Csapatunk egy sok hibával tarkított, ám mégis rendkívül izgalmas és hangulatos mérkőzésen, kétszer is hátrányból felállva tudott diadalmaskodni a csordultig megtelt diósgyőri katlanban, ami sok szempontból is hihetetlenül jól jött és kárpótolt minket az előző két fordulóban pechesen elvesztett négy pontért.

Óriási várakozások, készülődés, felfokozott hangulat jellemezte a találkozót. Mint az ismeretes, a diósgyőriek majd’ 2 héttel a meccs előtt kezdték árulni a hazai jegyeket, amik már a második napon kivétel nélkül gazdára leltek. Néhány nap csúszással az Üllői úton is ugyanez játszódott le: a szombati pénztárnyitás után vasárnap este, a Kaposvár elleni ütközet után bejelentették, hogy a vendégtikettek is elfogytak. Ezt követően mindkét együttes kirimánkodott a hatóságoknál még néhányszáz belépőt a sajátjainak, amiért már-már verekedtek az emberek. Ekkora érdeklődés egy NB1-es összecsapás iránt manapság szinte példa nélküli, jómagam nem is tudok visszaemlékezni arra, hogy mikor volt ilyen utoljára. Vélhetően háromszor ennyi jegyet is gond nélkül eladtak volna a klubok, mindenki erre a találkozóra várt, amely mellesleg lezárta a 2011-es naptári évre az OTP Bank Ligát – méltó búcsú volt.

Ennek megfelelően a DVTK illetékesei mindent megtettek a szurkolók kiszolgálásáért, akiknek a túlnyomó többsége – az ütemesen érkező fradistákat leszámítva – már a kezdés előtt bő 1 órával elfoglalta helyét az Andrássy úti stadionban. Noha az elmúlt hetekben nagy népszerűségre szert tevő előénekes kislány ezúttal érthető okokból nem kapott szerepet, két helyi kötődésű rockzenekarral, lokálpatrióta dalokkal, EDDA-slágerekkel, lelkes hangosbemondóval és többtucatnyi táncoslánnyal készültek a szervezők, valamint egy ötletes, ám rosszul kivitelezett akcióval: a két tribünön kihelyezett többezer lufit a kezdő sípszó környékén kellett volna kidurrantaniuk a hazaiaknak, puskaropogásra hasonlító hangot előidézvén, ám az összehangolás nem sikerült jól, így nem is szólt akkorát.

Én személy szerint a felvezető program szereplőin is kivétel nélkül azt éreztem, mint a DVTK-játékosokon a 90 perc alatt: mindenki görcsösen próbált a maximumra törekedni, és ez imitt-amott a teljesítmény rovására ment. A miskolciak nem tudták elképzelni, hogy ezen az estén ne győzzenek (ennek még a fent említett lelkes szpíker is hangot adott), és miután kétszer is megszerezték a vezetést egy szöglet utáni fejessel, valamint a már védjeggyé vált Luque-bombával, a szünetben vélhetően még erősebbé váltak ezen reményeik. Pedig már az első félidőben is lehetett számunkra bíztató jeleket látni: többet birtokoltuk a labdát, kreatívan játszottunk, többször kerültünk az ellenfél védelme mögé, és a szerencse is mellénk állt Somália góljánál. Az előny mégis odaát volt, és az utóbbi egy-két szezonban ez általában azt jelentette, hogy nem tudunk felállni a padlóról.

Ez a csapat azonban Détári Lajos érkeztével mentálisan hihetetlenül megerősödött. Emlékezzünk csak: Pápán is hátrányból fordítottunk idegenben, és most sem tört meg a lendületünk, továbbra is lefociztuk a zsúfolt lelátók előtt játszó diósgyőrieket, ami szemmel láthatóan egy idő után frusztrált minden hazai kötődésű embert a stadionban. Különösen azok után, hogy előbb Vadász Viktor, majd néhány percre rá a komplett piros-fehér védelem újabb gólokat ajándékozott nekünk, melyekkel megérdemelten átvettük a vezetést. Ezt követően már a csodálatos Fradi-tábor gond nélkül leszurkolta a tízszeres létszámfölényben lévő diósgyőrieket, akik vélhetően rendkívül csalódottan mehettek haza, egy darabig nem elfelejtve ezt a hideg estét. A lefújást követően újból egymásra talált csapatunk és táborunk, az öröm minden egyéb probléma mellett úrrá lett a vendégszektoron.

Jelen pillanatban Diósgyőrben győzni önmagában is óriási dolog bárki számára, de a tegnapi siker ennél sokkal fontosabb volt. Ugyan még mindig csak 4 pontnyi távolságra vagyunk a kieső 15. pozíciótól, ám micsoda különbség van a 4 és az 1 között! Különösen úgy, hogy a rendkívül tömör alsóház következtében ez 9. helyen való telelést jelent nekünk. Ezen felül a tegnapi sikerrel talán végleg megmutattuk, hogy minőségi különbség van a mieink és a többi hátsó régióban tanyázó együttes között játékban – ezt néhány fordulóval ezelőtt, amikor 5 ponttal, önbizalom nélkül, vészesen távolodva a bennmaradástól érkeztünk Pápára, még csak a javíthatatlanul optimisták látták. Détári Lajos tehát el tudta hitetni a játékosokkal, hogy jó futballisták, ezt aligha lehet elvitatni tőle. Ne felejtsük el: játékban sosem volt gondunk. Hihetetlen adat, de igaz: a teljes őszi szezonban, a június 30-i örmények elleni EL-meccstől kezdve a tegnapiig bezárólag senki nem tudott 90 perc alatt 2 gólnál többet lőni nekünk, sem az NB1-ben, sem az MK-ben, sem az EL-ben. Hármat mindössze egyszer kaptunk, de azt is csak a 2×15 perces hosszabbításban Aalesundban. A problémák az ellenfél kapuja előtti bizonytalanságokból fakadtak, mely egyre inkább csökkentette a végén már a nullához konvergáló önbizalmat.

Alighanem a tegnapi diadallal ennek tényleg vége. Anyagilag is egyre stabilabb a klub, és néhány poszton – de tényleg csak néhányon – történő minőségi téli erősítéssel és egy jó felkészüléssel ha a bajnoki dobogó már nem is valószínű, ám a Magyar Kupa elhódítása mindenképpen reális célkitűzés. Természetesen ehhez először még idén a Békéscsabát kell abszolválni, de ez jelenleg – nem lebecsülve az ellenfelet, de reálisan tekintve az erőviszonyokra – nem lehet probléma, különösen oda-visszavágós rendszerben. Ha van egy pici szerencsénk, tavasszal egy dupla örökrangadóval folytatódhat a menetelésünk a végső cél felé, hiszen tegnap este óta tudjuk: az MTK-Pécs meccs továbbjutója vár ránk, ha a Viharsarokban nem fúj el minket a szél. Úgy legyen!

Simon József