Az előző bejegyzésben tudattuk a szomorú valóságot, hogy egy régi barátunk eltávozott közülünk. Milyen ember, milyen fradista volt? Reméljük, ez is kiderül az alábbiakból.

Szilvási Csaba nagy vállalkozásba kezdett. Interjúkötetet készít, amelyben a Fradi-Újpest párharc történetét járja körbe. Hogy kezdődött? Hogy lett olyanná, amilyenné lett? Alanyai játékosok, vezetők, újságírók és szurkolók. Mind, mind a saját szemszögükből vallanak, eképpen sok-sok apró és nagyon is különböző mozaikból áll össze egy nagy egész. A mű még messze nincs készen, pedig már jelenleg is mintegy 800 oldalnyi kézirat állt össze. Szilvási Csaba 2010 őszén a most elhunyt Wagner Rudolffal is beszélgetett. Kérésünkre elküldte nekünk ezt a beszélgetést, egyben engedélyezte, hogy azt felhasználjuk. Örömmel tesszük meg, mert ily módon a legautentikusabb módon tudunk emlékezni régi barátunkra, a saját mondataival.

A bevezetés, hogy is jött létre a beszélgetés …

Wagner Rudolf neve véletlenül került a látókörömbe. Hélisz Józseffel beszélgettem,
amikor felmerült annak lehetősége, hogy olyan, a Fradihoz közel álló szurkolókkal is
találkozzak, akik nem a mai generációhoz tartoznak, hanem akik még látták azon
játékos generációkat a pályán hatvan, hetven évvel ezelőtt, melyek a legnagyobb
dicsőségeket szállították. Ezen szurkolók egyike Wagner Rudolf.

Mivel „csak” egy szurkolóról van szó, beszélgetésünk előtt nem volt
lehetőségem arra, hogy információkat gyűjtsek Rudi bácsiról. Amikor sikerült
felhívnom, s megbeszéltük, hogyan tudnám felkeresni, gyakorlatilag nem tudtam róla
semmit.

Ezért ért váratlanul, ütött mellbe találkozásunkkor az – amivel szembesültem. Még
mielőtt egy szót is beszélgettünk volna a Fradiról, tudtam, mit jelent neki ez a
klub; mit jelent, ha valakinek fontos, hogy a szerelméről beszélhessen, amikor
valaki, szó szerint megszenved azért, hogy némely pillanatban könnyes szemmel
mondhassa el azokat a régen volt emlékeket, amit a Ferencváros kapcsán megélhetett,
s mennyire hálás a sorsnak, hogy megélhette.

Rudi bácsi Parkinson-kóros. Említette, amikor telefonon beszélgettünk, hogy beteg,
de azt nem, hogy ebben a betegségben szenved. Ráadásul ennek a kórnak az agresszív
változata gyötri, ami azt jelenti, hogy nem elsősorban külső tünetekkel jár ez
együtt, hanem a belső „szerkezetek” kínlódnak folyamatosan. Minden
mozgásért, minden apró mozdulatért meg kell küzdenie saját magával. Beszélgetésünk
alatt egyszer keserűen megjegyezte, hogy aki valakinek hosszú életet kíván, az
tulajdonképpen rosszat kíván.

Egyedül él hosszú évek óta. Mesélte, hogy egyszer leesett a székről, és egy teljes
nap telt el, míg rátaláltak, mert képtelen volt felkelni. Rudi bácsi ugyanis egy
olyan ház harmadik emeletén lakik, amely nem rendelkezik lifttel, s ahol a harmadik
emelet a mostani, modern házakban az ötödiknek felelne meg.

Ezért volt mellbevágó, hogy mégis fogadott, hogy mégis beszélgetni akart velem.
Ugyanis, az még hagyján, hogy a harmadikon lakik, de a kaputelefonja rossz, ezért
ahhoz, hogy fölmehessek hozzá, neki le kellett másznia a harmadikról, hogy
beengedhessen, majd vissza velem a lakásba. Ezt az utat a beszélgetés végén
megismételte.

Mindezt a Fradiért.

