Nem könnyű. Ezzel szemben gyönyörű. Akkor is, ha nem minden szép. Erről is szól ez a szubjektív írás, melyet az elmúlt napok és hetek történései generáltak.

Szünetel a bajnokság, a héten nincs miért izgulnunk. Vagy mégis? A Fradi ugyan nem játszott, de a válogatott igen. Tudom, sokan eleve legyintenek a szó hallatán, válogatott. Szerintem helytelenül. A válogatott Magyarországot képviseli. A mindenkori válogatott a mindenkori Magyarországot. Lehet személyeskedni, ki miért és hogyan kerülhetett oda, de minek. Ők vannak ott, ők képviselik Magyarországot. Ők, akiktől azt várjuk, hogy legjobb tudásuk és tehetségük alapján tegyék ezt. Tény, voltak korábban, akiken nem mindig lehetett ezt észrevenni. De ők is a magyar címerrel a szívük fölött játszottak. Hogy hogyan, kiadtak-e magukból mindent, azt csak a saját lelkiismeretük tudja eldönteni. Ezzel nekik kell élni. Pénteken este egy tartalékosnak mondott magyar válogatott játszott a svédek ellen. Azok ellen, akik eddig rendszerint megmutatták, ők svédek, mi meg magyarok vagyunk. Akik, ha kellett az utolsó pillanatban találtak győztes gólt vagy szereztek gólt akár a semmiből. Akkor is, ha nem tekintettük a válogatottunkat tartalékosnak. Bocsánat! Mi az, hogy tartalékos válogatott? Anakronisztikus a kérdés. Ilyen nincs. Ez válogatott. A nevében is benne van, azokat választják, akik a rendelkezésre állók közül a legjobbak. Egy ilyen válogatás soha nem lehet tartalékos. Pénteken este csodát láttunk. Nem volt mellébeszélés, nem volt alibi. Küzdelem volt az erőtartalékok utolsó pillanatáig. Sőt még azon túl is. És ez a küzdelem megnyitotta a magyarok istenének szívét, ezt nem lehetett tétlenül nézni. Ami eddig az ellenfélnek jött be az utolsó pillanatban, az most nekünk. A magyarok istene a játék által a közönséget is egybeforrasztotta. Lehet, nem voltak ultrák, nem voltak csoportok, de aki volt, az vette a lapot, az magyar volt, de sokkal inkább MAGYARNAK érezte magát. Lelkesedett, kiabált, szurkolt, hajtotta az övéit, akiket az övéinek érzett, akik az alatt a címer alatt játszottak, ami neki a legszentebb. Eggyé lett csapat és közönsége. Ilyen egyszerű és ilyen nagyszerű játék a futball, képes az ilyen csodák végrehajtására. Biztos vagyok benne, több milliónyian a televíziók előtt érezték ugyanezt az érzést. Ezzel az érzéssel várják, várjuk mindannyian a kedd estét, amikor Kisinyovban, Moldova ellen kell megismételni a csodát. A csodát, ami nem elsősorban a jó játékot jelenti, hanem azt, hogy küzdeni kell az országért, mert abban a mezben az adatik meg a játékosnak. Küzdeni az utolsó erőtartalékokig, sőt még azon túl is. Mint látjuk, ebben az esetben, de csak ebben az esetben, a több milliónyi szívdobbanás kimondhatatlan és felfoghatatlan erőt adhat, a győzelem erejét. Győzni kell, mert a győzelem hitet és reményt ad, amire nagy szüksége van ennek az elgyötört országnak.

