Bár egy meccs apropóján írom ezt a bejegyzést, mégsem a meccsről fog szólni. Ez a bizonyos meccs az örökrangadók vég nélküli eposzának legújabb darabja volt.

Kikapott a Fradi. Volt már ilyen, sőt lesz még ilyen. Csak a vereségről nem lehetne hosszabban írni, annak ellenére sem, hogy sajnos az utóbbi néhány évben erősen hozzáedződhettünk a vereségekhez, sajnos. Mi, abszolút elfogult fradisták, mindig győzelmet várunk. Azt várunk magunktól is, de úgy különösen, hogy azt váratnak velünk. A mérkőzés előtti nyilatkozatokat olvasva nem is tudnánk mást várni. Akkor, ott a mérkőzés előtt hájjal kenegetnek bennünket, kemény, jó meccs lesz, az ellenfél nagyon erős, de mi felkészültünk, a három pontért megyünk, mindent megteszünk és még hosszan sorolhatnám a hangulatfokozó kijelentéseket. Addig nincs is semmi baj, míg nem kezdődik el a mérkőzés, nem indul útjára a labda. Pedig! De! Ettől a pillanattól kellene a Fradinak megfelelni. Ettől a pillanattól kellene elvonatkoztatni mindentől, tudomásul venni, mit jelent a Fradiban játszani. Megérezni, mit jelent az a néhány ezer, még mindig hűségesen kitartó, a magyar pályákon más csapatnál nem látott szurkoló ereje, az ő buzdításuk, az ő szeretetük, az ő győzelembe vetett hitük, magyarán meg kell felelni a szurkolók maximalista elvárásainak. Ej, ha ez ilyen egyszerű lenne! De nem az. A pályán ellenszél is van. Mint oly sokszor a magyar futballtörténelem során, tapasztaljuk, hogy példának okáért a játékvezetők nem egyforma mércével mérnek. Nem csalnak, dehogy. Csupán azonos játékszituációkat másként ítélnek meg, ha Fradi játékos követ el valamit, azonnal szól a síp, villan a színes lap, ha az ellenfél játékosa, akkor az bőven belefér a játék keménységébe, a folyamatosság érdekében még csak nem is fújnak. Vagy éppen az amúgy is emberhátrányba került csapat két vétlenül összefejelt játékosát egyszerre ápoltatja és még csak az eszébe sem villan, hogy ettől hármas emberhátrányt okoz. Vajon, az ellenfél esetében is így tenne? Kétlem, ennek ellenére ezt is el kell tudni viselni! Elismerem, nem könnyű, hiszen minden embernek, így a játékosnak is van igazságérzete. De, ez is a mindenkori Fradira jellemző, a Fradiban ennek is meg kell felelni. Hány, de hány olyan játékosunk volt korábban is, aki nem bírta el ezt a feszültséget. Jó játékos volt, mielőtt a Fradihoz került, hisz épp ezért kerülhetett oda, aztán jó játékos lett aztán is, hogy távozott a Fraditól, mert távoznia kellett, mert nem tudott megfelelni. Más csapatoknál nincs ez a folyamatos győzelmi kényszer, más csapatok nem futballoznak állandóan ellenszélben, más csapatokban el lehet csak úgy lenni. A Fradiban nem, a Fradiban mindig, minden pillanatban teljesíteni kell. Ez nagy teher. Hogy lehet ennek megfelelni? Írhatnám, vegyenek példát a múlt nagyjairól, akik sikerrel vették ezt a nem könnyű akadályt. Írhatnám, de ma a jelenben élünk, a múlt körülményei elmúltak. Azé a múlté, amikor a magyar játékosokat nemhogy nem fizették túl, egyáltalán nem fizették meg, a tudásukhoz méltóan semmiképp. És ezek a magyar játékosok, a Fradiban különösen, folyamatosan képezték magukat, nemcsak az edzéseken, hanem a pályán kívül is. Ők még imádták a futballt, azért játszottak. Ha úgy adódott, akár a grundokon is beálltak, érett játékosként is a többiek közé. Ők még a labda bűvöletében éltek, nem ijedtek meg a labdától, tudtak vele bánni. A tehetségüket a folyamatos játékkal csiszolták, a legjobbak művészekké váltak. A nagy Fradikban mindig voltak ilyen művészek, ki is ríttak a dolgos mesteremberek közül, akik az ellen csapataiban játszottak. Ma elképzelhető ilyen alázat a futball, a játék iránt? Magyarországon nem látható. Pedig, ha megnézzük a világ ma legjobbnak mondott csapatait, azokban pont ilyen művészek játszanak, akik mindig elmondják, hogy mennyit gyakorolnak a pályán kívül. Látszik is, az már csak hab a tortán, hogy meg is fizetik őket, mégpedig busásan. Ennek ellenére élvezik a játékot. Nálunk csak a pénz miatt megy a panasz, hogy mennyivel kevesebb, mint arrafelé. De hol van a játék iránti alázat, a futball szeretete? Az bizony nem látszik.

A szurkoló, a színeihez élete végéig hű szurkoló, aki mindig győzelmet akar látni, mert azt ígérték neki, mert az van a génjeibe kódolva, egy-egy vereség után lelkileg összezuhan, megjárja a pokol bugyrait. El kell telnie néhány napnak, míg összeszedi magát és elkezd hangolni a következő meccsre, hogy majd ott sikerül győzni. Hétről hétre kimászik a gödörből, hogy aztán gyakran újra visszaessen oda. Elmondható ez egy játékosról is? Vagy ők már annyira profik, hogy egy-egy vereségnek nem tulajdonítanak jelentőséget, hisz mindig előre kell nézni, nem a múlton rágódni, a hibákat kijavítani. Istenem, mennyit halljuk ezt a nyilatkozataikban. Ez lenne a profizmus? Nem hiszem, ott azért a pályán is látszik egy s más.

Szóval, nehéz a Fradinak megfelelni. Pedig, aki itt is sikeres akar lenni, annak meg kell találni a módját, a pályán is, a pályán kívül is, erőben, akaratban, mentálisan, minden módon. Ezért Fradi a Fradi, ezért Magyarország legsikeresebb csapata, ezért szeretik a legtöbben és épp ezért próbálnak meg egyesek akadályokat gördíteni az útjába. Aki itt meg akar felelni, annak az akadálypályán futva is le kell győznie a síkon futókat. Nem könnyű feladat, de abban biztos lehet a játékos, hogy a szurkolóktól az ilyen teljesítményt valódi biztatás, valódi hangorkán, valódi szeretet kíséri. Olyan, amit Magyarországon máshol nem, a világon is kevés helyen tapasztalhat meg. Ezért, és nem a pénzért kell a Fradinak megfelelni!

Simon Sándor