Aki hisz valakiben vagy valamiben, az mindig tud remélni. Számára egészen bizonyos, hogy a remény hal meg utoljára. Mi, akik a Fradinak szurkolunk, hiszünk benne. Ebből adódóan remélünk is. Remélünk és reménykedünk, különösen amikor elbúcsúztatunk egy, majd ugyanazon lendülettel köszöntünk is egy új évet.

Mit remélünk most? Tán Vörösmarty Mihály örökbecsű szavaival

…annyi balszerencse,
oly sok viszály után,
megfogyva bár, de törve nem …

láthatjuk szeretett klubunkat visszatérni oda, ahova való, az élre. Félreértés ne essék, nemcsak a futballra gondolok, hanem a többi sportágra is, melyek műveléséhez teret ad ez a három betű fémjelzésével nevesített csoda, az FTC, a Ferencvárosi Torna Club.

Persze a futball primátusát a többi sportág sem vitatja. Miért is tenné? Hiszen, ha a labdarúgók sikereket érnek el, azok fénye bevilágítja az egész klubot, amelynek mindenki csak hasznát veheti. Így volt ez az idén immár 113 éves történelmünkben mindig és így is marad, amíg e kis hazában a népesség legnagyobb részének a sport szó a labdarúgást jelenti.

Szóval új év, új remények. Emlékezzünk egy kicsit, miben is reménykedtünk az elmúlt húsz évben ilyentájt.

1991 és 1992 fordulóján egy jó tavaszban, amely a dobogó közelébe repíthet.

És? És? 1992 tavaszán történelmének egyik legragyogóbb tavaszát produkálta a Fradi, amely nemcsak a dobogó közelébe, hanem annak a tetejére röpítette. Bajnoki cím 11 esztendő után. Persze a legoptimistábbak akkor is ezt remélték, mint minden évben. Ekkor azonban bejött, zöld-fehérbe öltözött az ország. Istenem, már húsz éve lesz, hogy megtettük azt az euforikus Miskolc-Budapest utat.

Utána azt reméltük, ez a diadal tartós marad.

Ezen reményeink 1993-ban és 94-ben nem úgy jöttek, ahogy elképzeltük. Nyertünk ugyan nagy meccseket és címeket is, elég a két kupagyőzelemre gondolni, de a bajnoki ismétlés elmaradt.

Így 1994-95 fordulóján újra a bajnoki címről ábrándoztunk.

Meg is kaptuk. Persze a legoptimistábbak itt is tovább álmodtak és reméltek, ők valami nemzetközileg is mérhető sikerről ábrándoztak. És lám, megint nekik lett igazuk! A Fradi nemcsak bajnok lett, hanem 1995 őszén bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe. És ha már bejutott, olyant dobbantott, hogy arra tényleg felfigyelt Európa. Ki feledné azt a zürichi estét, Lisztes Krisztián és Vincze Ottó góljait a Grasshoppers ellen? A dicső történelmünk fényes lapjaira való oldalak születtek azon az őszön. És természetesen zöld-fehér volt az ország.

Egy év múlva már tömegek álmodtak az ismétlésről.

És megint csak részben lett igazuk. Mert bár bajnok lett újra a csapat, de a BL-csoda nem ismétlődött. Ez van, ha valaki egyszer megugrik egy magasságot, utána elvárják tőle. A Fradi nagyon nagy magasságot ugrott meg egy esztendővel korábban. Olyan magasságot, amely magyar csapat számára nagyon sokáig elérhetetlennek tűnik. Mert a Debrecen ugyan bejutott a csoportkörbe, ám tudjuk, pont nélkül távozott onnan. Nem, úgy mint a Fradi anno.

1996-tól 2000-ig minden évben a bajnoki címről reménykedtünk.

Igen, mert 1996 után nem tudtuk megszerezni. Így ezek az évek visszatérő reményekkel indultak és sajnos visszatérő csalatkozásokkal. A csalódások nem is elsősorban a bajnoki helyezéseknek szóltak, hanem a csapat körül keringő, majd a csapatra egyre inkább rászálló anyagi gondokról. Ekkor indult el igazán a keressünk tulajdonost című tragikomédia.