Egy rövid életrajz …

Mi tagadás, nincs gyakorlaton az ilyen helyzetek kezelésében, így csak nyelegetem a
tanácstalanságomat. – Rudi bácsi! Én voltam figyelmetlen, és nem találtam meg
azokat az anyagokat, ami önről szól, vagy…
– Nem volt figyelmetlen. Ön az első, aki beszélgetni akart velem… és nem
kizárt, hogy ön az utolsó is, akinek erre lehetősége lesz…

– Akkor segítsen ki ebből a bajból, kérem, és meséljen magáról! Hogyan indult az ön
élete, és hogyan jutott el a Fradi közelébe?
– A VIII. kerületben, a Lujza utcában születtem 1927-ben, úgyhogy 84 év adatott meg
eddig. Édesapám pincér volt, és az édesanyámmal egy kávémérést vezettek. Gondolom,
ez a megnevezés a mai emberek többségének már nem sokat mond. Ma egyszerűen
kávézónak mondják ezeket a helyeket.
1938-ban az MTK pályával szemben volt a legnagyobb katonai laktanya Budapesten
– Gróf Andrássy laktanyának hívták -, s annak volt akkor egy Sipos János
nevezetű ezredes vezetője. Édesanyám Aradon született, de Temesváron nőtt föl
– mindig temesvárinak vallotta magát -, és onnan ismerte ezt az ezredest.

– Bocsánat, hogy közbeszólok. Az édesapja?
– Apám Szentgotthárdtól nem messze, Alsórönökön született. Itt találkozott Pesten
édesanyámmal.

– Akkor önöknél nem volt egyszerű rokoni látogatásra menni. Szentgotthárd és
Temesvár között van egy kis távolság.
– Nem nagyon utazgattunk. Talán ha kétszer voltam Alsórönökön, és egyszer Aradon,
Temesváron. Mára egy-két rokon maradt meg csupán, akivel tartom a kapcsolatot.

– Értem. A laktanyánál tartottunk.
– Édesanyám révén tehát bekerültünk ebbe a laktanyába, és ott éltünk 1945-ig, amikor
is bejöttek az oroszok. Azok rövid időn belül berendezkedtek, velünk meg közölték,
hogy mehetünk isten hírével. Egy ideig úgy volt, hogy az utcán lakunk, de egy kedves
asszony, özv. Padosinszkiné, akinek alezredes volt a férje a seregben a
segítségünkre sietett, ugyanis a rokonai közül többen nyugatra távoztak az oroszok
elől, így az egyik családi ház üresen maradt. Ebbe a házba költözhettünk be. Az
ezredes még örült is a szerencsétlenségünknek, hiszen így volt, aki rendben tartotta
a házat.
Közben felcseperedtem – 19 éves voltam ebben az időszakban -, így kivettem a
részem a mindennapi gondok megoldásában. A Csobánc utcai iskolában végeztem az
elemit, onnan a Német utcába kerültem, a Mária Terézia térhez, mert ott volt a
Polgári iskola. Az élelmiszeripar, illetve a mezőgazdaság érdekelt igazán, ezért
ezen a vonalon akartam tovább tanulni. Pesten egyetlen ilyen jellegű iskola
működött a Kövér Lajos utcában, de amikor odamentem, hogy beiratkozzam, közölték,
hogy már nem indítanak első osztályt, fokozatosan leépítik Pesten ezt a képzést. A
legközelebbi ilyen iskola Fehérváron volt. Nem volt mit tenni, oda kellett lemennem
arra az időre, amíg megszereztem az érettségit. Miután visszajöttem, beiratkoztam
az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaság Tudományi Karára. Amellett, hogy az
egyetemet szinte évente költöztették minden felé – ma Gödöllőn működik -, a
tanulás nem jelentett problémát, így 1948-ban megszereztem a diplomámat. Innentől
azon főtt a fejem, hol fogok tudni elhelyezkedni, ugyanis a mezőgazdaság leépítése
miatt nem lehetett álláshoz jutni sehol sem. Ráadásul apám is munkanélküli lett,
így igen keserves időszak következett. Mivel nem volt pénzem villamos jegyre
– akkor még nem volt divat és megengedett a bliccelés – innen a
Százados utcából gyalog mentem minden nap a körútra, a munkaközvetítőbe. Hiába.
Abban az időben jutottunk egy másik lakáshoz – épp itt, velünk szemben,
ugyancsak a harmadikon – a Tanácsnak köszönhetően. Az egyik, akkori
szomszédunk volt a Tejipari Központ főkönyvelője. Egyszer ez az úr találkozott
anyámmal a lépcsőházban. Szegény anyámnak ki volt sírva a szeme, el volt keseredve
nagyon. Az illető persze megállította, és kérdezte tőle, mi baj van. Anyám
elmesélte, hogyan áll a család, mire az úr próbálta azzal nyugtatgatni, hogy
körülnéz a Tejiparnál, hátha akad valami munka. Sok reményünk nem lehetett ebben
sem, de jólesett a törődése. Ezért is volt meglepő, amikor néhány nappal később
megjelent nálunk, és szólt nekem, hogy másnap menjek be a tejipari központba. Fogtam
magam, összeszedtem a bizonyítványaimat, és beballagtam a Rottenbiller utcába. A
személyzetis rá se nézett a papírjaimra, mindössze az érdekelte, hogy pártag
vagyok-e. Mondtam, hogy nem. Igazából nem tudhattam, mi lesz ennek a következménye,
de egyrészt nem gondoltam, hogy ez fontos kérdés, másrészt olyan gyorsan
rákérdezett, hogy reagálni is csak ösztönösen tudtam.
A fickó mit gondolhatott, mit nem, mennyire volt fontos a pártagság, mennyire nem,
az nem derült ki; a lényeg az, hogy felvett – Miskolcra.
Életemben nem jártam még Miskolcon, de nem volt választási lehetőségem, el kellett
fogadnom ezt az állást. A gondjaimon úgy enyhítettünk, hogy anyám csatlakozott
hozzám, és együtt utaztunk le Miskolcra; apám egyedül maradt itthon a lakásban, és
próbált elhelyezkedni.
Tejipari statisztikus lettem. Mint kiderült. Fogalmam sem volt, az miből áll, az
egyetemen nem kellett ilyesmikkel foglalkoznom, hiszen a képesítésem egészen másról
szólt. De mindegy, majd lesz valami – gondoltam. – Legalább van állásom.
Néhány hónap alatt belejöttem, s két évig nem is foglalkoztam mással, csak a
statisztikákkal. 1951-ben azonban kötelező statisztikai szakvizsgát kellett tennem.
A vizsgabizottság elnöke a Statisztikai Hivatal Könnyű- és Élelmiszeripari
Osztályának volt a vezetője. Ez az úr a vizsga után odajött hozzám, és megkérdezte,
nem akarok-e inkább Pesten dolgozni tovább. Naná, hogy akartam. Sikerült
megegyeznünk a fizetésben – még jobban is jártam, mint Miskolcon, hiszen ott
akkoriban 1100 Ft-ot kerestem, utána itt Pesten már 1300-at -, összepakoltunk
anyámmal, és feljöttünk.
Mindjárt csoportvezetőnek neveztek ki a tejipari csoport élére, amit később
osztályvezető-helyettesi beosztás követett. Nyugdíjba már osztályvezetőként mentem.

