Szombaton végre megtörtént, amire eddig hiába vártunk ebben a bajnokságban: egy olyan Ferencvárost láthattunk a zöld gyepen, amely az első perctől fogva irányította a mérkőzést, szinte végig vezetett és egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy jobb erőket képvisel ellenfelénél – hát mikor jöjjön el ez a pillanat, ha nem a legfontosabb meccsen, az Újpest ellen?

A találkozót megelőző héten a magabiztosság és a nagyképűség határait feszegető nyilatkozatokat olvashattunk a lilák több játékosától: Balajti kifejtette, hogy sokkal jobb csapat az övék és nyerni fognak, Simon Krisztián még ennél is tovább ment, szerinte 4 újpesti gól is realitásnak számított. Talán kimondhatjuk: a duma tekintetében fölénk kerekedtek, ám a sokat látott szurkoló már ekkor elereszthetett egy enyhe mosolyt magában, mert az élet számos területén gyakran megesik, hogy akinek nagyobb a szája, az végül csúnyán alulmarad a tettek mezején. Minden fradista reménykedett abban, hogy a pályán adunk majd csattanós választ ezekre a nyilatkozatokra, ám amit ott láttunk, az talán legszebb álmainkat is felülmúlta.

Az első perctől kezdve támadólag léptünk fel, látszott, hogy a mieink sokkal jobban fel vannak tüzelve a rangadóra, és hamar be akarják vinni az első döfést. Erre a 7. percig kellett várni, amikor is a bizalommal remekül élő Pölöskey és a kezdőcsapatba visszakerülő Somália egy előrevágott labda után ketten kigurigázták a teljes újpesti védelmet. Ekkor már érezni lehetett, hogy ez egy más meccs lesz, mint a korábbiak, mert eddig mindössze kétszer fordult elő ebben a szezonban, hogy mi lőttük az első gólt. Azonban senkinek nem jutott eszébe, hogy leálljon, és talán már a 12. percben végleg el is dönthettük volna a 3 pont sorsát, ha Hakola belövi a teljesen felesleges újpesti szabálytalanság után megítélt jogos büntetőt, de Balajcza óriási bravúrral hárított. Ha valami hiányérzetünk lehetett a tegnapi napon, akkor az talán ez a pont volt, mert ha a finn ott gólt szerez, akkor komolyan felcsillant volna a 6-0-ért való direkt visszavágás reménye. Na de ne legyünk telhetetlenek, főleg annak tudatában ne, hogy még itt sem tört meg a csapat, később Somália is beköszönt, és a 2-0 a minimális előny volt, amit félidőben megérdemeltünk a játék képe alapján. A szünet után aztán már kontrákra rendezkedtünk be, átadtuk a területet a liláknak, ám helyzetig talán egyszer jutottak el, az utolsó 20 perc pedig újra a mienk volt, amire Lisztes tanári fejesgólja tette fel a koronát.

A derby-n nemcsak csapatként, de egyéni teljesítményekben is felülmúltuk az ősi riválist. Ellenfelünknél a legjobb produkciót kétségtelenül a kapus, Balajcza Szabolcs nyújtotta. Jellemző momentum volt, hogy szemlátomást őt viselte meg leginkább a sima vereség (legalábbis a mérkőzés utáni nyilatkozatából és a szurkolókkal való társalgásból ez jött le), noha messze ő tehetett róla legkevésbé. Ha nem védi ki a tizenegyest, ha nem véd azon kívül is többször bravúrral, ha nem él együtt annyira a játékkal, akkor tényleg kivégzés lett volna. Rajta kívül a szintén rutinos, némileg váratlanul kezdőbe kerülő Kabáton és Rajczin látszott, hogy az elszántsággal nincs probléma, szerencsénkre ez csak szabálytalanságokban mutatkozott meg. Azt azonban bátran kimondhatjuk, hogy a komplett védelem és középpálya betlizett. Ellentétben velünk: nem emlékezhetünk egyetlen gyenge teljesítményre sem. A szurkolók által sokat kritizált, télen kis híján távozó, talán utolsó lehetőségét megragadó Pölöskey a múlt heti produkciója után ismét szenzációsan játszott, ami most már egy rendkívül fontos gólban is megmutatkozott. Sarkalatos pont volt, hogy a széleket szinte hibátlanul zártuk le: sem Barczi a bal oldalon, sem a villámgyors Simon a jobbon nem bírt őrzőjével, Marótival és Juniorral, noha egyértelmű, hogy az Újpest a két szélen a legerősebb. Hátul Balog és Klein rendkívül magabiztosan takarított, mintha csak évek óta együtt játszanának, a középpálya közepén pedig nemcsak minőségi, hanem mennyiségi fölényben is voltunk a két hadrend közötti különbség okán. Az már csak hab a tortán, hogy mindhárom gólunkat szélső beadás előzte meg, tehát tulajdonképpen saját fegyverükkel győztük le a Megyeri útiakat.

Nagyon kellett ez a siker, hiszen tegnap a csapatból végre kijött az a teljesítmény, ami eddig is benne volt, de amit részben a balszerencse, részben az egyre fogyó önbizalomhiány miatt utoljára az Európa Ligában csodálhattunk meg. Ezzel nemcsak az év legfontosabb két meccsének első felvonását nyertük meg, hanem végre elkerültünk a kieső 15. pozícióból, ahová paradox módon az első győzelmünk megszerzésekor csúsztunk, és azóta ottragadtunk. Túlzás nélkül állítható, hogy három olyan mérkőzésünk következik, amelyek bár nem lesznek könnyűek, mégis mindnek mi vagyunk az esélyesei. Ha ezeket be tudnánk húzni, akkor már sokkal inkább a jelenleg 12 pont távolságra lévő dobogóra, mintsem a kiesés elkerülésére kell fókuszálnunk. Ki gondolta volna ezt 8 napja? Na de a következő bajnoki előtt van egy talán még fontosabb állomás: szerdán Szolnokon muszáj továbbjutnunk a Magyar Kupában…

Hajrá Fradi!

Simon József