Hogy miért boldog? Az könnyen kitalálható.

Volt egy meccs, mit egy meccs, a meccs! Fradi – Újpest. Bár nem a legnagyobb múltú magyar összecsapás, azt nem lehet a Fradi-MTK – tól elvitatni, mégis ez vált a magyar labdarúgás zászlóshajójává. Újabban azt mondják, a Derbi, van akinek Derby. Véletlen? Aligha. Ennek a két csapatnak a versengése időtálló. Feltételezem, az lehet az oka ennek, hogy ezen két csapat mögött van Magyarországon számszerűen mérhető kötődés a klubjaikhoz. Olyan kötődés, amely többet jelent annál, mint hogy kimegyek a csapatom mérkőzésére és ott szurkolok. Ez a kötődés azt jelenti, gondolatban a csapattal élek, velük kelek, velük fekszem, róluk álmodom, az életem részét jelentik. Ilyen kötődés nem percek, hosszú évek, évtizedek alatt alakulhat csak ki, amely aztán generációról generációra száll. Szóval e két csapat mögött van ilyen, persze messze nem egyenlő számban. Jól mutatta ezt tegnap délután a Puskás Ferenc Stadion nézőtere. Több, mint húszezer ember a lelátókon! Ilyen magyar bajnokin utoljára 1996-ban fordult elő. Akkor is ugyanebben a stadionban, akkor is a Fradi játszott, épp egy bajnoki címet eldöntő meccset a BVSC ellen. Mit bizonyít ez? A Fradira a sorsfordító pillanatokban még mindig tömegek kíváncsiak. Ráadásul nemcsak a televíziók képernyői előtt, hanem a helyszínen is. Megdöntve ezzel azt a tételt, miszerint a sok tévés meccs távol tartja az embereket a lelátóról. Ha a jó a csapat, nagyok vele szemben a várakozások, és ezeknek a várakozásoknak a csapat meg akar és meg is tud felelni, akkor közvetíthet akármi, aki csak teheti megy a helyszínre. Mint akkor, 1996-ban és most 2013-ban. Ráadásul az idén már nem is először. Jól emlékszünk, a régi Albert Stadiont szintén egy táblás ház búcsúztatta, pont az Újpest ellen.

A sok néző akkor is, most is fergeteges hangulatot produkált. Olyan hangulatot, amely a valamirevaló futballmeccseknek a sava, borsa, amelyről a futballisták mindig is álmodnak. A magyarok kicsi gyerekkoruktól tudják, mit jelent ez, nem véletlenül vágytak régen mindenhonnan a Fradiba. Aztán volt egy hosszú idő, hogy ez a vágyakozás elmúlt, a Fradi nem volt vonzó. Voltak, akik szerették volna elérni, hogy a Fradi is eltűnjön a magyar labdarúgás mocsaras lápjában. De a Fradit nem lehet eltüntetni! A Fradiba nagyon mélyen beleivódott a feltámadás képessége. Amikor nagyon lent van, akkor is tudja, lesz még fenn, mert az Isten oda teremtette. Mindig jön majd valaki, jönnek valakik, akik visszajuttatják a csúcsra. És ha elindul ez a kiegyenesedés, akkor a hamu alatt izzó parázs újra oxigénhez jut, újra lángolni kezd. Úgy érzem, most ilyen időket élünk. Ez látszik a játékosok arcán is. A magyarén, de a sokszor, sokat szidott külföldiekén is. Igaz, ők olyan külföldiek, akik hazájukban nem szokhattak az ilyen miliőhöz, hiszen nem az első vonalból jöttek. Az ilyen tömegek ilyen érzelmi megnyilvánulása őket is megfogja. És jó látni a gyermekek arcát is. Ők azok, akik egy ilyen élménytől örökre megfogadják maguknak, ha törik, ha szakad, ők is futballisták lesznek, sőt a Fradi futballistái lesznek, hogy ne csak a játékosokat kísérve, hanem a pályán játszva is melengesse szívüket a tudat, amiért ezt a játékot és ezt a csapatot oly sokan szeretik. Kívánom, hogy ezen vágyuk teljesüljön! Kívánom, hogy edzőik az utánpótlásban úgy pallérozzák őket, hogy tehetségüket maximálisan ki tudják bontakoztatni és azt majdan, a jövő Fradijában hasonló nézősereg előtt kamatoztathassák.

