Honlapunk mindig örömmel veszi, ha valaki írásával jelentkezik. Különösen, ha ezt olyan írással teszi, mint amilyennel Juhász Attila tette. Miután a Fradi legidősebb élő legendájánál, Gyetvai Lászlónál vendégeskedett, meg is írta a vele folytatott beszélgetését. Sőt, egy kuriózummal is szolgált, felvette és ezáltal közzéteszi Gyetvai László előadásában a Fradi öregfiúk indulót. Laci bácsi dalos kedvéről már több riportban megemlékeztünk, most mindenki hallhatja ezt a páratlan kuriózumot.

Egy hozzám hasonló Fradistának mindig óriási élmény egykori fantasztikus labdarúgóinkkal találkozni. Különlegesen megtisztelő, ha egy ilyen találkozó alkalmából saját lakásán fogad egy olyan legenda, mint Gyetvai László, a ma élő legidősebb válogatott Fradi játékos. Egy nagyon kedves barátom – egykor szintén első osztályú labdarúgó – Muraközy Tibor segítségével jött létre ez a találkozó és külön öröm volt számomra, hogy Gyetvai Laci bátyám jóval túl a kilencvenen is remek hangulatban és nagy örömmel fogadott minket XV. kerületi otthonában.

A Zsókavár utcában lévő lakásba érkezve az ünnepelt sportoló rendkívül kedves és fiatalos lánya kísért be édesapjához, akiről immár 23 éve gondoskodik, hiszen sajnos az egykori balszélső 1988-ban megözvegyült.

– Laci bácsi! Több internetes annales is 1918. december 18-ra teszi az Ön születésnapját, pedig ha jól tudom már 11-én meglátta a napvilágot?
– Jól tudja, hiszen 1918. december 11-én születtem a felvidéki Zólyomban. Valószínű, hogy valahol, valamikor elírhatták a dátumot és néhányan ebből a kissé hibás adatból indultak ki. Egyébként olyan nagy jelentősége nincs a dolognak, hiszen így is úgy is kilencvenhárom vagyok.

– Azért sok Önnél fiatalabb is örülne, ha ilyen remek egészségnek örvendene, ami nyilván a sportemberhez illő életmódnak és nem mellékesen a Fradizmusnak is köszönhető.
– Szüleimmel már egészen kis gyermekként Budapestre költöztem és mivel mindig is a zöld fehérek rajongója voltam, ezért 15 éves koromban, 1933-ban – úgy négyszázad magammal – jelentkeztem egy toborzóra, ahol Izsák Zsigmond – Zsazsa bácsi – azonnal szólt a szertáros Manci néninek, hogy biztosítson részemre egy gyönyörű zöld fehér felszerelést. Mondanom sem kell, hogy akkor a világ legboldogabb gyereke voltam és attól kezdve számomra csakis a Ferencváros létezett.

– Rögtön a balszélső posztjára került?
– Azon a bizonyos toborzón először kötetlenül játszottunk mi gyerekek, tehát amolyan grundfoci jelleggel mindenki bejátszotta a pálya minden részét, de mivel hamar kiderült, hogy bal lábbal ügyesebben bánok a labdával és meglehetősen nagy végsebességgel rendelkezem, ezért Zsazsa bácsi elhatározta, hogy bal oldali támadót farag belőlem. Talán sikerrel.

– Ezt követően végigjárta azt a bizonyos szamárlétrát, vagyis egy évig a kölyök-, majd az ifi- végül pedig az amatőrcsapatban szerepelt. Gyors karrier volt az Öné, hiszen 1937-ben már bemutatkozhatott az akkoriban nem csak a nevében profi NB I-ben.
– Nyugodtan mondhatom, hogy fantasztikus gárdába csöppentem, hiszen olyan társakkal futhattam ki a pályára hétről hétre zsúfolt lelátók előtt az Üllői úton, mint Sárosi György és Béla, Lázár Gyula – a legendás Tanár úr – Toldi Géza, a kapus Háda József vagy a szintén válogatott Kemény Tibor, akitől nemes küzdelemben sikerült megszereznem a 11-es számú mezt.

