Két hete a folytatást vártam, most bizakodom. Hogy miért? Majd leírom azt is. Előbb azonban valami mást.

Utolsó bejegyzésem vitát generált, látszik a hozzászólások számában is. A vita ismét akörül bontakozott ki, vajon Fradi még a mai Fradi? Nem is elsősorban az én szerény írásom lobbantotta lángra, hanem az, hogy az utolsó bajnoki meccs óta volt két Ligakupa meccs, amelyen az elsőn nem kevesebb, mint tíz külföldi játékossal állt ki a Fradi. Az a csapat, amelyet előszeretettel neveztek korábban a nemzet csapatának.

Tény, mára a Fradi a játékoskerete alapján nemzetközi csapat lett. A külföldi edző irányította első csapat 25 tagú keretében 15 a külföldi és csupán 10 a magyar. Leszögezem, én is sokkal jobban örülnék, ha ez az arány minimum a fordított lenne, annak pedig sokkal inkább, ha csak magyar játékossal számolnánk. Az meg a kívánságaim netovábbja lenne, ha ezek a magyar játékosok egytől egyig a Fradiban nevelkedett, ízig-vérig fradista szellemmel átitatott klasszisok lennének. Sokan mondják, úgy mint régen! Kérdem én, milyen régen?

Ilyen csak az alapításkor, illetve az azt követő első évtizedben volt, tehát már jócskán több, mint száz éve, a magyar foci hajnalán. Amikor eleink létrehoztak egy klubot, amelynek címerébe belevésték a sokat idézett három E betűt. Amatőrök voltak, de mertek nagyot álmodni. Álmodtak egy világot maguknak, aztán tettek érte. Akkor könnyű volt minden a tekintetben, hiszen ők maguk voltak a klub tagjai, belőlük kerültek ki a vezetők, a játékosok, a szponzorok, a nézők, a szimpatizánsok. Nem voltak ők elsők, ez a fajta sport- és futballélet nem Magyarországon kezdődött, hozzánk, ahogy nyílott a világ, begyűrűzött. Előbb Budapestre, annak egyes kerületeibe, majd – immár az ő példájukat követve – országszerte. Mai kifejezéssel élve ez volt a nemzetközi trend, amit eleink átvettek. Mégsem maradt fenn az összes ekkor és így alakult klub. Fennmaradni csak az tudott, amelyik a nemzetközi trendet a maga képére tudta formálni, olyan tartalommal megtölteni, amellyel azonosulni lehetett. A Ferencvárosi Torna Club ilyen egyesület volt. Az elődök által a saját szórakozásukra megalapított klub nagyon hamar kinőtte a zártkörűséget. A ferencvárosi utcák és terek ifjait egyre többen követték, sikereikre egyre többen lettek kíváncsiak, az általuk sugárzott szellemiséggel egyre többen azonosultak. Azok is, akik nem a Ferencvárosban születtek. Így jöttek aztán először a szomszéd kerületekből, aztán egész Budapestről. Az FTC pedig befogadta őket, velük még nagyobbá vált. A kétkedőknek talán elegendő Tóth Potya István nevét megemlíteni, aki a BTC-ben kezdett futballozni, majd a Nemzetiben vált válogatott játékossá, mégis az FTC tette a magyar labdarúgás emblematikus alakjává, vált az FTC egyik ikonjává. És Tóth Potya csupán egy volt a sok közül.

Később a budapesti tehetségeket egész Magyarország tehetségei követték, akiket az FTC ugyancsak befogadott, velük még nagyobbá vált. Soroljak neveket? Felesleges, mindenki, aki egy kicsit is érdeklődik a Fradi iránt, fejből elkezdi és hosszú névsort tud sorolni. Velük követte a Fradi továbbra is a nemzetközi trendet, vált előbb Európában, majd szerte a világon ismert és elismert csapattá. Elérte, hogy a Ferencváros névről az embereknek ne Budapest egy kerülete, hanem Magyarország legjobb futballcsapata jusson az eszébe. A labdarúgás igazi nemzetközi játékká vált, már nem csak országokon belül, hanem országok közt is versengtek a klubcsapatok. A Fradi megfelelt ennek a kihívásnak. Külföldön is meg- és elismert csapattá lett. Ekkor még magyar játékosokkal, hisz a csapatokon belüli nagy nemzetközi játékosvándorlás tömegméretekben még sehol sem kezdődött meg. Egy-egy eset előfordult, hogy nagyjaink elmentek, külföldön próbáltak szerencsét, de Magyarországra, a Fradiba nem jöttek külföldiek. Később, 1946 után pedig ez a lehetőség megszűnt, mindenki tudja miért. A magyar futball és a Fradi zászlaját csak az itthon játszók vihették. Vitték is, hiszen az igazán tehetségeseknek csak ez az egy út maradt bizonyítani a tehetségüket. Sokan éltek is a lehetőséggel, általuk a Fradi túlélte az elnyomattatást, a néphatalom csapatait gyakran fricskázta, miáltal még szimpatikusabb lett a tömegeknek. A Fradival szimpatizálni szinte szinonimájává vált a rendszerrel való egyet nem értésnek. Igazából talán ekkor volt igazán a nép, a nemzet csapata a Ferencváros.

