tüze. A tűzzel nem volt baj, jött és meg is égetett. A kérdés csak az volt, elégünk, vagy megedződve, letisztulva formálódunk erősebb csapattá a tűzpróba után. Legnagyobb sebünket, mit riválisunktól szenvedtünk el, bekötöztük, felálltunk és dacolva a szégyennel, megmutattuk, mi akkor is csapat vagyunk! Az őszi szezont már az elit között zártuk, dobogón végzett az újjáformált társaság. Mégis a negyedik helyen telelünk egy futballhoz nem méltó körülmények között lejátszott találkozó miatt, de csak egy pont választ el a második helytől, így elégedetten várhatjuk a tavaszt.

Az idő képei között megállok és elidőzök a Craig Shortról készült festmény előtt. Arcán ott van a győzelem mosolya, benne van a siker magabiztosságot adó csillogó tekintete, de ott van a keserűség is, hogy búcsúznia kell, pedig megcsapta őt is a Fradizmus heve.

Aztán ismét megállok, hiszen egy igazi kapitány képe is itt lóg a falon, ki mindig védte hazáját becsülettel, ezer és ezer csatán át, vezette társait. Mellén számtalan kitüntetés, arcán mégis bánattal átitatott örömkönnyek jelzik, elérkezett a leszerelés ideje. Lipcsei Pétert ikonná avatták az évek és mi, akik láthattuk búcsúját, soha nem feledjük azt a napot.

A következő képen egy tanárember néz büszkén és vágyakkal tele a tanítványaira. Célja, hogy mindazt, mit az évek alatt elsajátított, átadja tanítványainak és övé legyen a legjobb osztály az egész iskolában! Éjt nappallá téve készül az óráira, egyszerre feszült és indulatos a rossz jegyek láttán, de képes túllépni a kudarcokon és új lelkesedéssel néz minden kihívás felé. Prukner László céltudatos és jó tanár. Osztálya pedig ha még nem is első az iskolában, már sokak figyelmét magára vonta.

Képek adnak mindenütt színeket és értékeket az egyszínű falaknak. Azonban nekem lassan mennem kell, hisz vár rám egy újabb tárlat, mit az idő még nem festett éltető erejével a falakra. Egy újabb szoba, egy újabb év vár ránk. Kívánom, hogy a festőt járja át az ihlet, fessen vidám képeket a 2011-es év tárlataiba, hogy év végén, ha elidőzünk majd zöld-fehér emlékeink között, aranypor szálljon a szemünk előtt és a dicsőség ragyogjon festményeink szeméből, az örömkönnyek között.

Boldog Új Esztendőt Kívánok mindenkinek!

Istenes Tibor