Itt akár be is fejezhetném, mielőtt elkezdtem volna. Mert, mert oly nagy ez a csalódás.

Koromból adódóan már évtizedek óta járok meccsre, nézem a Fradit. Nézem, szurkolok neki, várom a győzelmet. Pontosítok, persze, hogy a győzelmet várom, remélem, de azt mindenképp, ami ezt előidézi, a játékot, a Fradihoz méltó játékot. Azt a játékot, ami a Fradit Fradivá tette, amitől több tudott lenni, mint a többi magyar csapat. Megfogalmazni ezt nem könnyű. Lehet írni, támadófutball, lehet, látványos futball, lehet, megalkuvást nem ismerő küzdelem a klubért, a színekért, a címerért, milliók szeretetéért. A múltban bebizonyosodott sokszor, az ilyen futballból sem lesz mindig győzelem. Akkor szomorú az ember és mondja, majd legközelebb. És legközelebb tiszta lappal indulhat a csapat.

Ma más van, más kor. A futball nem csak érzelem, sokkal inkább üzlet kérdése. A kettő szinkronba hozása idehaza valahogy nem akar sikerülni. Lassan, de biztosan múlik az érzelem, jó üzletről meg nem lehet beszélni. A zöld-fehér színek, a címer szeretete, tisztelete, a Fradi mágikus ereje kiveszőfélben, nem bír a profinak nevezett szemlélettel. Nem, nem egyik pillanatról a másikra történik ez, hanem egy lassú folyamat részeként. Közben jönnek reményteli pillanatok, amikor a hozzám hasonlóan érzők és gondolkodók újra felednek minden rosszat, és hisznek a csodában, a Fradi valódi újjászületésében. Ricardo Moniz gyorsan szimpatikus lett a szurkolók köreiben. Az ő futballról alkotott filozófiája, felfogása közel van ahhoz, ami a mi fradista szívünknek kedves. Tavaly láttunk néhány reményt keltő, megalapozó meccset is, amikor a pályán látszott, a csapat nyerni akar. Nyerni akar mindenáron, ha kell a falon is átmegy a győzelemért. Ezek az apró szikrák azonnal lángra lobbantották a szívünkben folyamatosan szunnyadó várakozásokat. Talán mégis lesz csapatunk? Jó a vezetés kommunikációja is, kimondottan a bajnoki címet tűzi a zászlóra. Ez kell nekünk, erre vártunk oly régen! Erre ide jutottunk, sajnos. A Videoton elleni vereségre jött a győri gyógyír, amely megint elhitette velünk, van és lesz remény, amit gyorsan lehűtött a debreceni produkció és vereség. Majd megint egy felszálló ág, tetőzve az Újpest elleni meccsel. Az tényleg olyan volt, amire alapozni lehetett volna. Újra együtt csapat és közönsége, belátható közelségben az első hely. Az az első hely, ami most megint nagyon távolinak tűnik. Egy kimondottan bajnokságra törő csapat nem tékozolhat el két forduló alatt hat pontot úgy, ahogy a Fradi most tette, túl nagy előny ez a vetélytársainak. Az Újpest elleni mámor óta nincs játék a pályán. Mintha a csapat nem tudna átlépni egy küszöbön. Már a tavalyi bajnokságban is megfigyelhető volt, hogy amikor esély kínálkozott fellépni a dobogóra, mindig jött egy vereség, egy érthetetlen blokk. Mint most is. Ahelyett, hogy kialakulna a bajnokságban a Vidi-Fradi különverseny, megint a dobogó alsó fokát nézzük, alulról.

Csalódott vagyok. Nem a játék egyes elemei miatt, hanem az összkép az, ami azzá tesz. Hibázik a védelmünk? Akkor mi van? Majd elöl helyrehozzuk! Így volt ez a múltban mindig, ez a csapat is mutatott már példát rá. Az elmúlt két meccsen azonban nem. Nem látszott az, hogy mindenáron nyerni akarnának. A szaksajtó ilyenkor írja, tompa, életlen a játék. És egyáltalán nem furcsa módon, ilyenkor az akarás is görcsössé válik. Az a baj, hogy azt érzem nem várom a következő hetet, amely eddig mindig a remény hete volt, hogy eljön gyorsan a javítás. Csak magamat marom, tépem, ráadásul most két hétig, mert akkor látom őket legközelebb a pályán. Reménykedem még a győzelemben? Persze, én mindennek ellenére mindig abban reménykedem, ez van belém kódolva, abba a zöld-fehér szívembe, javíthatatlanul optimista lelkembe. És kiáltom, hol hangosan, hol csak úgy magamban, Hajrá Fradi! Ez nekem nem üzlet, hanem múlhatatlan érzelem.

Sanyi bá,
alias Simon Sándor

Fotó: nemzetisport.hu