Amíg Magyarország politikailag elszigetelődött, nagyot változott a világ labdarúgása. A hatvanas évek végétől egyre intenzívebb lett a pénz megjelenése, az üzleti világ felfedezte a labdarúgást. A legtehetősebb klubok egyszerűen felvásárolták a legtehetségesebb labdarúgókat, fokozatosan kialakult a ma is jellemző elitklubok világa. Erről a trendről a Fradi lemaradt, egyrészt a politikai környezet, másrészt a kellő pénz hiánya miatt. Mert a pénz az évről évre több lett ebben a világban. A régi stadionok szerte a világon kicsik lettek, nem bírták el a tömegeket. Sem a maguk valójában, sem a szurkolásuk módját. Újakat kellett építeni, újakat, ahol azt mondták a zenét rendelő üzletemberek, ne csak a csapatukat tűzön-vízen, jó időben, viharban hajtó szurkolók jöjjenek, hanem a nézők is. Találó a magyar nyelv, szurkoló, néző, milyen pontosan kifejezi a lényeget, az egyik aktívan részt vesz a mérkőzésen, űzi, hajtja a csapatát, a másik csupán fizet a látványosságért, néz és ha valami tetszik, akkor tapsikol. Pontosan úgy, mint a színházban. A nemzetközi labdarúgás vezetői részesei az üzletnek, kiszolgálják azt, szabályaikkal ennek kedveznek. Az új stadionok abszolút nézőbarátok. Csak ülőhelyeik vannak, lelátójuk fedett, biztonsági rendszerük erős. A nemzetközi elitklubok gyorsan alkalmazkodtak, úgy a játékospolitikájukat, mint a kiszolgáló létesítményeket tekintve. Először a régi stadionjaikat korszerűsítették, majd egyre újabbakat építettek. Azt, hogy a szó szoros értelmében vett szurkolóik hogyan alkalmazkodtak, azt nem tudom. Csak azt, hogy nézőkkel tele van a stadionjuk a csapatuk szinte bármely meccsén. Ahogy a pályán, úgy a lelátón is megtörtént egyfajta átrendeződés. Mondom, nem tudom, mekkora az átfedés a régmúlt szurkolója és a jelen nézője között. Biztos, hogy van olyan, aki mindkettőben részes, olyan is, aki kizárja magát a jelen eseményeiből, és olyan is, aki a múltat nem ismerve nemrég lett néző. Ettől még teltek a házak, dől a pénz, lehet új és új, jobb és jobb játékosokat venni, akikre még többen kíváncsiak. Ez a modern kor nagy üzlete.

