Alighanem a remek EL-rajt után nem sok ember gondolta volna – és vélhetően ezen kevesek sem teljesen józan pillanatukban… -, hogy egészen a bajnokság 8. fordulójáig kell várni arra, hogy megszerezzük első győzelmünket a pontvadászatban. Sajnos egy hosszú, rögös és rendkívül peches út vége ez lett, de innentől kezdve remélhetőleg töretlen az út előre.

Ritkán adódik olyan helyzet, hogy egy bajnokság közbeni miniszünet után egymásnak feszül két abszolút vadonatúj együttes. Most azonban ez történt, hiszen adott volt egy Ferencváros egy debütáló szakmai igazgatóval és 2 új futballistával, valamint egy ZTE egy debütáló vezetőedzővel és 3 (vagy inkább Tökölivel együtt 3,5) új játékossal. Az új szakvezetők egészen eddig rejtegették lapjaikat, hiszen a válogatott szünetben rendezett két Ligakupa-fordulóban mindketten a tartalékcsapatot és néhány mellőzött visszajátszót szerepeltettek, ráadásul úgy, hogy ők maguk le sem ültek a kispadra. Nos, meglepetés elsősorban a mi kezdőnkben adódott, hiszen bár jómagam nem vagyok szakember, mégis a kapust leszámítva eltaláltam a ZTE kezdőjét tegnapi Ellenfélnézőben című cikkemben, ellenben arra valószínűleg még maga Prukner László sem számított, hogy a mieinknél Maróti lesz a jobbhátvéd (ennek köszönhetően Otten feljebb szerepelhet), de a Balog-Csizmadia belső védő párosra sem biztos, hogy sokan tippeltek volna (igaz, ez utóbbi talán kisebb meglepetésnek számít annak tudatában, hogy Grúz tegnap pályára lépett az NB2-es meccsünkön).

A mindkét együttes által alkalmazott 4-1-3-2-es hadrendben hamar kialakultak a párharcok, és jól jellemzi ezek alakulását, hogy a zalaiak kulcsemberei sorra sárgázódtak be egy-egy elkésett belépő után. Fittebben, dinamikusabban mozogtak mieink, és ennek már az első félidőben is enyhe mezőnyfölény lett az eredménye. Vezető gólt azonban még nem sikerült szerezni, mivel úgy tűnt, az átok sosem ér véget: megint eltaláltuk a kapufát (ezúttal Oláh), és megint kifelé pattant… Szinte összeszámolni sem lehet már, hogy hány ilyen eset történt a szezonkezdet óta, ráadásul közvetlenül a lefújás előtt a remekül mozgó Hakola kiváló egyéni alakítás után szerzett találatát is érvénytelenítette Szabó Zsolt játékvezető (erősen véleményes ítélettel). Itt akár meg is törhetett volna egy picit a lendületünk, ám a mai napon kifutó csapat mentálisan erősnek bizonyult, és összezuhanás helyett még egy lapáttal rátett. És ahogy az a mesében is lenni szokott, ha megdolgozuk érte, a szerencse is mellénk szegődik. A fegyelmezetlen Meyé második sárga lapja után már tényleg szinte felbillent a pálya, a 66. percben pedig az a pillanat is elérkezett, amit szinte már el sem hiszünk: befelé pattant a kapufáról egy lövés! Ez ráadásul Oláh első bajnoki gólját jelentette ferencvárosi színekben, remélhetőleg ezzel ő is végleg megtalálta góllövő cipőjét, és meg sem áll a tőle szokásos 10-15 találatig. Innentől kezdve már érezni lehetett, hogy eldőlt a mérkőzés, a kiválóan játszó Somalia harcosságát követően Tóth egy higgadt megoldással növelte az előnyt, ami könnyen még nagyobbra duzzadhatott volna, ha Oláh lába előtt a lövés pillanatában nem pattan fel egy göröngyön a labda ajtó-ablak helyzetben.

Nagy kár azért a lehetőségért, mert bár tény, hogy a mai napon a legeslegfontosabb cél az első győzelem megszerzése volt, és ez sikerült is, de bizony nem volt mindegy, hogy 2-0 vagy 3-0 a végeredmény. Azért nem, mert így az a faramuci helyzet állt elő, hogy a nagy nehezen megszerzett első győzelem és jó játék után most először kieső helyen zártunk egy fordulót, hiszen az ősi rivális Újpest tegnap hozzánk hasonlóan szintén megszerezte első sikerét, de ők 3-mal ütötték ki a Pécset, így már nemcsak pontszámban és győzelemszámban azonos a két együttes, de gólkülönbségben is, több lőtt góllal viszont megelőztek minket a lilák. Persze ez csak formalitás, hiszen titkon mindannyian arra várunk, hogy innentől kezdve beindul a henger és sorra aratott győzelmeinkkel meg sem állunk minimum a középmezőnyig, ám a következő, nagyon nehéznek ígérkező meccsek előtt talán lélektanilag sem jött volna rosszul, ha a kiváló játékkal megszerzett három ponttal nem csúszunk a vonal alá…

Mindenesetre egyet bizton állíthatunk: ha dinamikában, sikeréhségben, önbizalomban a maihoz hasonlót tudunk nyújtani a későbbiekben, akkor nincs félnivalónk Győrben sem, Kecskeméten sem, de még a Videoton ellen sem (ellenük ráadásul hazai pályán). A kései ébredésnek és a látszólag könnyebb meccseken elhullajtott pontoknak azonban ez az ára: most már rangadókon kell bizonyítanunk, hogy készen állunk a feladatra, és az első 3 Európa Liga-meccsen látott játékot tudjuk nyújtani. Ez esetben a Ferencvárostól kell rettegnie az aktuális ellenfeleknek, és nem fordítva. És akkor hosszabb távon semmiképp sem az a kérdés, hogy a vonal alatt vagy felett táncolunk-e éppen pengeélen.

Hajrá Fradi!

Simon József