Csapatunk vasárnap egymás után második alkalommal játszott hazai pályán 0-0-s döntetlent egy olyan mérkőzésen, ahol az előzetes esélylatolgatások és bukmékeri szorzók szerint esélyesnek számított. Ezzel továbbra is tagjai vagyunk a 4 pontnyi távolságon belül tömörödő, héttagú hátsó régiónak, mely együttesek közül 1 (vagy 2, függően attól, hogy az eddig lefelé kilógó ZTE tavasszal feltámad-e, vagy sem) el fog búcsúzni az élvonaltól.

A mérkőzésről sok szót nem szeretnék ejteni, mert rendkívül bosszantó, hogy betömörülő csapatok ellen gyakorlatilag még mindig képtelenek vagyunk kreatívan játszani, még emberelőnyben is. Ráadásul visszatért a szezon elején tapasztalható balszerencse-sorozatunk: a paksi és a kaposvári kapus is csúcsformában védett, ráadásul a kapufáról ismét kifelé pattan a labda, vagy centiken múlik egy-egy gólunk, mégsem jön össze. Az egymás után megszerzett 3 bajnoki győzelem után megvolt az esélyünk arra, hogy két hazai sikerrel és egy diósgyőri bravúrral máris felzárkózzunk a középmezőnybe, egy huszáros tavaszi hajrával pedig akár újra megcélozhassuk a dobogót, ám ezzel a 4 elvesztett ponttal alighanem az utolsó utáni halvány ilyen irányú reményünk is elszállt, mostantól tényleg 100 %-os erőbedobással a Magyar Kupára kell koncentrálnunk, ha jövőre is az EL-ben szeretnénk indulni. Erre a jó sorsolásunk egyelőre adott, bízzunk benne, hogy sikerül célba érnünk!

Ha a meccsről nehéz is jókat írni, én mindig megpróbálok keresni valami pozitívumot, és ha közvetetten is, de találtam. A Kaposvári Rákóczi ugyanis idén olyan (pozitívnak és kétesnek is megítélhető) bravúrt vitt véghez, amit eddig még soha senki a hárompontos rendszer bevezetése óta: az első 16 meccséből 11-szer döntetlent játszott! Ennek pedig szerves részei lettünk azzal, hogy két remivel járultunk hozzá ehhez a statisztikához (2-2 az 1. fordulóban és 0-0 tegnap). Ez már önmagában, ránézésre is rekordgyanús, de bizony ha belemélyedünk a számokba, még inkább átérezhetjük, hogy ilyesmi több évtizedenként egyszer fordul elő.

A hárompontos rendszert az 1994/1995-ös évadban vezették be Magyarországon, előtte a kézilabdához hasonlóan 2 pont járt a győzelmekért. Ez a változtatás természetesen alaposan leértékelte a döntetlent, így a csapatoknak kevésbé lett érdeke arra játszani. Azóta az idei a 18. szezon, és az eddigi rekord az első 16 fordulóban elért ikszek számában 9 volt, ezt az azóta már megboldogult Stadler FC tartotta az 1995/96-os idényből. Még olyan is mindössze 4-szer fordult elő az elmúlt 17,5 évben, hogy valaki az első 16 találkozóján 8-szor osztozkodjon meg a pontokon: a már szintén nem létező Gázszer FC az 1997/98-as, a DVSC a 2002/03-as, az Újpest a 2003/04-es szezonban, a Vasas pedig idén érte ezt el. Még egyszer: a Kaposvár jelenleg 11-nél tart! Ez a 11 iksz 5 alkalommal még a bajnokság befejeztével (négy esetben 30, egy ízben 34 fordulós volt az élvonal ezek közül) is elég volt arra, hogy az adott csapat az idény legtöbbet remiző gárdája legyen (a 2005/06-os évadban éppen mi birtokoltuk ezt a címet).

Szóval a Rákóczi elriaszthatatlanul halad egy olyan úton, melynek újbóli bejárására vélhetően évek tucatjait kell várnunk. Éppen a hárompontos rendszer hátulütője, hogy ez könnyen kieséshez vezethet annak ellenére, hogy – beleszámítva az 1 győzelmüket is – mérkőzéseik háromnegyedén nem kaptak ki. Ehhez az eredménysorhoz a Ferencváros tehát 2 döntetlennel járult hozzá. Minden fradista nevében őszintén reménykedem benne, hogy valamikor jövő májusban elmondhatjuk: nem ez volt csapatunk számára a szezon fénypontja.

Simon József