Isten többszörösen is megajándékozott Varga Zoltánnal. Gyermekként még láthattam játszani, tiszta lelkülettel csodálhattam azt, amivel milliókat elvarázsolt. Azt az utánozhatatlan eleganciát, magabiztosságot, amivel a labdát uralta. Ő mindig azt mondta, dehogy uralta, sokkal inkább szolgálta.

Aztán ennél nagyobb ajándékot is kaptam Istentől, amikor 2009 elején beszélgethettem vele. A beszélgetésből olyan cikk készült, amelyet azóta is sokan és sokszor olvastak. Köszönhető ez Varga Zoltánnak is, aki a cikk elkészülte után engedélyt kért tőlem, hogy megjelentethesse a saját internetes honlapján (www.vargazoli.hu). Értik? Varga Zoltán engedélyt kért tőlem, az ismeretlen senkitől. Én akkor sem, azóta sem tudtam ezt felfogni, mert köszönettel csak én tartozhattam neki. Fogadott ismeretlenül és a beszélgetés során megnyílt, a bizalmába fogadott. Megismerhettem Varga Zoltánban az EMBERT, így csupa nagybetűvel. Megismerhettem küzdelmeit, azokat a mozgatórugókat, amelyek révén a falnak is nekiment. Bár nem mondta, de tudom, hitte, hogy a falak egyszer leomlanak, mert a falak sosem örök életűek.

A beszélgetés után olyan kapcsolat alakult ki köztünk, hogy bármikor hívhattam, ösztökélt is erre. Bevallom, ritkán éltem az alkalommal, mert nem akartam visszaélni a bizalommal. Ám ezek a ritka alkalmak, mind-mind maradandóan beleégtek a lelkembe. Óriási örömmel vettem, hogy miután tavaly januárban a 65. születésnapján köszöntöttem, elfogadta meghívásomat és eljött az FTC Baráti Körébe. Akkor még csak szűkebb körben. Akik akkor ott voltunk, életreszóló élményt kaptunk. Úgy tűnt, Zoliban elkezdenek ledőlni a falak, újra tud nyitni a Fradi nagy családja felé. Így jött el 2010. februárjának utolsó hétfője, amikor ismét eljött. Akkor már nem szűkebb körbe, hanem egy zsúfolásig töltött étterembe, ahol találkozhatott több évtizede nem látott egykori társaival és szurkolóival is. Szemlátomást jól érezte magát, anekdotázott és állta az érdeklődők rohamát. Mert ahol ő megjelent, ott érdeklődők mindig voltak. Csattogtak a fényképezőgépek, sok olyan fotó elkészült, amely addig lehetetlenszámba ment. Aztán hetek múltán sajnos kiderült, ezek a fotók valódi kuriózumok. Mi másnak lehetne nevezni őket, hiszen gyakorlatilag az utolsók, amelyek Varga Zoliról készültek. Zoli kezdett feloldódni. Amikor tavaly február végén elköszöntünk, azt mondta nekem, az ilyen alkalmakra mindig boldogan eljön, mindig szóljak neki. Márciusban Németországba utazott, de mondta áprilisban feltétlen jön. Nem tudott jönni, mert április 9-én érte jött a halál.

Az a halál, amely mint elmondta nekem is, többször megkísértette, de ő nem félt tőle. Fel volt rá készülve. Ő felkészült, minket ért oly váratlanul, mi álltunk akkor és azóta is oly értetlenül. A mi szívünkben van ott a pótolhatatlan űr, Varga Zolit már nem láthatjuk, nem hallhatjuk, csupán emlékezhetünk rá. Emlékeznünk viszont kötelesség.

A halálának évfordulóján én most úgy emlékezem, hogy idézek. Idézek egyrészt Varga Zoltán „testamentumából”, a „Valahogy mindig félúton” című könyvből és a beszélgetéseinkből.

A magányról

Sokan kérdezik mostanában tőlem: nem látunk, nem hallunk rólad, mi van veled Zoli? Mit mondhatok? Visszahúzódtam. Ez mostani életem lényege.