A 2000-es év búcsúztatója különleges volt. Hiszen nem minden korosztálynak adatik meg, hogy ne csak egy évet, hanem egy évszázadot, sőt mint ebben az esetben, egy évezredet búcsúztasson. Mi, fradisták is ezen nagy léptékek mentén álmodtunk. Egy olyan új Fradit, amely megfelel az új évezred kihívásainak, miközben megismétli az elmúlt száz év dicső sikereit.

És lőn! Ha új tulajdonos nem is jött, az évezred első bajnoki címe a legméltóbb helyre került, a Fradi vitrinjébe. Igaz, ez a Fradi nem játszott olyan látványosan, mint korábban, de győzött.

2001-ben már úgy reménykedtünk, hogy új tulajdonosunk is volt. Persze, hogy újra a nemzetközi diadalokról vizionáltunk.

Csakhogy ez az új tulajdonos, Várszegi Gábor, bár Magyarország egyik leggazdagabb embere volt, ezzel együtt megosztotta a fradisták széles társadalmát. Megosztotta, mert mint tudjuk, az MTK-át is birtokolta. Mit birtokolta, a szívügyének tekintette. Ezzel együtt kijelentette, gazdasági potenciált csak a Fradiban lát. El is kezdte a csapat megerősítését, magyar pályákon ritkán látható mértékben. A bajnoki cím mindezzel együtt nem jött össze, csak majdnem. Messziről indulva az MTK-át ugyan sikerült megelőzni, befékeztették vagy nem, ezt sosem fogják bevallani, de a nevető harmadikkal, a Zalaegerszeggel nem számoltak.

2002 végén, mivel időközben újabb sztárigazolásokat kaptunk csak a bajnoki cím és csak a BL lehetett az új remény.

Lett helyette egy odahaza elbukott bajnoki cím, egy botrány, egy tulajdonosi hátraarc. Magyarán kezdődött minden elölről a tulajdonos kerestetik című játékban. Csakhogy a leendő tulajdonosnak immáron nemcsak a Fradit kellett volna felemelnie, hanem a régi tulajdonos árnyékával is küzdenie, mivel az elvitte magával az úgynevezett részleges kereskedelmi jogokat.

Így álmodtunk 2003 szilveszterén. Igaz, a cilinderből előhúztak egy tulajdonost, aki varázslatos jövőt mesélt, sajnos azonban egy fillér nélkül. Álmodni azért kell, ugye?

És megint a legoptimistább álmok váltak valóra. A Fradi tulajdonos és pénz nélkül lett kupagyőztes és bajnoki aranyérmes. Ki gondolta volna akkor, hogy mindmáig utoljára, hiszen ettől az időtől kezdve másról szóltak újévi reményeink.

Ez a más már nem a bajnoki cím, sokkal inkább a túlélés, a megmaradás volt. 2005-ben egy meggyengülő csapat még  ezüstérmet szerzett a bajnokságban, egy esztendővel később már csak a középmezőny jutott. Ez még nem is lett volna olyan tragédia, hiszen volt már ilyen a történelemben. De olyan, amit az MLSZ nevében a hét ítész tett, még nem volt. Kizárták a Fradit az NB I-ből. Hiába derült ki utóbb, hogy jogtalanul, ezt mi mindig is tudtuk, az idő kerekét már nem lehetett visszafordítani.

Mit remélhetett ezekben az években az egyszerű szurkoló ilyentájt? Egyértelmű, visszajutást és méltó választ a pályán.