Akárki, akármit mond, ide el kellett jutni. Néhány éve, az NB II poklában vagy a visszajutás utáni útkeresés közben nem gondoltuk, hogy mindez varázsütésre következik majd be. Ma már tudjuk, Ricardo Moniz hozta a varázspálcát és azzal varázsolt. Mint, minden varázslat, ez is végtelenül egyszerű. A futball lényege a támadás, a Fradi gyökerei ugyanitt vannak. Nem elég győzni, játszani is kell, a publikumot kiszolgálni. Moniz ezt a filozófiát vallja és a Fradiban megtalálta azt a csapatot, ahol ezt maximálisan bizonyíthatja. Egyszerűnek tűnik, mégis nehéz megélni. Ezt bizonyítja az edző arca a kezdés előtt. Mondhatni, tele van kételyekkel. Vajon, képes lesz a csapat megfelelni a várakozásnak, az elvárásoknak? Vajon a legjobb formában levő játékosokat küldte a pályára? Aztán jött a harmadik perc, az Újpest egy védelmi hibát kihasználva gólt szerzett. A kételyek lettek benne nagyobbak vagy a bizonyosság, hogy nem dönthetett rosszul. Keseregni nem volt idő. A közönség nem lankadt, ugyanúgy bízott a csapatban, mint az edző. Mit tehet ilyenkor egy játékos? Ha valóban játékos, akkor nem esik össze, ez meghatványozza az erejét. A Fradi játékosainak is ezt tette. Mindenki hozta azt, amit az elmúlt időszakban szokott. Böde Dani, példának okáért, ment mint a tank. Ment, megállítani csak szabálytalanul tudták. Egy tank lő is, Böde sem tette másképp. De ha kellett, passzolt, mint az egyenlítő gól előtt vagy fejelt, mint a második és harmadik gólunknál. A másodiknál ez épp elég volt arra, hogy összezavarja az ellenfelet, aki öngólt vétett, a harmadikat ellentmondást nem tűrően fejelte be. Ahogy szokta. Meg ahogy már mi is megszoktuk tőle.

Tetszett Holman Dávid kreatív játéka, Diallo mozgékonysága, Jenner cselei és beadásai, Besic önbizalomtól duzzadó védőjátéka, Mateos fejjátéka és helyezkedése, de a többiekről is csak jót lehet mondani. A légkör nem bénította, hanem hajtotta őket. Futball volt a pályán, futballhangulat a lelátón. A meccs végén méltán köszönték meg egymásnak a résztvevő felek. Lehet más a bőrszín, lehet más a nemzetiség, a Fradi valódi varázsa hat. Hiszem, így ünnepelni, csak a Fradiban, a Fradival lehet. Hiszem, ilyenkor ezek a játékosok is fradistává válnak, ez életreszóló élmény nekik is. Mint ahogy az a szurkolónak, aki rekedtségig kiabál, a szó jó értelmében véve őrjöng a lelátón, a győzelembe hajtja az övéit. Lehet kérdezni, sokan közülük eddig hol voltak, miért csak ilyenkor jönnek? Lehet, de nincs értelme. Ők voltak a hamu alatt izzó parázs, amely most lángra kelt. Ha a csapat ettől a tűztől áthatva hasonlóan játszik a továbbiakban is, akkor nincs kétségem afelől, hogy az ilyen nézőszámok nem egyszeriek lesznek. Úgy, mint régen. Mert a Fradi kezd úgy játszani, mint régen. És győzni, mint régen. Az MLSZ-nek is el kell döntenie, mit is akar valójában? Ilyen hangulatú mérkőzéseket vagy azt, amit a Fradin kívül látunk a magyar bajnokságban. Látjuk, mert a televízió azokat is közvetíti. Igazi családbarát mérkőzések ezek, szűk baráti körben. Noha ott nincs zártkapu, mégis minden szösszenet kihallatszik a pályáról és azon kívülről. Kérdem ezt azért is, mert sokan aggódnak, az MLSZ megint szigorúan fogja mérni a meccs alatt a lelátón történteket. A pirotechnikát, a talán nem a legirodalmibb – bár a modern irodalomban ilyen irányzatok is vannak – rigmusokat, a pályára történő szaladást. Mondjuk, ez utóbbit nem egészen értem. Mi szükség van arra, különösen a csapatunk 3-1-es vezetésénél, öt perccel a vége előtt? Kinek használ ez? Kit büntetnek ezzel? Öreg vagyok már ahhoz, hogy ezt megértsem. Bár, ha valaki elmagyarázná, megpróbálnám. Eddig az sem volt nagy szokás, hogy a győztes meccs után a pályán a szurkolók együtt ünnepeljenek a játékosokkal. Kivéve tán a címnyerő meccs utáni ünnepléseket. Itt, most nem volt – egyelőre – címnyerés, csupán egy ősi rivális legyőzése. A legtöbben a helyükön, majd utána a vendéglátóipari egységekben és otthon ünnepeltek, volt aki a pályán. Tudom, nem zavartak senkit, örömüket fejezték ki. De mi van, ha ezért is büntetnek? Nem lett volna ez megelőzhető? Remélem, nem lesz súlyosabb következménye, ahogy Ricardo Moniz is fogalmazott a meccs után, az MLSZ nem dramatizálja túl a történéseket, bármily erős is a dramaturgiai készsége. Apropó, Ricardo Moniz a meccs után. Mennyire más ez az arc, mint a meccs előtti! Csak remélni lehet, hogy ez állandósul.

Ez a meccs boldoggá tett. Remélem, tartós állapot lesz ez, eltart egészen addig, amíg megünnepeljük az oly régóta várt 29-ik bajnoki címet. Aztán utána is. Meddig is? Mondjuk, míg élek! Mert ez az érzés egy életre szól.

Hajrá Fradi!

Sanyi bá,
alias Simon Sándor

A szöveget körítő képeket köszönöm Sas Gábornak.