– És ugyebár a sikerek sem maradtak el.
– Így igaz. Rögtön az első szezonban bajnokságot és Közép Európa Kupát sikerült nyernünk, a hazai meccseken pedig rendre 30-40 000 szurkoló előtt játszottunk, akiknek nem okozhattunk csalódást.

– Akkori mestereinek is sokat köszönhet, ugye?
– Izsák Zsazsa bácsiról már tettem említést, a korosztályos együttesekben a százszázalékos bajnokságot nyerő együttesünk kapusa, Amsel Ignác keze alatt is pallérozódtam, majd Blum Zoltán volt az, aki először bizalmat szavazott nekem az első csapatban.

– Sajnos nem adatott meg Laci bácsinak az, hogy világbajnokságon szerepelhessen, pedig már 1938-ban, a franciaországi vb évében felhúzhatta magára a címeres mezt.
– Igen a világbajnokságra utazó keretbe még nem kerültem be, de az év decemberében, Glasgowban Skócia ellen Dietz Károly beállított a világ akkori második legjobb válogatottjába.

– Talán kevesek számára egyértelmű, hogy miért 23 évesen, 1942-ben a németek ellen volt utoljára a nemzeti csapat tagja?
– Ebben bizony egy sajnálatos sérülés a ludas, ugyanis az egyik bajnokin részleges izomszakadást szenvedtem és mivel abban az időben még nem lehetett cserélni, a pályán kellett maradnom. Képzelheti, hogy a kínok kínját éltem át olyan állapotban, pedig ha akkor rögtön lejöhetek a gyepről és időben megkapom a megfelelő orvosi ellátást, talán sok minden másképp alakul a pályafutásomban és lehet, hogy nemcsak tizenhétszeres válogatott lettem volna! Persze így sem panaszkodom, csodálatos éveket töltöttem az Üllői úton játékosként és később a tartalékcsapat edzőjeként egyaránt.

– Ha egyetlen játékost kellene kiemelnie a korabeli társai közül, akinek játéka a legnagyobb hatást gyakorolta Önre, ki lenne az?
– Lázár Gyula. Ő valóban a futball professzora volt, nem véletlenül kapta a „tanár” becenevet. Olyan fantasztikus játékintelligenciával és gömbérzékkel rendelkezett, hogy annak tényleg csodájára járt minden futballrajongó. Szerelései, támadásindításai mindig élményszámba mentek és emellett emberileg is kiváló volt. Nem véletlenül szerepelt majd’ ötvenszer a válogatottban, pedig akkoriban jóval kevesebb nemzetek közötti meccset rendeztek, mint manapság.

– Ha már a trénereket említettük, szintén dolgozott annál a Ferencvárosnál, amelyben Ön is szerepelt egy másik legenda, Tóth-Potya István, akinek élete tragikus véget ért.
– Valóban legenda Ő is, hiszen játékosként és edzőként is bajnoki címet szerzett nálunk, majd utána valakik – talán túlzottan is – belehajszolták a politikai szerepvállalásba és ez vezetett oda, hogy végül a nyilas diktatúra áldozata lett. Nem szabad lett volna ennek így történnie.

– A háborút követően már csak három esztendeig csodálhatták a szurkolóink az Ön fantasztikus szélsőjátékát.
– Legnagyobb sajnálatomra az a bizonyos sérülés nem múlt el nyomtalanul, újra és újra előjött és ennek következtében már kevésbé bírtam a meccsek egyre nagyobb iramát. 1948-ban ezért a visszavonulás mellett döntöttem. Utolsó bajnoki meccsem azért igencsak emlékezetesre sikeredett. A Csepel ellen játszottunk afféle bajnoki döntőnek is beillő meccset, ahol már egy esetleges döntetlen is pályafutásom negyedik bajnoki aranyát jelentette volna. Hatalmas meccsen 4-3-ra kikaptunk így végül a Vasas is megelőzött minket. Emlékszem még a fákon is lógtak az emberek annyian voltak kíváncsiak a mérkőzésre. Nem tudom, azóta volt –e valaha ekkora közönség a csepeli stadionban. Az viszont biztos, hogy én akkor játszottam utoljára az NB I-ben.

