Nekem most nem is szabadna írnom, mégis azt teszem. Keresem az okokat, miért?

Találok is, miért is ne találnék? Sokakkal egyetemben abban nagyon jó vagyok, hogy megmagyarázzam. De ezzel fel is mentem magam?

A héten ugye történt egy s más, leginkább az edzőcsere. Ez az, ami a fradistákat foglalkoztatta. A fórumokat olvasva, mindenki a maga módján reagált. Úgy tűnik a Fradin belüli megosztottság oly mértékű, hogy egységről immár csak álmodni lehet. Érdekes dolog ez, különösen annak fényében, hogy Détári Lajos távozása szinte közakarat volt, ahogy erről legutóbb is említést tettem. Ismét csak bebizonyosodott, hogy valami ellen beszélni, tenni az sokkal könnyebb, mint valamiért. Persze, ez nem csak a futballban van így, jellemző a mai magyar életre. A futball, a Fradi ezen belül csupán egy kis mikrokozmosz, számunkra mégis sokkal többet jelent. Ahogy a Fradiról, a fradizmusról vallunk, írunk, mindent. Ez egy visszavonhatatlan, kitörölhetetlen életérzés, amely vagy velünk születik, vagy éltünk során fertőződünk meg vele, hogy utódainknak már ezt adjuk tovább. Ezt valljuk, ezt hisszük. De vajon így is van? Sikerek, pozitív élmények nélkül is működhet ez a folyamat? 113 év történelmi tapasztalata van mögöttünk, amelyben voltak sikerek és kudarcok is. Voltak hosszú évek a csúcson és hosszú évek a mélyben. A csúcson könnyű megtartani az embereket, hiszen tudjuk, a győzteseknek vonzása van. A Fradinak eddig a mélyben is volt megtartó ereje. Volt, mert aki hitt benne, az tudta, hogy számtalanul sok hozzá hasonló ember van, akikkel együtt bátran kiállhat a csapatáért, büszke lehet rá, ezáltal visszavezetheti a csúcsra. Bízhat azokban, akik a Fradiért élnek és dolgoznak, tudta az egység megbonthatatlan. Ma ez az egység megbonthatatlanságának a hite sajnos már nem él. Nem, mert nap, mint nap látjuk, nincs egység. A Fradiba, a híres hármas E jelszavakba vetett bizalom, hit, mint alaperő megszűnt. Ma már erre nem lehet építeni. Maradnának hát a sikerek, az eredmények, amelyek köré csoportosulnak az emberek. Azért hívtak új edzőt, hogy sikereket, eredményeket érjen el. Reméljük, eléri. Az első meccsen nem történt csoda, mondhatni, győzött a realitás.

A tény, hogy újra kikapott a csapat. Kikapott annak ellenére, hogy a korábbiakkal ellentétben most be tudta szorítani az ellenfelét a kapuja elé, nyomást tudott gyakorolni rá. Tette ezt úgy, hogy a korábbiakkal ellentétben most nem emberelőnyben, hanem épp ellenkezőleg, hátrányban játszott. Én ettől még nem hozsannázok. Nem, mert a Fradinál ez lenne az alap. Sokkal inkább dühöngtem, amikor nem ezt láttam. Örülni, dalolni majd akkor fogok, ha erre az alapra építkezni is tudunk. Az építkezés egyik nagyon fontos eleme a gól. A gól, amelyet a bunkerfutballt játszó ellenfél ellen is meg tud szerezni a csapat. Erre is készülni kell, mert a mi kis speciális labdarugdosó bajnokságunkban sok ilyen ellenfél lesz, látjuk, élen is lehet állni az ilyen felfogással. Egy kis adalék ahhoz, miért is tart ott a magyar futball, ahol.

Családi elfoglaltságom miatt a meccsnek csak a második félidejét láttam. Így szubjektívan sem elemzem azt, hiszen egy részből nehéz megítélni az egészet. A végeredmény ismert, azt mutatja, van még mit tenni, és az nem is kevés!

Az illusztrációról (forrása Gyuris Zoltán fotója) nem véletlenül hiányzik a labda. Keressük. Reméljük, mielőbb meglesz és minél többet el tudunk helyezni az ellenfelek kapujába.

Hajrá Fradi!

Simon Sándor