A kedves olvasó, ki idáig eljutott – köszönöm néki – és még a címre is emlékszik, akár kérdezhet is. Hogy is van ez? Fradistának lenni és közben a magyar válogatott sikeréről értekezni? Régen ez nem volt kérdés, akkor evidencia volt. Magyar és fradista. Fradista és magyar. Elválaszthatatlan szópárok voltak ezek. Olyan szópárok, amelyeket a literatúrán túl az élet is egybekötött. Akkoriban mondták, hogy a Fradi a nemzet csapata. Sokan ma csupán mosolyognak ezen az állításon. Az ötvenen túliak, mint eme írás szerzője is, ezt még megélték. Személyes élményeink vannak, amelyek lehetnek bármily kicsinyek is, hatalmassá válnak az együvé tartozás nagy kohójában. A Fradi sohasem volt a hatalom kedvence, ebből adódóan a Fradi mindig a hit és a remény csapata volt. Milliók hittek abban, hogy nem biztos, hogy az a jó, amit éppen jónak akarnak elhitetni velünk és milliók reménykedtek, hogy ez egyszer be is bizonyosodik. E hitnek és e reménynek, ezek kimutatásának sokszor nem is volt más terepe, mint a futballpálya, pontosabban az azt körülvevő hely, amit nézőtérnek, lelátónak hívunk. Ott gyűltünk össze, mikroszkopikus egyéni sorsaink ott váltak tényezővé. Az egyetértésből ott lett erő, ott alakítottuk a közös erkölcseinket, amelyek körkörösen visszahatottak egymásra. Így tápláltuk a 112 éve zseniálisan megtalált hármas jelszót, amely a Fradi címerének alján, három E betűként ma is emlékeztet erre. Emlékeztet még? Vagy már csak három szó? Erkölcs, Erő, Egyetértés. Hinné az ember, magukért beszélnek, egymást erősítik. Hozzátennék egy negyedik e-vel kezdődő szót, ha egyetemes értelemben értjük őket, akkor mindenképp. Ám, ha mindenki saját erkölcsöt, saját erőt akar egyetértésként a többire erőltetni, akkor ez nem működhet, akkor marad az illúzió vagy éppen az emlékezés. Emlékezés azokra az időkre, amikről már szóltam. Amikor a lelátón a tízezrek a jelenlétükkel, a szurkolásukkal tüntettek, ha kellett a regnáló hatalom ellen is. Ezen törekvések sikeréhez persze nélkülözhetetlen volt még egy s más. Először is a pályán 11 játékos, a kispadon az őket segítő edzők, a székházban a maguk módján ugyanezért küzdő vezetők. Így együtt! Akik közül senkinek nem kellett meccsek előtt kiselőadásokat tartani a Fradiról, a fradizmusról. Akik, lehet nem ebbe a közegbe születtek, nem génjeikbe ültetve kapták a küldetést, de ha idekerültek, megfertőződtek és életük végéig áldják a sorsot, hogy ezt megélhették. Így lettünk mi fradisták. Vagy annak születtük vagy azzá váltunk. Egy érzés, ami az egész életre szól, amit nem lehet lecserélni, ami a sírig elkísér. Legyen akár szurkolónak, akár vezetőnek, akár edzőnek, akár játékosnak a sorsa.