– Ez a két munkahelye volt csupán?
– Igen. Miskolc és Pest. Szerettem, megszerettem a munkámat, bár az eredeti
terveimtől, a konkrét mezőgazdasági munkától távol esett, de nem bántam meg később,
hogy engedtem a csábításnak.

A Fradiról, a fociról és egyáltalán a sportról …

– Hogyan társult ehhez a munkához a Fradi?
– Hát, az már a kezdetek kezdetén. Talán ötéves koromban, a harmincas évek elején.
Ebben az időben mi gyerekek állandóan gombfociztunk. Volt egy szomszédunk, Salamon
bácsi, aki festékekkel üzletelt. Becsületes, jóravaló zsidó ember volt, s volt neki
három fia, akikkel lehetett játszani. A legfiatalabb, Salamon Imre is egy évvel volt
idősebb nálam. Nem kell részleteznem mennyit jelent abban a korban az egy év
korkülönbség. Ezáltal felnéztem az Imrére, a beszélgetéseink közben mindig próbáltam
ellesni tőle mindent, amivel én is több lehetek. Egy ilyen beszélgetés alkalmával
kérdeztem meg tőle, hogy melyik csapatnak szurkol. „Én a Fradinak
drukkolok.” – mondta büszkén. Úgy tettem, mintha nem ismerném ezt a
csapatot. „Miért pont a Fradinak?”. „Azért, mert az a szegény
emberek csapata.”. „És a Hungária?”. „Az a gazdagoké, meg a
jómódúaké, nem nekünk való csapat az!” Hát, jó – mondtam magamban. Végül
is, mi is szegények vagyunk, úgyhogy akkor én is Fradi-drukker leszek.
Nem sokkal később apám kivitt egy Hungária – Ferencváros mérkőzésre, ami nem
volt szép élmény, hiszen kikaptunk 1-0-ra, s azóta nekem a Hungária, ma az MTK a
keserű leves. De ez nem tántorított el a Fraditól. Azóta gyakorlatilag minden
meccsre kimentem, amire lehetőségem volt. Mivel remek játékosok voltak a többi
csapatnál is, rendszeres vendég voltam Csepelen, Kispesten, Újpesten. Gyakorlatilag
mindenevő lettem, hiszen nem csak a futball miatt mentem minden felé. Megnéztem a
műsort, s ha izgalmasnak találtam egy-egy sportág kapcsán az összecsapást, biztos,
hogy ott voltam.
Ilyenek voltak a válogatott meccsek is. Apám nem sok mérkőzésre ment ki, de amikor
az Üllői úton az angolokat fogadta a válogatottunk, akkor ott volt velem. Nyertünk
2-1-re. Sose felejtem el, az angolok fehér felsőben és fekete nadrágban játszottak,
mi pedig a szokásos piros-fehér-zöldben. Legalább negyvenezer ember volt kinn, s
ahhoz, hogy lássak is valamit, apámnak a nyakába kellett vennie.