Magyarország lemaradt. A magyar labdarúgás vezetői kétségbeesetten próbálnak valamilyen csatlakozást találni a nemzetközi expresszhez. De, ahogy egy vicinálissal nehéz a légpárnán suhanó csodavonatokkal versenyezni, úgy ez sem megy. Megnyitották a magyar futballpiacot, jöhettek a külföldi játékosok, először csak módjával, mára már korlátlanul. De milyen játékosok jöttek? Selejtek, akik a saját hazájukban nem kellettek, olcsók voltak, a pénz nélküli, illetve magyar pénzzel rendelkező magyar kluboknak megfizethetőek. Jöttek és miattuk a magyar tehetségkutatás megrekedt. Dupla kár. Mert a magyar tehetségekkel korábban mindenki meg volt elégedve, volt magyar tehetségkutatás, gondozás. Kényszerűségből ugyan, de volt. Nemcsak a Fradi, minden magyar csapat keretébe évről-évre került egy-egy ifjú titán, akik aztán kitűnhettek a nagy magyar átlagból, ezáltal lehetőséget kaphattak komolyabb pénzhez jutni. Először itthon, aztán külföldön. A beérkező külföldi játékosdömping ezt a folyamatot véglegesen megakasztotta. Magyar tehetség magyar csapatban nem tudta kifutni magát, ezért már ők is egyre ifjúbb korban külföldre kívánkoztak. A magyar utánpótlásképzés a nemzetközi labdarúgókereskedelem áldozata lett. Aztán néhány helyen, nálunk is, elsősorban a vidéki „újgazdag” kluboknál megjelent a pénz. Nemzetközi léptékkel mérve nem sok, de a semminél több. Ezek a csapatok elkezdtek a selejtnél egy fokkal jobb, immáron osztályba, ha nem is az első osztályba sorolt játékosokat venni, aztán stadionokat korszerűsíteni. Mégsem akar valahogy összeállni egy élvezhető kép. Lehet velem vitatkozni, én úgy gondolom, a tradíció hiánya miatt. Ezeken a helyeken korábban is volt labdarúgás, de ők korábban amolyan vidéki kiscsapatok voltak, akikkel érzelmileg nem azonosultak a tömegek. Nem is voltak mögöttük igazi tömegek, hiszen ahhoz mérték magukat, mire mennek a pesti nagycsapatokkal, elsősorban a Fradival szemben. A fő cél évről-évre nem az előrejutni, hanem a Fradit megverni volt. Ebből az állapotból nem lehet egyik pillanatról a másikra kitörni, nincs az a pénz, ahhoz idő kell, nagyon sok idő. A Fradinál meg hiába volt és van meg a tradíció, a pénz valahogy mindig hibádzott. Tudjuk, ez a folyamat 2006-ban hova vezetett. Láttuk, a Fradit nem sikerült eltörölni és megtörni az ötvenes és hatvanas években, nem sikerült az új évezred küszöbén sem. A lelkekbe égett tradíció, a szabatosan meg nem fogalmazható fradizmus ott él az emberekben. Ott él a szurkolókban, ott él a nézőkben is. Mert a Fradinál ma egyszerre érhető tetten a két csoport, szurkoló és néző. Az egyik még van, a másik már van. Jó volna, ha mindkettő maradhatna. Elfogadom, hogy a sokszor, sokak által megcsodált hangulatot a fanatikus szurkolóknak köszönhetjük, ám az is tény, a működéshez nélkülözhetetlen pénzt a nagyobb tömegben érkező nézőknek lehet köszönni. Tessék mondani, lehetetlen küldetés ezt a két csoportot egyszerre, egy időben kezelni? A mai Fradinak szüksége van mindkettőre, nem szabad, hogy ellenségei legyenek egymásnak. Mi kell ehhez? Nem tudom, de azt valószínűsítem, hogy egy nagy adag kompromisszum mindenki részéről biztosan.

Szóval, bármilyen hihetetlennek is tűnik, a Fradinál megjelent a pénz. Mert mi másnak tudhatnánk be, hogy immáron szeretett csapatunkba is jönnek ismertebb játékosok, akik messze nem a selejt kategóriába sorolhatók. Állíthatom ezt, hisz az elmúlt években láthattunk ilyent is bőven, sajnos. Nem kell értük fizetni, de meg kell őket fizetni. Az itthon játszó magyar játékosok jelenleg azért elérhetetlenek a Fradi számára, mert őket a jelenlegi egyesületük szerződésekkel bebetonozza, ahonnan kivásárolni nehéz, sokszor értelmetlen, hiszen nem is érnek annyit. Őket eleve a külföldi kispadokra szánják. Ezek a játékosok persze nem oda vágynak, de hiába mennek ki nagy csinnadrattával, általában oda jutnak. Nézzük csak meg a mai magyar labdarúgó válogatottat. Az utánpótlásra építeni jelenleg nem lehet. Sokan mondták már, hogy a Fradi utánpótlását a kizárás után lerabolták. Igazságtartalmát az is bizonyítja, hogy a Lipcsei Peti edzette második csapat miként szerepel, immáron évek óta. Maradjunk annyiban, nem a Fraditól elvárt szinten. Hosszú évek kemény munkájával újra el kellene jutni oda, hogy ez az utánpótlás feléledjen, aminek az lesz a félreérthetetlen jele, ha évről-évre legalább egy játékost ad az első csapat keretébe. Az utóbbi években csak Holman Dávid az, aki ezt elérte. Reméljük, lesznek követői. A kérdés csak az, szeretnénk-e eredményeket ebben az átmeneti időszakban? Költői a kérdés, persze, hogy szeretnénk! A szurkoló is, a néző is. Le kell nyelnünk a békát, hogy ezeket az eredményeket most olyanok hozzák, akik nem Fradi kötődésűek, uram’bocsá nem is magyarok. De, és megintcsak az a de! Hány példát láttunk a múltban arra, hogy egy nem Fradi kötődésű játékos azzá vált? Még akkor is, ha nem volt magyar? Gondoljunk csak Kuznyecovra, Milovanovic-ra, Kuntic-ra. Nézzük őket vagy szurkoljunk nekik? Rossz a kérdés. Úgy gondolom, sosem annak szurkolunk, aki éppen játszik, mi a Fradinak szurkolunk! A Fradinak, mert ilyen olyan módon, de megérintett minket a Fradi szellemisége. Az a szellemiség, ami immár 114 éve ragad meg embereket, nemzedékről nemzedékre. Ezért nézi a Fradit fordulóról fordulóra a legtöbb ember, akár a pályák lelátóin, akár a televíziók előtt. Minden gond, probléma és baj ellenére a Fradi érdekli az embereket. Úgy mondják, ebben az országban megszámlálhatatlan az alvó fradista. Az, aki a lelke mélyén az, de a jelentől távol tartja magát. Az, aki olyan, mint a hamu alatt izzó parázs, csak arra vár, hogy éltető oxigénhez jusson és lángoljon. Az alvó fradistának a siker, a bárhonnan jött siker az oxigén.

