Hétről hétre elmélkedem itt a csapat szereplése után és okán. Hétről hétre az a vágyam, hogy végre egy győzelem után írhatok, ha kell túláradó örömmel. De nem megy, mert nincs győzelem. Miért nem megy?

Nincs győzelem és itt mindenki tudja, csak a bajnokságról beszélek. Mert a Ligakupát én már régóta nem tekintem tétmeccsek sorozatának, az nálam a felkészülési kategóriába tartozik. Ott lehetne és kellene felkészülni a bajnoki győzelmekre. Hogyan? Mondjuk úgy, hogy ott ne csak a győzelem legyen a cél, hanem játékelemek és szisztémák alapos begyakorlása. Olyan játékelemeké és szisztémáké, amelyeket sikerrel láthatunk viszont a bajnoki találkozókon. Ilyeneket a Ligakupa győzelmekkor sem láttam, akkor meg miért csodálkozom, hogy a bajnokin sem? Ez itt a baj. A mai Fradi úgy tűnik nem tudja, mit akar, no és persze, hogyan akarja azt játszani. Itt van példának okáért ez az utolsó, a Kecskemét elleni meccs. Thomas Doll szerint 80-85 percig egykapuztunk és mégsincs eredmény, hiányzik a koncentráció. Vagy ahogy mostanában divatos mondani, játékosaink sorra hibáznak az utolsó passzoknál. Teszem hozzá, gyakran az elsőknél is, így lesznek az első passzok egyben az utolsók is.

Tudjuk, hazánkban mindenki ért a focihoz, mindenki szakember. Én is annak hiszem magam, ha nem lenne önkritikám, akkor annak is tartanám. Jöjjenek hát a meglátásaim.

A csapat szerkezetét vizsgálva feltűnő a biztonságra törekvés, már ami a hátsó alakzatot illeti. Tegnap nem kaptunk gólt, de ez nem biztos, hogy elsősorban a védekezők érdeme. Inkább az ellenfélé, aki erről a játékelemről, mármint a gólszerzésről eleve lemondott, mindent a védekezésnek rendelt alá, elvétve jutott csak el a kapunk elé. Igaz, abból az elvétve számolt alkalmakból is tudott helyzetet kialakítani, de ezt a Fradi sikerrel levédekezte. Most. Mert az eddigi meccseken ez nem mindig sikerült, egy esetből pedig nehéz általánosítani. Abból viszont lehet, hogy az ellenfelek rendre ezt a taktikát alkalmazzák, legyenek a táblázat bármely szekciójában. Valahogy ráéreztek arra, írhatom, szakembereik helyes meglátása, hogy a mai Fradi támadásban eléggé szárnyaszegett, egy teljes csapatos védekezéssel teljesen megbénítható, amiből egy-két gyors kontra zavarokat tud okozni. Koromból adódóan jól emlékszem, régen sem volt ez másképp. Csak a végkifejlet különbözött, de az nagyon. A régi, írhatom a sikeres Fradi ellen hiába tömörültek be, az esetek többségében feltört a retesz. Akkor miért és most miért nem?