– Akkor ez még a korai időszakban volt…
– Így van. A harmincas évek voltak ezek. Később, iskolás koromban már a barátaimmal
jártam a pályákat, s mint említettem nem csak focira mentünk, hanem vízilabdára,
kézilabdára, jégkorongra.
Az egyik kedvenc sportágam az asztalitenisz volt. A Statisztikát, mint csapatot,
gondolom, nem kell önnek bemutatnom. Néhány évig magam is tagja voltam ennek az
egyesületnek, először, mint játékos, később, mint edző. Mivel a Fradi
asztaliteniszező szakosztálya abban az időben szintén a második kerületben volt,
sajnos nem egyszer megesett velem az a csúfság, hogy szeretett csapatom ellen
kellett játszanom, vagy felkészítenem a fiatalokat.
Persze attól én még Fradista maradtam – mosolyog Rudi bácsi.
A Statisztika huszonhét alkalommal nyert bajnokságot, majdnem annyiszor BEK-et, de
azért meg kell említenem, hogy az már nem az én időmben történt. Amikor én még ott
voltam, minden amatőr szinten ment. Olyannyira, hogy amikor a gyerekek megnyertek
egy mérkőzést, a saját pénzemből vettem nekik édességet jutalom gyanánt. Később vált
a klub profi társasággá, s érte el a sikereit.

– Ön tehát az asztaliteniszben ért el eredményeket. A foci fel sem merült?
– Gyerekkoromban természetesen én is rúgtam a labdát – ha volt – a
grundon a többiekkel. Ennek helye a legtöbbször a Népliget volt, ami nem úgy nézett
ki, mint manapság. Nem volt annyira széttagolva, hanem egyben volt az egész terület,
és ott próbáltunk focizni. Azért mondom, hogy próbáltunk, mert csőszök védték a
területet. Nem tudom, mint védtek rajta, mert a mai állapotok sokkal jobbak, ugyanis
van fű. Akkor inkább homokos terület volt, mint füves. Ennek ellenére védték a
csőszök, mint az életüket, és azzal fenyegetőztek, hogy kiszúrják a labdánkat, ha
nem megyünk máshova játszani. Ehhez volt egy hegyes végű botjuk, amitől a
gyerekember még inkább tartott tőlük. Így nem volt más lehetőségünk, mint kimenni a
töltés mellé. Abban az időben nem volt a töltés mellett pálya, azokat csak később
építették. Azt gondoltuk, ott nyugodtan játszhatunk. Hát, nem. Jöttek a lovas
rendőrök, és elzavartak minket. Fogtuk magunkat, és átmentünk a töltés másik
oldalára, avval a gondolattal, hogy az már más területe, nem lesz annyi bajunk.
Dehogynem. Oda a telepi srácok jártak, akik labdára vadásztak, ráadásul nagyobbak is
voltak nálunk, így nehéz volt a játékszer tulajdonjogát magunknál tartani.
Szóval, nem volt könnyű. Ennek ellenére egész jól ment a játék. A Polgári suliba
jártam, amikor bevezették a Polgárik közötti bajnokságot. Nem azért kerültem be a mi
sulink csapatába, mert annyira tehetséges voltam, hanem mert imádtam focizni, tehát,
az akaratomat díjazták a nevelőim.
A népligeti töltés mellett először a KISOK – a középiskolás szervezet –
létesített, épített pályát magának – ezt vette át később az Építők. Ott
játszottuk le a bajnoki meccseinket a többi iskola ellen. Emlékszem, hogy a Százados
úti Polgári volt az ellenfelünk, meg az Elnök utcai a másik. Na, az nem volt nagy
élmény. Ugyanis az Elnök utcai Polgári centere egy bizonyos Kubala volt –
gondolom, ismerős a név -, én pedig a középhátvéd. Nincs mit szépítenem a dolgon; ez
a Kubala gyerek azt csinált velem, amit akart, így elmondhatom, hogy nagy részt
vállaltam az 5-2-es vereségben, amit elszenvedtünk.
Ebből is hamar kiderült, hogy nem voltam különösebben tehetséges. Inkább csak
futballbarát.