Sajnos, ez a remény sem jött be évekig. Az hogy a Fradit kizárták az példa nélküli, arcátlan támadás volt, de az hogy három évig az NB II poklában kellett senyvedni, abban már jócskán benne volt az anyagi ellehetetlenülés is. Amikor a napok arról szóltak, vajon ez lesz az utolsó? Aztán 2008-ban eredményes lett a sokadik tender, új tulajdonos érkezett a Fradi élére. Pontosabban a Fradi futball élére, hiszen ettől az időtől kezdve kicsit zavarossá váltak az állapotok, ha a nekünk oly kedves, mindent jelentő három betűről az FTC-ről beszéltünk. Mert ugye ott volt a futballon kívüli többi szakosztály, mint klub és ott volt a futball, amely ugyanúgy használta az FTC nevet. Sőt, a régi tulajdonos ehhez kizárólagos jogokat származtatott a már említett részleges kereskedelmi jogok kapcsán. Sok év múlva talán lesz olyan sportszerető történész, aki megpróbálja kibogozni a Fradi körül kialakult csomót, eligazodni a jogi nonszenszek birodalmában. Egy olyan birodalomban, amely a székházban tárgyiasult elválasztó falat is épített.

Egészen mostanáig minden évet úgy kezdtünk, hogy csak mi hittünk a Ferencvárosban. Mi, a szurkolók. A tulajdonosok, a vezetők nem. Ők csak ígérték, hogy a Fradit megerősítik, az előzőeknél jobb játékosokat hoznak.

Ezek a remények persze nem válhattak valóra. Ígéretekre nem lehet építeni, a szurkolóhadnak az igazat kell mondani. A harmadik NB II-es évben feljutottunk. Az első NB I-es évben leszerepeltünk. Mert csak mi, szurkolók nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy a Fradi nem újonc csapat, a Fradi a Fradi. Komoly játékosra mégsem futotta. Azt hallottuk, a Fradi futballnak önfenntartónak kell lennie, az invesztíciós csapokat elzárják. 2011 legelején el is zárták teljesen. Ha a tulajdonosokon múlik, ma már nincs Fradi futball, hiszen ki ne emlékezne, végelszámolást kezdeményeztek. Ez a tervük nem jött be, hiszen a klub, a valódi FTC közbelépett, az elnökség képviselőjeként Kubatov Gábor élt a vétójogával. A futball megmaradt, a pénz teljesen elfogyott, a klubnak sem volt. Így hiába álmodtunk 2010 végén egy ígéretes tavaszról, ezek után csodaszámba ment az elért harmadik helyezés. A kijózanító pofonok később, a nemzetközi színtéren és az új bajnokságban jöttek. De jöttek más hírek is. Olyanok, amelyek lehetővé teszik, hogy újra álmodjunk, újra reméljünk. Nem kevés, gondolom idegtépő munka után az óév végén Kubatov Gábor, immáron mint az FTC elnöke fontos bejelentéseket tehetett. Hivatalosan is újra magyar kézben a Fradi! Magyar kézben a stadionja, amelyet kizárólagosan a Fradi használhat, az FTC tulajdonában a futball, sőt januártól a részleges kereskedelmi jogokkal kapcsolatban is új világ lesz. De ami a legfontosabb, a Fradi túlélte a válságos éveket.

Ezek alapján reményeink újra szárnyra kapnak és szállhatnak a szelek szárnyán. Van, ki kevesebbet remél, van ki mer nagyobbakat álmodni. Nagyon helyes! Láttuk, ez utóbbiak megvalósulására is volt példa az elmúlt húsz esztendőben, mint ahogy korábban is.

Magam csak annyit remélek, hogy az új helyzetben új életre kel a másik három betű, pontosabban háromszor egy betű, az EEE is. Mert a célok eléréséhez nagyon fontos az összefogás. Különösen akkor, amikor az FTC vezetése deklarálta, hogy a jövőben nem lesz tulajdonos keresés, a tragikomikus játék lezárul. A Fradi a miénk, ahogy egykoron az eleinké volt. Ők az EEE szellemében összefogásukkal naggyá tették, nekünk ugyanezek mentén fenn kell tartani,

s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Hogy Vörösmarty után egy másik klasszikust, József Attilát idézzem, mintegy keretet adva ennek az írásnak.

Simon Sándor