Most azt látom, hogy a megszerzett labdát a középpálya közepén hozza fel, általában két játékos, tegnap éppen Gyömbér és Cukic. Hozzák a labdát és már látszik a tanácstalanság. Vagy laposan passzolnak a hozzá legközelebb állónak (Gyömbér) vagy belevezetik az előttük állóba (Cukic). Mindkettő módszer célravezető lehetne, ha. Ha azok a lapos passzok gyorsak és pontosak, mindenekelőtt előremutatóak lennének vagy az egy az egybeni ellenfélre vezetéssel sikerülne kicselezni az ellenfelet. Szóval, ott tartunk, ez a két játékos hozza a labdát a betömörülő ellenfélre. A saját térfelünkön nincs semmi gond, ott lehet hozni, az ellenfél térfelén azonban akadály, akadály hátán. Tízből nyolcszor el sem jutunk az ellenfél tizenhatosáig. Akkor meg miért csodálkozunk, hogy a csatárunk vérszegény? Lehetne itt bárki a csatár, ha nincs nála a labda, csak ez lehet az eredmény. Most éppen Böde Dani szenved ezen a poszton ettől a játéktól. Mert, ha tízből az a két eset is van, hogy felpasszolják hozzá a labdát, akkor a kapunak háttal állva, két, de gyakran három védővel a nyakán mit tud csinálni? Briliáns mozdulatokkal kicselezhetné őket, lefordulhatna róluk és csim, bum, gól? Igen, ez is lehetne, de ilyen játékos kevés szaladgál nem hogy itthon, a világban is. Még mindig ott tartunk, hogy a két játékosunk valamelyike hozza a labdát, aztán ha nem veszíti el, röviden passzol vagy túlbirkózza magát egy védőn. Nézzük a passzt, ha sikeres. Aki kapja, azzal szemben ott vannak a védők. Mit csinál hát. Röviden visszapasszol vagy belevezeti az ellenfélbe. Egy játékosunktól látok csak mást, ha labdát kap, ő pedig Leonardo. Nála lehet futballistára jellemző hirtelen megindulásokat látni, nevezhetjük akár ritmusváltásnak is. A gond csak az, hogy őt még a társai sem tudják lekövetni. Pedig megtehetnék, hogy céltudatos mozgásokkal helyet csinálnának neki, meg a lehetséges passzoknak. Mivel nincs előtte megfelelő mozgás, ritkák Leonardótól is a jó passzok, hiába passzol be a résbe, ha arra a társ sem számít. Így aztán hiába jó játékos, egyedül mégsem cselezheti ki az egész védelmet, ahhoz kis területen túl sokan vannak körülötte. Egy jól védekező csapatot a Fradi még ki is segít. Kisegíti azzal, hogy megteszi nekik azt a szívességet, hogy nem húzza őket szét. A szélsőink a legritkábban posztolnak a vonal mellett, befele kalandoznak, befele, ahol amúgy is nagy a tömeg. Kis kitérőként megemlítem, hogy tegnap este megnéztem a Real-Barcelona meccset is. Érdekes, arrafelé mindig vannak játékosok a vonalak mellett és milyen fura, nincsenek egyedül, mert a védőik kikísérik őket. Amelyik védő a vonal mellett van, az pedig nem lehet középen, egyből kisebb ott a népsűrűség. Ha pedig megtennék azt a szívességet, hogy feladják a vonalak melletti területet, akkor az ott posztoló és futó játékos eleve előnybe kerül, szabadon hozhatná a labdát a védelemre vagy akár mögé, kész lenne a gólhelyzet. Nem is látjuk, hogy ilyen történne, mert ott is van védő, ez a dolga. Bent pedig van játéktér, van levegő, nem kell a labdát paszírozni, lehet vele játszani is.

Tehát, hiányolom a szélek valódi kihasználását. Nem Besicnek és Bönignek kellene ezt a szerepkört betölteni, nekik elvileg egy ellentámadásnál vissza is kell érniük, mert ugye a biztonságot sem dobhatjuk sutba. Hiányolom továbbá a klasszikus átlövéseket. Tegnap két vagy három távoli lövés ment csak kapura, azok is messze célt tévesztettek. Úgy tűnik ezen a területen is vannak hiányosságok, gond a pontos célzás. Látszott ez már a felkészülés alatt is, amikor a FradiMédia jóvoltából láttuk az edzőtáborbeli keresztléc-küldetést. Én már akkor elkeseredtem. Régen köztudott volt, hogy voltak olyan játékosok, akik edzésen sportoz űztek abból, hogy milyen százalékaránnyal találják el a kapufát a tizenhatosról vagy akár távolabbról. Akkor bizony nem a nullához közelített ez a százalékarány, mint ma, ami az edzőtáborban is látszott. És látszik most a meccseken is.

Nincs széljáték, nincs átlövés. Aztán hiányoznak a labda nélküli mozgások, amelyek a passzok, ama bizonyos utolsó passzok pontosságát is hivatottak lennének elősegíteni. Túlontúl statikus a játékunk, ami megintcsak a tíz emberrel védekező ellenfélnek kedvez. Legutóbb azt írtam, kiszámítható a Fradi játéka és az ellenfelek edzői pontosan ki is számítják. Hiányoznak a váratlant sikeresen meghúzni képes játékosok, az egyéniségek. A Fradiban az egyéniségeket nevezzük Fradi szintűeknek. A lelkes, odaadó, lehetetlent nem ismerő, a végsőkig küzdő játékost pedig Fradi szívűeknek. Ugye, emlékszünk, a múlt sikeres csapataiban volt ilyen is, olyan is, az ő elegyükből jött ki a sikeres, a győztes, a bajnok Fradi. Ma pedig hiánycikk ez is, az is. Akkor pedig miért csodálkozunk, hogy nem megy?

Várom a következő hetet, ahol és amikor meg lehet engem cáfolni. Nem a meccs előtt a nyilatkozatokban, hanem ott és akkor, abban a következő kilencven percben.

Hajrá Fradi!

Simon Sándor

Fotó: nemzetisport.hu (Szabó Miklós)