Hogy került az FTC Baráti Körbe …

– Ettől a szenvedélytől azonban valahogy eljutott az FTC Baráti Kör elnökségi
tagságáig.
– Mászáros Dodó a Statisztikai Hivatalban dolgozott, az ún. Gépi Osztályon. Emellett
játszott, edzősködött a Statisztika futballcsapatánál. Később kerestél meg a
Fraditól, hogy menjen át hozzájuk, így lett válogatott játékos, majd később edző. A
hosszú évek alatt összebarátkoztunk. A Hivatalnál komoly sportélet folyt. Az akkori
rendszernek köszönhetően, több baráti országgal volt kapcsolatunk ilyen téren. A
csehek, a bolgárok rendszeresen jöttek hozzánk, hogy asztaliteniszben, futballban,
röplabdában meccseljenek a mi csapatainkkal; aztán mi utaztunk ki hozzájuk. A csehek
pl. úgy hirdették a mi érkezésünket, részvételünket, hogy: itt van náluk egy magyar
válogatott labdarúgó. Annak ellenére, hogy Mészáros már évek óta nem volt válogatott
szinten. Ennek ellenére teleplakátolták a várost. Jól el is vertek minket aztán. De
rég volt…
Együtt mentünk tehát ezekre az utakra Mészáros Dodóval, aki ezáltal tisztában volt
azzal is, mekkora Fradi drukker vagyok, s aminek az lett a vége, hogy meghívott,
vegyek részt a Baráti Kör elnökségének munkájában.

Régi játékosokkal való személyes kapcsolat …

Említettem, hogy a laktanyában laktunk, a
szüleim vitték akkor a tiszti étkezdét. A játékosok akkor még a futball mellett
dolgoztak is. Így ismertem meg dr. Sárosi Györgyöt. Beteg voltam, feküdtem otthon.
Egyszer bejön hozzám anyám, és mondja, hogy itt van Sárosi Gyurka, szeretném-e
megismerni? Ez olyan kérdés volt, mintha az Egyesült Államok elnökét akarta volna
bemutatni. Hatalmas élmény volt. Bejött, és beszélgetett velem kicsit. Akkoriban ő
ún. karpaszományos őrmester volt. Azért karpaszományos, mert volt érettségije. Nem
voltak ezek az emberek akkora urak, hogy följárhassanak a tiszti étkezdébe, csak
akkor, ha valamelyik feljebbvalójuk felküldte valamiért. Innen ismerte a szüleimet.
A későbbiekben többször volt szerencsém találkozni vele, s mivel még apró gyerek
voltam, hatalmas dolog volt, hogy válthattam vele pár szót.

– Volt más is, akit személyesen is ismert?
– Toldi Gézát, de őt jóval később, a hatvanas években ismertem meg. A Statisztikai
Hivatalban volt egy titkárnőm. Nagyon rendes teremtés volt. A férje beteg lett, és
a Kútvölgyi Kórházban kapott elhelyezést. Mivel nagyon jó barátságban voltunk,
természetesen elmentem őt meglátogatni. Itt találkoztam Gézával, aki szintén
beteglátogatóban volt ott. A titkárnőm férje tudta, hogy nagy fradista vagyok, ezért
összeismertetett bennünket.

