Először is elnézést kérek, hogy ez a bejegyzés a megszokotthoz képest később jelentkezik. Nem elsősorban az volt az oka, hogy idő kellett a gondolataim rendezéséhez. Bár, ha belegondolok, ez is lehetett volna.

Visszatekintve az elmúlt hétre, viccesen azt is mondhatnám, belebetegedtem az igazságba. Annyira, hogy erőm elszállt, gép elé ülni, gondolatokat megfogalmazni nem volt lehetőségem. Sőt, kimondani sem, mert elállt a szavam. Nem, nem a történésektől, a betegségtől. Most azonban, kicsit megerősödvén és felbátorodván, visszatekintek nemcsak az elmúlt hétre, a teljes szezonunkra is. Annyian értékeltek már, én is beállok „enpluszegyedikként” a sorba.

Kezdem a múlt héttel, elvégre legutóbb épp ott hagytuk abba, hogy az az igazság hete lesz. Mondotta ezt akkori edzőnk, Ricardo Moniz. És lám, bő egy héttel később már be kell kerülnie ebbe a mondatba egy plusz – és mégis, mily jellemző – szónak, nem edzőnk, akkori edzőnk mondotta. Mint tudjuk, az elmúlt vasárnap Ricardo Moniznak felmondólevelet hozott. El is indult és azóta is tart a vélemények pro és kontra ütköztetése, gyakran nem is irodalmi stílusban.

Ricardo Moniz rövid ittléte alatt szurkolói körökben nagyon népszerű lett. Emlékezzünk csak! Első, hozzáteszem, vesztes mérkőzése után vastapsot kapott. Vesztes meccsen vastaps? Nem anomália ez? Miért is volt? Mert a szurkolók azt látták a csapaton, hogy akart, ment, rohant, beszorította az ellenfelet, akkor éppen a Honvédot. Azt a Honvédot, amelynek nem sok köze volt a meccshez, mégis nyert. A szurkoló beleborzongott, néhány nap után ezt kapta, mi lesz itt, ha ez az edző bele is melegszik, még jobban megérteti magát a közeggel. Láttuk azon az őszön, hogy mi lett. Nemcsak láttuk, emlékszünk is, hisz éppen egy éve volt. Ha röviden kellene azt a Fradit jellemezni, az egy valódi Fradi hagyományok szerint játszó, küzdő, egyszóval, szerethető Fradi volt. Hogy is alakult akkor az ki? Volt ugye az előző edzőtől, Détáritól, örökölt mag, akikhez villámigazolásokkal jött Besic, Jenner, Bönig és Ionescu, azaz az első Moniz favorizáltak. Jó, azt mondtuk, ez nagyon jó! Ha ilyen embereket – és itt elsősorban Jennerre és Besicre gondolok – tud hozni a Fradihoz, akkor valóban elkezdhetünk nagyobbakat álmodni. Annak az ősznek a végére ugyanúgy 17 forduló ment le a bajnokságból, mint most. Hatodik helyen állt a Fradi, 6 győzelemmel, 7 döntetlennel, 4 vereséggel, 25 ponttal, az elsőtől 13, a dobogós helytől 3 pont lemaradással. Nem mellesleg, a kupától már akkor is búcsúzott a csapat.