– Utána jött egy fantasztikus, 140 rúgott góllal bajnok Fradi, melynek Ön már nem lehetett a tagja, majd a nehéz idők, a Rákosi korszak, amelynek nem volt éppen kegyelt csapata a Ferencváros, olyannyira, hogy előbb ÉDOSZ-t, majd Kinizsit csináltak belőle a kommunisták és még a zöld fehér színeket is elvették.
– Nehéz idők voltak, annyi szent! Olyan, valóban szívvel lélekkel az egyesülethez kötődő embereknek, mint amilyen jómagam is vagyok, iszonyatos volt átélni ezeket az éveket. Ám a Fradi-szív a legsötétebb időkön is biztos igazodási pontot jelentett számunkra és minden nehézségen átsegített bennünket. Amikor aztán 1956 novemberében újra kikiálthattuk a világ felé, hogy a csapatunk neve Ferencvárosi Torna Club és a színünk zöld fehér, megint minden Fradista igazán boldognak érezhette magát. Emlékszem összegyűltünk vagy negyvenen a klubházban és jóféle magyar borokkal koccintottunk a jeles eseményre. Lakat Károlytól Kispéter Mihályig minden Magyarországon tartózkodó ikon jelen volt abban a – nyugodtan mondhatom – történelmi pillanatban. Biztos máshogy alakult volna a klub sorsa, talán Európa egyik vezető egyesülete lehettünk volna, ha nem következik be az, ami november 4-én történt! Amire azonban büszkék lehettünk; a forradalomnak ezt a vívmányát már senki nem vehette el tőlünk.

– Laci bácsi ezt követően is mindig a Fradi-család tagja maradt, akár a tartalék-, akár az öregfiúk csapat edzőjeként, majd 1974-ben az FTC Örökös Bajnoka címet is megkapta. Ha valakinek, hát Önnek igazán lehet véleménye arról, hogyan is jutott idáig ez a csodálatos klub, hogy az utóbbi években még a puszta léte is veszélybe került!
– Túl sok olyan személyt engedtünk vezető pozícióba, akik nem voltak ízig – vérig Fradisták, akikből hiányzott az a rajongás, ami bennünk általában apáról fiúra szállt. Ha a Fradit mindig Fradisták irányították volna és nem holmi Újpest, MTK érzelműek vagy éppen külföldiek, meggyőződésem soha nem jutottunk volna ilyen mélyre. Talán most Kubatovék rendbe teszik a Ferencvárost, csodálatos lenne, ha még megérhetném, hogy a csapat huszonkilencedszer is megnyeri a bajnokságot!

– Tiszta szívemből kívánom, hogy így legyen, és végezetül arra kérném, hogy énekelje fel hangrögzítőre a Fradi öregfiúk indulót!
– Nagy örömmel megteszem, hiszen mai napig szeretek dalra fakadni, főleg ha a Fradiról van szó.

Gyetvai László énekel

Gyetvai László és Muraközy Tibor

Gyetvai László és Juhász Attila

Az éneklés, a fényképezkedés és egy kis koccintás után elbúcsúztunk a legendás sportembertől, aki nem mellesleg háromszoros nagypapa és dédnagypapa is, és akinek tényleg szívből kívánunk minden sportbarát nevében boldog születésnapot! A Jóisten tartsa meg Őt nekünk még nagyon – nagyon sokáig egészségben, békességben!

Juhász Attila

Köszönjük a remek interjút.