A mai Fradiról …

– Milyennek látja ma a Ferencvárost?
– Hát, nem is tudom. Az angolok hogy beszálltak, megmenekült a klub, hiszen olyan
anyagi helyzetben voltunk, amikor már más megoldás nem volt. De az, hogy úgy szólnak
bele mindenbe, hogy nem ismerik a tényeket, a múltat, és ennek figyelmen kívül
hagyásával hoznak döntéseket, az nem tetszik. Gondolok pl. olyasmire, hogy amikor
hazajött külföldről Laczkó Buksi, és lejelentkezett a klubnál, azt mondták, hogy
vegyen részt próbajátékon. De könyörgöm! Itt volt nálunk serdülő korától egészen a
felnőtt csapatig. Az igaz, hogy ritkábban jutott szóhoz – ezért is ment el
külföldre -, de attól még a mi nevelésünk. Volt egy vitám Springer Miklóssal a
Baráti Körben ezzel kapcsolatban, mert ő helyesnek tartotta ezt a lépést. Én nem. Ez
a gyerek itt nőtt föl közöttünk, s nincs olyan sok játékosunk már, aki Fradi-szívvel
játszik a csapatban.
A forradalom után voltak tehetségkutatóink, akik járták a várost, az országot, és ha
valahol olyan gyerekre bukkantak, akit érdemesnek tartottak rá, azt elhozták a
klubhoz. Így került hozzánk Mátrai, Fenyvesi, Orosz Pali és hadd ne soroljam, még
kik. A lényeg az volt, hogy idekerültek, és remek futballisták lettek, remek
csapatot alkottak azokkal, akiket a klub maga nevelt ki. Elég, ha csak egy Albert
Flóriánra, egy Varga Zolira gondolunk.
Ez a lényeg. Hogy voltak, akik megkeresték a tehetségeket. Ma hol találkozik ilyen
emberekkel? Vannak ilyenek egyáltalán?
Most inkább külföldről igazolunk olyanokat, akik már odakinn sem váltak be. Ne
legyünk naivak. Ha egy külföldi gyerek tehetséges, az nem hozzánk fog jönni.
Említettem, hogy a mi időnkben nem tudtunk a Népligetben focizni, mert ott volt a
csősz. Ma nincs csősz. De gyerek sincs, aki ott akarna futballozni. Ha a gyerek nem
focizik, akkor nem lesz futball. Ha nincs futball, akkor nincs közönség. Ma, ha egy
meccsre kimegy tízezer ember, az már hatalmas dolog. Hol vannak már azok az idők,
amikor a Népstadionban 80-90 ezer néző látta a mérkőzéseket? És nem egy alkalommal,
hanem rendszeresen.
Vagy ki emlékszik már arra, hogy minden szerdán kétkapus edzőmérkőzések voltak a
Fradinál az Üllői úton, és ott több néző volt kinn, mint most egy bajnoki
mérkőzésen?
Az emberek érdeklődése megváltozott. A fiatalság az internettel foglalja el magát,
és a sport, ezen belül a labdarúgás keveseket érint meg. Akik kimennek ezek közül a
fiatalok közül a meccsekre, már nem a játék szépsége miatt teszik ezt, hanem
csatlakoznak különböző szurkolói csoportokhoz, és a balhékat keresik –
tisztelet a kivételnek.

A szenvedélyéről …

Így a beszélgetés végén ismét a könyvekről, az újságokról kérdezem, melyek tömege körülvesz bennünket.
– Ez szakmai ártalom?
– Számomra ezek az újságok, könyvek mellékes termékei a szenvedélyemnek –
nevet Rudi bácsi -, melyek segítenek feleleveníteni azokat az eseményeket, melyeket
személyesen is volt szerencsém látni. A papírnál sokkal fontosabb volt vizuálisan
megélni egy-egy mérkőzést, és ha az egészségem engedné, így tennék ma is.
A könyv egyébként is nagy szerelem, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy az
iskolában megtanultam olvasni, rendszeresen forgattam a köteteket. Az indíttatás
egyszerű volt. Beteg voltam, és nem volt mivel elütni az időt. A szüleim –
akik nem voltak olvasó emberek – a szomszédtól kölcsönkért könyvet nyomták a
kezembe. Ez a kötet Róma történelméről szólt, és nagyon megfogott. Innentől kezdve
már kerestem az alkalmat, hogy hasonló könyvekhez hozzájussak, a munkából hazafelé
jövet rendszeresen betértem a könyvesboltokba, és sosem jöttem el onnan üres kézzel.
Sajnos, a betegségem miatt, ma már nehezen vagy egyáltalán nem megy az olvasás,
ezért inkább a tévéből informálódom a világ dolgairól, és szurkolok innen a távolból
is töretlenül a Ferencvárosnak.

Most már egész távolról szurkol a Ferencvárosnak. Együtt van az általa még látott és említett legendákkal és felülről néz meg minden meccset. Mert megnézi, az biztos! Nyugodj békében, mi őrizzük emléked!

Szilvási Csaba interjúrészleteinek felhasználásával a bejegyzést összeállította Simon Sándor