A jövőbeli sikerekről

Tudom, abban a pillanatban boldogulás és siker az életem, ha megalkuszom, ha elfogadom a barátaim tanácsát, hogy „Zoli, kicsit lazábban, egy kicsit taktikusabban, engedékenyebben, egy kicsit dörzsöltebben! Nem lehet úgy, ahogy te szeretnéd, ez egy másik világ Zoli, legyél egy kicsit dörzsöltebb! Nem törhetsz ajtóstól a házba, nem rohanhatsz fejjel a falnak! Ma még kell egy kicsi belátás, egy pici alku, aztán holnap, esetleg holnapután már lehet keményebben.”
NEM LEHET!

A hazáról

Már azzal is politizálok, ha kimondom: hazám Magyarország. Van, aki azt mondja, elárultam. Én azt mondom: soha. Csak igazgatási, politikai határait hagytam el, magyarságomat soha. Azt büszkén viseltem mindig.

Más népekről

Megismertem más népeket is. Belülről. Éltem közöttük. Láttam, tudom, mennyire természetes élményük a nemzettudat, és megirigyeltem, mennyi lelkierőt merítenek belőle, micsoda önbecsülést. És ez nem csak a sportküzdelmekben, a játékban, a futballban érvényesül, annál sokkal jobban a mindennapokban.

A magatartásbeli alapokról

Tiszteletadás, becsületesség, őszinteség. Elsősorban magamtól megkövetelve elvártam mindenkitől, felnőttől, gyerektől, mindenkitől, akivel dolgom volt. Ezeket a dolgokat játékos koromban, később aztán edzőként is megtartottam és megköveteltem. Azon túl pedig teljes életemben.

A korán kialakult labdabiztonságról, technikáról

Amikor Budapestre költöztünk, a Veres Pálné utcában laktunk. Hat éves voltam és elkezdtem labdázni. Szinte éjjel-nappal fociztam a helyi vagy a Bástya utcai grundon, mert akkor még voltak ilyenek. A nézelődő emberek gyakran kis Puskásnak neveztek, ami nagyon jól esett. Nagyon sokat gyakoroltam, volt úgy, hogy egyedül, de az igazi mindig a társakkal volt, amikor a nagyobb srácok maguk közé fogadtak.
Az előttünk járó korosztályok legjobbjai, mind-mind a grundokon pallérozódtak. Rossz talajviszonyok között, bármilyen gömbölyű alkalmatossággal, mint labdával, szinte törvényszerűen alakultak ki ezek a tulajdonságok.

A 60-as évek Fradijáról

Életem első (és bennem máig legelső) csapatában, a Fradiban, egy voltam a többiek között, egy részlet a szerkezetben, ami sok ponton érintkezett a többiekkel. Ez nagyon fontos volt a számomra, egy teljesen új és nagyon izgalmas kapcsolatrendszer, amiben egymásra voltunk utalva, de csak a pályán, a játékban. Azon túl szinte semmi. Haveri szint, haveri kötelék, felszín.

Albert Flóriánról

Fantasztikus képességű játékos volt. Sok emberrel játszottam pályafutásom során, de senkivel nem élveztem úgy az összjátékot, az úgynevezett kényszerítőket, mint vele. A pályán mindig tudtuk azt, mit fog csinálni a másik a következő pillanatban. És ezzel máris az ellenfelek védői előtt jártunk. Persze, hozzá kell tenni, kiváló szélsőink voltak. Ha ők elfutottak és adták a labdát, Flóri már előre arra helyezkedett, hogy én hová fogom lefejelni, továbbcsúsztatni, miközben a védő a labda útjával volt elfoglalva.

A rúgótechnikáról

A rúgótechnikát lehet gyakorolni, meggyőződésem, hogy arra nem kell születni. Én is ezt tettem. Tudatlanul bár, de a grundon is ezt tettem, később pedig kifejezetten treníroztam rá. Az edzések előtt és végén mindig számtalan alkalom volt arra, hogy gyakorolhassunk. Emlékszem, mikor sérült volt a jobb lábam, nem terhelhettem, tudatosan elkezdtem a lövéseket ballal gyakorolni. Ez olyannyira jól sikerült, hogy később sokkal pontosabban tudtam ballal célozni, mint jobbal, amellyel viszont erősebben lőttem.