Hol bicsaklott ez meg? Mert megbicsaklott, az kétségtelen, látjuk hétről hétre. Fradi volt a Monarchiában, Fradi volt a két világháború között, Fradi volt a kommunizmust és a szocializmust építő évtizedek alatt is, Fradi volt a rendszerváltozás után is. Említettem, a Fradi sosem volt tekinthető a hatalom csapatának, a tömegeket mégis egységbe forrasztotta. Lehet azért, mert egyet akart szurkoló, vezető, edző és játékos? Ítélje meg mindenki maga. Én úgy érzem, a Fradi a mai napig a rendszerváltozás utáni Magyarország útkereséseinek útvesztőiben bolyong. Piaccá lett minden, így a sport, a labdarúgás is. A dicső történelemben volt már ilyen (a két világháború közt), a Fradi mégis jól jött ki az eseményekből. Ma nem annyira. Miért? Tudjuk, régen a piaci körülmények között is, a Fradi vezetői a Fradiért dolgoztak, a Fradit akarták még nagyobbá tenni és ebbéli törekvéseikben messzemenően támogatták őket a szurkolók is. Ugyanez elmondható az utolsó húsz évben is? Abban a húsz évben, amelyik arról szól, hogy valódi tulajdonosokat keres a magyar sportban, így a Fradiban is. Olyanokat, ahol az egyén érdeke alárendelődik a közösség érdekének. Úgy tűnik, ez felbonthatatlan ellentmondás. Úgy legyen jó nekem, hogy előtte sokan részesedjenek belőle? Ez nonszensz! Ilyen nincs! Mondják a tulajdonosjelöltek, és tán igazuk is van. Igazuk van, mert ők nem fradisták. Ők üzletemberek, akik a pénzt látják. A Fradi nem csak a pénzt jelenti, a Fradi sokkal több annál. Lehet, a fradista üzletember jelzős szerkezetnek még mindig nincs értelme? A jelek ezt mutatják. Sajnos. A szomorú csupán az, hogy ebben a hosszú útkeresésben, hiszen immár több, mint húsz évről beszélünk, felnőtt egy új generáció. Egy új szurkolói generáció, azok, akik már csak ezt látják. Akik még az elődeik által beléjük programozottan vallják, a Fradi mindenekelőtt, a Fradiért mindent, a Fradiért mindenáron. Vallják, mert hallották, de nincsenek személyes élményeik. Pedig ez nagyon fontos lenne, ahogy nekem is az volt. Én is hallottam apámtól, az előttem járóktól, hogy mi a Fradi. De mindehhez hozzá tudtam tenni a magam élményeit is, amitől a saját jogomon váltam fradistává. A saját élményeim, érzéseim után okozott gyönyört egy-egy megnyert mérkőzés, majd a mérkőzések sora után a megnyert bajnokság. Vagy épp ellenkezőleg, a saját élményeim után haltam bele a vereségekbe, az elbukott címekbe. A ma fiatal szurkolói ezt nem élik meg. Sajnálom őket. Na és, akkor mi van? Sajnálkozik egy kivénhedt harcos? Ettől jobb lesz? Ettől nem! Itt nem sajnálkozni, itt tenni kell. Minden szinten! A vezetésnek óriási felelőssége, hogy gazdálkodjon. De ne csak a jelennel, a fennmaradást biztosító forintokkal, hanem a múlttal is. Azzal a múlttal, ami a Fradit azzá tette, ami. Találja meg abban is a ma is felhasználható tőkét. Olyan embereket keressen partnernek, akik ebben partnerek tudnak lenni. Úgy az úgynevezett szponzorok, mint a játékosok között, Elismerem, nem kis feladat, nem könnyű ma Fradi vezetőnek lenni. Ám talán még nem vagyunk az utolsó pillanatban. Még lehetnek olyan gazdasági életben jártas szereplők, egyszerűsítve üzletemberek, akik legalább az apáiktól hallották, mit is ér a Fradi. Az a Fradi, amelyik eredményei által, a támogatottsága által ér valamit. Ha nem az üzleti életben szokásosak szerint ítélik ezt meg, ha beszámítják a múlt, a ma még elviekben meglevő eredményorientált tényezőt is. Ilyen vezetői, szponzori háttérrel könnyebb lesz azokat a játékosokat megtalálni, akik megérzik ugyanezt a potenciált. Mert abban biztos vagyok, a játékosok nem önmaguk ellenségei, megérzik a lehetőségeket. Mondjuk azokat, amelyek egy viszonylag rövid játékospályafutáson túlmutatnak. Egy fradista játékos, különösen ha sikeres fradista játékos volt, ezt a későbbiekben is kamatoztatni tudja. Abban biztosak lehetünk, a sikerek után a szurkolói had újrateremtődik. Amúgy is divat a sikerhez kötődni, annak fényében élni. Ne feledjük, az ilyen tündöklések kellenek ahhoz is, hogy átvészeljük a zord időket, a sötétséget. Például azt, ami most van. Amikor a Fradi talán csak a nevében Fradi. Amikor például a hatalmi és gazdasági elitben senki nem gondolja, hogy ebben lehet még potenciál. Amikor úgymond vidékre helyeződik a magyar sport és a magyar labdarúgás súlypontja. Rendben! Akkor talán a főváros fogalmán is el kellene gondolkoznunk. Különösen Magyarországon. Ott, ahol a hatalmi és gazdasági elit egyértelműen Budapestre koncentrálódik. A főváros legyen a fő város, ahogy mindig is volt és a nevéhez méltón tán mindig is lesz. Nélküle és ellenére nehéz lenne bármit sikerre vinni. A sportban, a futballban sem lehet. Különösen, ha a tradíciói is erre predesztinálják. A tradíciókat nem lehet lenullázni, arra csak építeni lehet. Nézzük meg a futballban ma regnáló sikerklubokat, Barcelona, Real Madrid, Manchester United ! Milyen múlttal rendelkeznek? Véletlen? Nem hiszem, inkább törvényszerűség. Magyarország is a történelmére épül, a sportban miért lenne másképp?

A Fradi nemzeti kincs. Az volt, ez tény. Ma nem tekintik annak, ez is tény. Mit hoz a jövő? Rajtunk múlik! Szurkolókon, vezetőkön, edzőkön, játékosokon. Így együtt! Így együtt kell egyetértés. Így együtt lesz erőnk!

Fradistának lenni. Nem egyszerű. De szép! Aki megéli, annak egy életre szól. És eltörölhetetlen, hatalom által különösen. Csak egymást gyengíthetjük. Az ellenfeleink mindig is ezt szerették volna elérni. Volt, hogy azt hitték, sikerült. Lehet, ma is azt hiszik. Ám sokan, rengetegen vagyunk, akik akár génjeinkben kaptuk a küldetést, akár megfertőződtünk, a lényeg, hogy fradistává lettünk. Ezt az érzést nem adjuk, ezt azt érzést tovább adjuk. Ha törik, ha szakad. A Fradi nem egy klub a sok közül, a Fradi a Fradi. Az volt, az ma is és az lesz! Ez az, amit soha ne feledjünk. Most baj van, nagy baj. Soha nem érzett mélységekben a csapat. Mellé kell állnunk, ki kell húzni a gödörből. Ha sikerül, miért ne sikerülne, az megváltoztatja mindazok fradiképét, akik ebben benne voltak, vannak, lesznek. Tegye mindenki a dolgát, vezető, edző, játékos és szurkoló! Önzetlenül a közös célért, a Fradiért!

Simon Sándor