Ilyen előzmények után teljesen jogos volt az elvárás, amit a vezetőség meg is fogalmazott, a csapatnak csak egy célja lehet, a dobogó, és ezzel a nemzetközi kupát érő helyezés kiharcolása. Ricardo Moniz egyetértett ezzel, sőt mi több, pénzt, paripát és fegyvert is kapott, azaz céljainak megfelelően igazolhatott, olyan felkészülési lehetőségeket kapott, amelyekről korábban edző nem álmodhatott az Üllői úton. A felkészülés tényleg nem volt mindennapos, a tévé nyilvánossága előtt vertünk meg BL-ben pallérozódó csapatokat, nyertünk meg előttük tornát (Dinamo Kijev, Steaua Bukarest, FC Basel). Új játékosok? Jöjjenek, ha Ricardo Moniz lát bennük fantáziát! Jöttek is, Junior Fell, Aborah, Martinus. Jöttek, de ma már nem is emlékszünk rájuk, magyarán ők sem tudták hozni a Besic, Jenner szintet. Majd a Leonardo, mert kitört a Leonardo-láz. Való, hogy személyében olyan játékost sikerült, a hírek szerint vagyonokért, a Fradihoz csábítani, akihez hasonló eleddig nem sok futkározott magyar pályán. Egy gond volt csak, és ez nem volt titok, őt újra fel kell építeni. Mire ez sikerült, le is vadászták, mert magyar pályán nem cél megvédeni a technikás játékost, a valódi labdarúgót. Összességében a tavasz nem sikerült. Nem sikerült teljesíteni a tervet, nem került dobogóra a csapat. Kevésnek bizonyult a 7 győzelem, 3 döntetlen, 3 vereség, azaz a 24 pont, maradt az ötödik, semmit nem érő hely. Tavasszal már nem voltak az őszit, a valódi Fradi hangulatot idéző meccsek. Valahogy pont azokon a meccseken nem sikerült a csapatnak átlépnie a saját árnyékán, amikor a legjobban kellett volna egy-egy győzelem. Így a Fradi kibrusztolta, hogy eljusson a bezárt kapuig, dörömbölt is rajta, de belépnie egyszer sem sikerült.

Jött a nyár, jött az új idény. Jött a vezetőségi elvárás, edzői egyetértéssel, a cél nem lehet más, csak a bajnoki cím. Nem, nem a dobogó, a bajnoki cím. Kell ennél szebb elvárás a szurkolónak? Dehogy! Hájjal kenegettek valamennyiünket. A tavasszal elindult a régi stadion bontása, a szemünk láttára nőtt ki a földből az új (szerencsére az azóta is nő, egyre grandiózusabb látványt nyújt). Csodastadionhoz csodacsapat dukál. Ricardo Moniz megint belehúzhatott. Ezúttal bele is húzott, olyanok jöhettek, akikhez kifejezetten ő ragaszkodott. Tuijp, Valpoort, Adams, Gerson, Mateos, Diallo, veretes névsor, az biztos. Az első nyolc fordulóban nem is volt nagy gond, a hat győzelem, meg a két vereség bőven jó volt a második helyre, egy pontra az elsőtől. Bár az a két vereség a Videoton, meg a Debrecen ellen fájó volt, nem a vereség ténye, hanem a mikéntje miatt, de mindegy, annak bele kellett férnie. Ekkor jött Akeem Adams tragédiája, ami megtört és eltört mindent. A későbbi események azt mutatták, a mindenen belül is elsősorban Ricardo Monizt. Azt az embert, akinek edzést kell vezetni, taktikát kell adni, erőt kell önteni a játékosokba. Ezért vagy nem ezért, de ez nyilvánvalóan nem sikerült, ezt mutatták az eredmények. Szavakban, kifelé a szurkolók felé minden rendben volt, a meccsek előtt mindegyiket megnyertük, mert ez volt a cél. A pályán azonban, a Diósgyőr elleni idegenbeli sikert kivéve, semmi sem látszott. Utólag visszagondolva ott is csak azért, mert egy olyan csapattal találkoztunk, amelyik felvállalta a nyílt játékot. És visszagondolva a múltra ez egy fontos momentum. Az olyan csapatok ellen, akiknek eszük ágába nem jutott első szándékkal játszani, semmi nem sikerült. Miért? Mert arra nem volt, vagy ha volt, a pályán nem látszott semmilyen taktika, ellenük megfeneklett, elsüllyedt a Fradi. Számomra az volt különösen érdekes, hogy annak a mindent elsöprő lendületnek sem láttam nyomát, ami egy évvel korábban még működött. Miért? Elmúlt az edző varázsa? Ki tudja ezt megmondani?

A vezetőség lépett. Szokatlan lépés volt, az szent! Két meccsel a vége előtt elküldeni a kapitányt, nem semmi. Az egyik a kupáról, a másik a bajnoki – ha már nem is szó szerinti, de dobogós – esélyeinkről szólt. Magyarán arról, ami a hőn áhított nemzetközi kupás szereplést jelenti.