Szóval, kell a siker! Ricardo Moniz egy olyan társasággal dolgozik együtt, amely kimondottan akarja is ezt a sikert. Tudom, a játékosok többsége ugródeszkának tekinti ezt a lehetőséget, innen próbálja minél jobb feltételekkel eladni magát a nemzetközi piacon. Kívánom, sikerüljön nekik. Mert az ő érdekük ezúttal egyezik a mienkkel. Mi a Fradit akarjuk minél eredményesebbnek látni, itthon a legjobbnak, aztán a nemzetközi mezőnyben is egyre jobbnak. Mindehhez épül ugye az új stadionunk is. Magam is féltem, mikor a régit lebontották, hiszen átéltem annak a nehézkes felépülését. És ettől az emléktől nehéz volt elszakadni. Az új stadion azonban gombamód emelkedik ki a földből, ez a kép gyakran csal mosolyt az arcomra. Igazán nyugodt azonban csak akkor leszek, ha már a lelátón ülhetek és ott nézhetem a kedvenc csapatomat, szurkolhatok a sikeréért.

Egy kicsiny lépést Pápán is megtett a Fradi. Számomra furcsa, mondhatom, szokatlan volt, nem idegeskedtem a meccs alatt. Valahogy nem volt kérdéses ez a győzelem. Biztos, hogy jót tett ennek az érzésnek a 2. percben látott Böde szóló, amely góllal végződött. Aztán az is, hogy a védelem most valóban védelem volt. Gyömbér és Adams jól helyezkedett, zárta a széleket, Mateos pedig egyre jobban megismeri a társait. Az látható, hogy tud valamit a futball tudományából, tud fejelni, szerintem jönnek majd tőle mélységi indítások is. Besic pedig lubickolt. Lubickolt abban, hogy most nem egyedül tartja a frontot, nem neki kell mindenhova odaérnie. Ezzel együtt mindenhova odaért. Gerson játszotta a védekező szűrőt, az eddig látottaknál sokkal jobban. Józsiról sok újat nem tudok írni, hozta a szokásosat, apró passzokkal előre, oldalra és hátra. Egy biztos, Buzsáky érkeztével neki is lett végre konkurenciája, amiből csak jól jöhet ki a csapat. Elöl tetszett Holman Dávid és természetesen Böde Dani. Nem véletlen, hogy góljainkat ők szerezték. Dávid egyre jobban meghálálja a belévetett bizalmat, lehet rá építeni. Nagyon kíváncsi leszek, mi lesz a sorsa Leonardo felépülése után. Diallo mozgékony, mint a higany. Néha kicsit szertelen, de ezzel együtt megadja a lehetőséget Bödének a villogásra. Ehhez épp elég az, hogy helyet csinál neki, ami Daninak már fél gól. Alakul ez. Most jön az Újpest elleni meccs, amely mindenkit feltüzel. A jelen formákat tekintve ott is kötelező a győzelem, ami immáron minden magyar futballszakértő vagy csak annak tűnő ember számára egyértelművé teszi, a bajnoki cím vágya ebben a bajnokságban tényleg nem csak szólam a Fradi számára. Terv az, amit meg akarnak és meg kell csinálniuk. Néző az lesz bőven, az biztos, szerintem, szurkoló is. Sőt, az ilyen meccseken a néző is szurkolóvá válik. Azzá is kell válnia! Bizakodom. Nem elsősorban a győzelemben, hanem abban, hogy együtt, mint a múltban oly sokszor, sikerülni fog.

Hajrá Fradi!

Sanyi bá
alias Simon Sándor

Fotó: nemzetisport.hu