Egyszer minden böjti időszak befejeződik. Így van ez a futballban is, a héten újra felharsan a játékvezetők sípja, hosszú szünet után folytatódik a bajnokság. Minden szurkoló, különösen, ha a Fradinak szurkol, várja ezt a pillanatot. Így van ez már 111 esztendeje minden évben.

Ilyenkor egy kicsit mindig újjászületünk, szívünk megtelik reménnyel, hajlamosak vagyunk feledni a múlt megpróbáltatásait, hiszünk abban, hogy az új szezon a Fradi sikereitől lesz hangos, újra megtelhet a stadionunk. Most is megtelhet? Sajnos, ez mostanában visszatérő kérdés lehet, nem egyértelmű, mint egykoron hosszú évtizedeken keresztül volt.

A Fradi azért Fradi, mert fennállásának több, mint száz esztendeje alatt egy hatalmas családdá tudott válni. A vezetők semmit sem érnek a játékosok, a játékosok semmit sem érnek a szurkolók, de a szurkolók sem érnek semmit a csapat nélkül. Így együtt alkotjuk a Ferencváros nagy családját, így együtt, mindannyian! Így együtt kell tennünk a Fradiért, mert ezek ereje az együttes cselekvés hatására megsokszorozódik. A vezető biztosítja a feltételeket, a játékos játszik, a néző szurkol, mindegyikük a legjobb tudása szerint, felcserélni a szerepeket nem érdemes és nem szabad. Jöjjön tehát mindenki, jöjjön és adja meg a mai játékosoknak is a szezon kezdetén a bizalmat. Jöjjön és csak a csapattal, a szurkolással foglalkozzon, ahogy régen.

A Fradi mérkőzései újra arról szóljanak, amiért őseink ezt az egyedülálló klubot létrehozták. Igaz, a XXI. század eleje másról szól, mint anno a XX. század eleje. Mások a körülmények, mások a feltételek. Hogy mást ne említsek, a csapatban nem csak azok játszanak, akik közülünk valók, akik akár mi is lehetnénk. A labdarúgás az eltelt évszázadban kőkemény üzlet lett, a pénz szinte mindent meghatároz. Azért nem teljes a pénz uralma, mert a szurkolói érzéseket nem tudja megváltani. Egy csapatnak, különösen a Fradinak szurkolni többről, sokkal többről szól, mint a pénzről. Ez egy életérzés. Mondták, mondják sokan. Igen, még ma is mondják, még akkor is, ha egyre nehezebb meghatározni ezt az érzést. Ez valahol mélyen a szívünkben lakozik, szavakkal leírhatatlan. Kimutatni igazán egy helyen, a stadionban lehet. A lelátón lehet tombolni, biztatni, lelkesíteni, erősíteni, egy szóval: szurkolni. Úgy szurkolni, hogy azok, akiknek megadatik, hogy eközben az évszázadnyi idő által megszentelt zöld-fehér, Fradi címeres mezben a pályán legyenek és futballozzanak, azoknak ez az erő a vérükké váljon, az izmaikba szálljon és megtudják, mi is az, hogy Fradi mezben futballoznak. Csak így tudhatják meg, ebben az elüzletiesedett futballban másról nem juthat eszükbe. Érezzék, hogy egy családhoz tartoznak, egy olyan családhoz, amely befogadta őket. Érezzék és eszerint cselekedjenek. Mert, ha nem így tesznek, pillanatok alatt a körön kívül találhatják magukat. Nem véletlen, hogy Simon Tibor gondolata szállóige lett:

Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy megszakadsz a klubért, a szurkolókért és akkor a vereség is meg van bocsátva. Ilyen egyszerű!

És ha újra ezt látják a szurkolók, akkor talán újra megéljük, hogy a férjek hozhatják a feleségeiket, az apák a gyermekeiket, a nagyapák az unokáikat, hogy mindenki átélhesse azt az egyedülálló érzést, mit jelent a Fradi család tagjának lenni. Ekkor, de csak ekkor van esély arra, hogy ez a gyönyörű érzés, amit fradizmusnak hívünk tovább éljen, apáról fiúra szálljon, mint régen.

Az új szezon elején csak azt tudom kívánni, hogy sokszor teljen meg a stadionunk, legyen újra Erkölcs, Erő és Egyetértés!

HAJRÁ FRADI!

Simon Sándor