Az eredményeket tudjuk. A kupából az Újpest ellenében kiestünk, a Videotont legyőzve a bajnokságban maradtak dobogós esélyeink. Miért is? 8 győzelem, 3 döntetlen, 6 vereség, 27 pont, tíz pontra az első, háromra a dobogós helytől. Mintha csak az egy évvel ezelőtti állapotot kopíroznánk. Akkor is elérhető lett volna a cél, most is az. Ricardo Monizzal nem sikerült a tavasz, az utódjával sikerülnie kell! De ki legyen az utód? A vezetőség gyorsan leszögezte csak és kizárólag külföldi edzőben gondolkodik. Akár egyet is érthetnék vele. De nem teszem. Miért? Mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a jó irány. Pontosabban szólva, ez csak akkor lehet jó irány, ha az alapoktól kezdve mindent érint és van idő a végrehajtására, egy fél évnél mindenképpen több idő. De, mint tudjuk, a Fradinál éppen ez nincs, idő. Különösen mostanság, amikor már tíz éve csak ácsingózunk az újabb bajnoki címre. Mit tesz egy külföldi edző? És itt nemcsak a Fradi esetét kell megnézni, nyugodtan vehetjük a többi magyar csapatot is. Az első időben ismerkedik a közeggel. Nem elsősorban a saját csapatával, azt, ha jól teszi a dolgát, viszonylag hamar megismerheti. De, meg kell ismernie a magyar ellenfeleket, a magyar pályákat, a magyar játékvezetést, a mai magyar futballkultúrának nevezett akármit. Ez az kérem, amit csak a saját bőrén át tapasztalhat meg, elmondás itt nem segíthet, mert azt elhessegetheti magától, „Ilyen nincs!” felkiáltásokkal. De igen, ilyen van! Ez Magyarország, ez a mai magyar labdarúgás. Mire ezt a külföldi edző felfogja, elment a hajó. Van azonban magyar, urambocsá fradista érzelmű edző, akire rá lehetne bízni a csapatot? Olyan nincs, hogy nincs, persze hogy van, csak meg kell találni. Emlékszünk 1990-ben egy bizonyos Nyilasi Tiborra? Nem, nem mint játékosra, hanem mint frissen kinevezett Fradi edzőre. Milyen edzői eredményei voltak? Meg volt bárki is győződve az edzői kvalitásairól? A nézők szerették, imádták és együtt sikerült, Nyilasi Tibor négy év alatt elismert edző is lett. Nem akarok én Lipcsei Péter mellett kampányolni, de a helyzet szerintem adná magát. Kérdik, mit bizonyított, mint edző, évek óta mire megy vele a második csapat? Kérem, ez nem érv. Mutassanak egy edzőt, akinek hetente cserélik a játékosait, sokszor azt sem tudja kivel fog edzeni, meccselni, aztán egetverő eredményeket ér el. Ez így nem megy, az a víz bokáig ér, abban nem lehet úszni. Nosza, be kellene dobni a mély vízbe, ott aztán lehet. Lehet, ha tud! A szurkolók támogatásával, ahogy anno Nyilasi esetében is, menne. No, de van még olyan, hogy szurkolói támogatás? Ebben a mai megosztott világban, ami a Fradinál különösen az? Ezek a fogós kérdések, amire nem könnyű választ találni. Szerencsére nem is nekem kell, én csak úgy mondom a magamét. Megoldást a mindenkori vezetésnek kell találni. Ez az ő felelősségük! Ha vállalták, legyen is az.

Azt mondják, pár nap és lesz új edző. Aztán elindulhatnak rögtön a találgatások, milyen szinten fog takarítani, kit söpör ki, kiket hoz a helyére? Lesz mit tennie. A következőkben, csak úgy szubjektíve, jöjjön az én véleményem.