Hogy térhet vissza a valódi szurkolás a pályára

Csak az a tömeg, amely képes legyőzni a zavart keltő és okozó kisebbséget, elnyomni annak hangját. Ha újra teltházak előtt lehetne játszani, ahol az együvétartozás érzése erősebb lenne a rombolásnál, az lelkesíthetne. Persze, itt az örök kérdés, ki lelkesít kit? A játékos a szurkolót vagy fordítva? Ezt nem lehet eldönteni, de szerintem nem is kell. Együtt kell érezni. A játékosnak a szurkoló szeretetét és fordítva, a szurkolónak azt, hogy a játékos is mindent megtesz érte. Ma már nincsen igazi B-közép, nincsen olyan közeg, amely képes vezényelni a pozitív indulatokat. Annál inkább jellemző a negatív indulatok gerjesztése. Kivédeni ezt csak úgy lehetne, ha minden igazi szurkoló egyénenként felvértezné magát ez ellen.

Az „igazi” B-középről

A régi drukkerek, a törzsszurkolók idősebb emberek voltak. Ők voltak a „B-közép”, a prezent a stadionban. Amit ők gondoltak és mondtak, az adta alapját az „egésznek”, az volt az érvényes hang, a közvélemény. Belőle merített, tájékozódott a játékos, a szakember és a vezető is. Ezek az emberek valami tradicionális titkot, tudást, lelki finomságot, igényességet birtokoltak. Akik nem ismerték őket, azoknak hiába is mesélnék róluk, nincs hasonló, amit megmutathatnék nekik, a mai gondolkodás nem hogy felmérni, felfogni is képtelen, kicsodák voltak. Az ő erejük nem a tömegükben volt, hanem a minőségükben, de a minőség és a tömeg akkor egyben volt még, legalábbis a Fradiban a minőség vezette a tömeget.

Milyen Fradit képzelt el edzőként 1996-ban

Én egy mozgékony, gyors csapatot akartam építeni, mert a mai napig az a véleményem, hogy ez az eredményesség egyik alapja, és a világ futballja is ezt igazolja. Elvileg talán nem is vitatta ennek a helyességét senki, de amikor én akkor azt mondtam, hogy aki lassú, annak se nálam, se az eredményes fociban nincs jövője, tehát csak gyors játékosokat akarok ezentúl a csapatba! És kiborult a bili, amikor valaki ismert, kedvelt, de lassú játékoshoz hozzányúltam. Nem kellett azt nekem bizonygatni, hogy valóban lehetnek olyan kivételes játékosok, akik súlyos fogyatékosságokat képesek kompenzálni valamely nagy értékű képességükkel, de ezek is csak kényszerből elfogadható kivételek, átmeneti engedmények, amiknek véget kell vetni, ha egyszer valóban eredményes csapatot akarunk. Valahol itt kezdődött, ezekkel a változtatásokkal, hogy összeférhetetlen vagyok, mindenkit kikezdek.

Végül egy kis „futballfilozófia” Varga Zoli módra

Átveszed, passzolsz, futsz, adod és kapod… Mindig ugyanaz a játék, mégis mindig más, mert folyton változik benne, és folyton változtat rajta maga az ember, testi ügyessége, értelme és érzelmei szerint. Nagyszerű érzés uralkodni a labdán, meglátni valamit a térben és ráérezni, mennyi minden függ az időtől.

Varga Zoli imént idézett szavaira építve zárom soraimat. Az életben emberekkel találkozunk, beszélgetünk, adunk és kapunk gondolatokat. Mindig ugyanaz, mégis mindig más, mert folyton változnak azok az emberek, akikkel találkozunk és folyton változunk mi magunk is. Nagyszerű érzés, ha legalább egyszer olyan emberrel találkozhatunk és beszélgethetünk, aki gondolataival világít a sötétben. Sokkal könnyebb így tájékozódni. Örülök, hogy Varga Zoltánnal kapcsolatban én mindenképp elmondhatom ezt.

Simon Sándor