… egy ilyen eseményt az Albert Stadionban élhetnék át.

Tegnap 2012. május 5-e volt. Az Albert Stadion közönsége, igaz a stadionhoz, annak névadójához mérten hihetetlenül gyér számú, de a tévé nyilvánossága miatt megsokszorozott nézőserege enyhén szólva is megalázva érezte magát. Ugyanezen nap estéjén a Camp Nou közönsége Barcelonában, a stadionhoz szokottan zsúfoltan, a tévé nyilvánossága előtt még ezt is megsokszorozottan, önfeledten ünnepelt.

Íme:

Ünnepeltek egy embert, aki négy esztendő alatt edzőként is megdicsőült szeretett csapatával. Edzőként is, mert korábban játékosként is szerették. Szerették, mert mindent megnyert a Barcelonával (6 bajnoki cím, 2 hazai kupagyőzelem, 4 hazai szuperkupa győzelem, 1 BL győzelem, 1 KEK győzelem, 2 UEFA szuperkupa győzelem) és különösen azért, mert más spanyol csapat mezét nem öltötte magára. Aztán 2008 tavaszán, különösebb edzői gyakorlat nélkül, mert aligha lehet annak nevezni az egy esztendőt a Barcelona B kispadján, nem kis meglepetésre a világhírű első csapat trénere lett. Azé a csapaté, amelynek kispadjára, lehet mondani, a világ összes A, B és Pro kategóriás edzője látatlanul is nevezett. Nevezett, volna… A befutó Josep Guardiola lett.

Láss csodát. Irányításával az első három évben 3 bajnoki cím, 1 hazai kupagyőzelem, 3 hazai szuperkupa győzelem, 2 BL győzelem, 2 UEFA szuperkupa győzelem, 2 FIFA klubvilágbajnoki cím lett az eredménysora. A negyedik évben megfáradt, elvesztette a bajnoki címet, nem lesz meg a BL címvédés, egyedül a hazai kupaelsőség maradt a realitás, ami még hátravan. Az igényes, sikerekhez szokott szurkolótábornak ez akár kevés is lehetne, hiszen a csapatával kétségkívül leverte az elmúlt három évben magasra, még ha hihetetlenül magasra is helyezett lécet. Ő is érezte tudta ezt, valahol ez is benne lehetett a döntésében, hogy feláll, átadja a helyét másnak. Elérkezett az utolsó mérkőzése a szeretett szentélyében, ami számára a Camp Nou volt. A reakciókat láthatjuk a bemutatott videón.

Le kell írnom, nem vagyok Barcelona drukker. Mint ahogy nem hoz lázba a Real Madrid vagy más országok vizeire evezve a Manchester United, a Chelsea, Liverpool, Bayern München, Juventus, Milan és még hosszan sorolhatnám a csapatokat, nevének említése sem. Nem ver a veríték, ha bármelyikük meccsre készülődik, nem számolom a perceket, mikor kezdenek végre már. Bevallom, a meccseiket sem nézem rendszeresen. Egy-egy összefoglaló vagy kiemelt mérkőzés, amit kíváncsiságból, a futball szeretetétől áthatva megtekintek. A hangsúly a futball szeretetén, ezzel együtt a szép játék szeretetén van. Mert az tény, hogy ezt az említett csapatok bármelyikének egy-egy mérkőzésén az elmúlt években átélhettem. Igen, ma ezen csapatok országainak bajnokságaiban játsszák a labdarúgás nevű játékot. Ezen mérkőzéseken lehet belefeledkezni a játékba, varázsolhat el a labda bűvölete, egy-egy játékos, jobb esetben csapat, zsenialitása. Ezekhez képest idehaza nem ugyanazt a játékot nézzük. Ezt nem lehet labdarúgásnak, maximum labdarúgdosásnak nevezni. Mégis, ha ebben a labdarúgdosó magyar bajnokságban a Fradi pályára lép, akkor számolom a kezdésig hátralevő perceket, az izgalomtól kiver a veríték, pezsegni kezd a zöldellő vérem. Itt szeretnék sikernek örvendeni. Hozzáteszem újólagos és ismétlődő sikereknek, Fradi sikereknek. Ehelyett azt kapom, amit tegnap is kaptunk. És mégis, holnap már újra számolom a perceket, mikor kezdünk legközelebb. Mondják, mazochista vagyok. Tény, ma igazuk van, de volt idő, hogy ugyanezen tulajdonságokkal együtt sem voltam az, és szívből remélem, hiszem, hogy lesz még idő, amikor újra nem tekintenek majd annak. Szóval szeretném, ha egyszer újra eljönne ez az idő.

Egy ilyen időben tán megeshetne, hogy a Fradinak is legyen egy olyan edzője, aki ha úgy dönt, feláll, olyan ünnepségben részesülne, mint amit a videón Barcelonában láttunk. Szeretném, mert ez azt is jelentené, a Fradi újra a múltban már átélt dicső fényeiben ragyog.

Bár a realitás az, hogy azok akik eddig mazochistának tartottak, mostantól e sorokat olvasván naiv álmodozónak is tartanak. De mit tegyek? Úgy tűnik, a XXI. században Magyarországon egy fradista az csak naiv álmodozó mazochista lehet. Ha így van, ezt is büszkén vállalom. Miért? Mert fradista vagyok!

Simon Sándor