Kezdjük hátul, leghátul, a kapusnál. Kulcsposzt. Emlékszünk, ugye? Ha akarsz egy jó csapatot, végy egy jó kapust. Nagyon kedvelem Jova Leventét, de szerintem nem ő a megoldás a Fradi kapujába. Sok, nagyon sok bosszantó gólt kaptunk, amelyet egy „jobb” kapus elkerülhetett volna. Meccsek során át látszott, gondja van a beívelésekkel. Az esetek többségében nem lép ki, az ötösön belülről fejelik be a gólokat. Pedig egy igazi kapus ellentmondást nem tűr a saját ötösén belül. Igaz, ritkábban, az is előfordult, hogy kilép, de akkor meg utólag és kívülről úgy tűnt, nem kellett volna. Rudas Feri bácsi mondotta egy interjúban a napokban, ő egy alacsony kapus, termeténél fogva nem érhet el lövéseket, olyan kapus kell, aki betakarja a kaput. Egyetértek vele. Leigazoltuk a közel kétméteres, angol iskolán edződött Kurucz Pétert, de lehetőséget nem kapott, aztán súlyosan megsérült, ki tudja hogyan és mikorra jön helyre. Kell egy kapus Jova Levente mellé, ez biztos.

A másik neuralgikus pont már évek óta a védelem jobb oldala. Itt mindig csak kinevezett hátvédek játszanak, Alempijevic, Jovanovic, Gyömbér, Somalia, Gerson. Nem lehetne posztra igazolni? Ha külföldről, akkor külföldről.

A védelemben középen meglennénk. Besic alapember, szerintem Mateos is azzá válhat. Sokan most felhorkannak, Mateos? Az, aki annnyit bénázott? Igen, Mateos. Egy belső védőnek igazán összhangban kell dolgoznia a kapusával, nem tudnám őket külön választani. Szerintem, egy a légteret uraló kapus mellett Mateos jó teljesítményt nyújthat.

Balvédő. Sváb Danit elküldték, igazolták Hidvégit, aki hamar megsérült, maradt Bönig. Mit mondjak, nem az a szélvész ember, aki akár pár évvel ezelőtt lehetett. De a jobb oldallal ellentétben ők ketten legalább tudják, miről szól a posztjuk, őket most nem cserélném le.

Védekező középpálya. Cukic, Gerson, Gyömbér, Busai. Nemcsak honfiúi vérem mondatja, a magyarokat favorizálnám. Nem is értem, Moniz miért nem adott több lehetőséget Busainak?

Kreatív középpálya. Hiánycikk a javából. Papíron Leonardo lehetne megoldás, a körülmények ismeretében jogos kérdés, lesz-e valaha? Buzsáky is be tudná tölteni, kérdés terhelhető ő még? Ionescu ugyancsak e célból jött, aztán szinte semmi szerepet nem kapott. Holman a jövő, csak ne a magyaros jövő legyen! Aki mindig csak a tehetség kategóriában marad. Józsi? Nagy kérdés. Korábbi csapatainál ezen a poszton is játszott, a Fradinál valamiért a védekező szerep az övé, az egyszerű oldalpasszokkal. Neki nem találják a helyét a csapatban.

Szélső középpálya. Jenner, Somalia rendben, Valpoort minek, miért?

Támadósor. Böde, Böde és Böde. Mióta szajkózza mindenki, kell valaki, aki tehermentesíti Danit a góllövésben. Aztán jön egy Tuijp. Diallo más eset, szerintem ő egy kiváló taktikai kiegészítő. Ha Böde, akkor maradjon Böde, de akkor egy ténylegesen rászabott taktikával szolgálja őt ki a csapat.

Na, akkor most én is elmondtam a magamét, legyek nagyképű, értékeltem. Tudom, nem kért fel rá senki, csak mint minden futballt és Fradit szeretőnek, nekem is van véleményem. Ezt mondtam el. Tavasszal meglátjuk, mi lesz. Egy biztos, most nem csak szóban, a pályán kell elérni a célokat. Azokkal, akiknek az új edző bizalmat szavaz. Annyiszor hittük már, higgyük most is, hogy így lesz!

Hajrá Fradi!

Sanyi bá,
alias Simon Sándor

Fotó: nemzetisport.hu (Veres Viktor)