Pár hete még csak álmodoztunk róla, hogy győzelemről írjunk, beszéljünk. Most pedig, szerencsére, már az lehet a téma, milyen íze van a győzelmeknek?

Igen, lehet erről értekezni, hiszen egymás után ötödször is ízlelhetjük. A statisztikus hajlamúak gyorsan kiderítették, ilyen az első osztályban a Fradival több, mint tíz esztendeje esett meg utoljára. Hosszú idő, elfelejthettük az érzést. Mit mondjak, épp ideje volt feleleveníteni. Nézzük, milyen íze is van a győzelmeinknek. Van, amelyik édes, van, amelyik fanyarabb, de egy fradistának mindegyik kellemesnek mondható. Mi határozza meg, hogy egy győzelem íze édes vagy éppen fanyarabb? Persze, hogy a játék, no meg az ellenfél. Mert egy Dózsát legyőzni mindig, minden körülmények között élvezhető, de egy utolsó helyezett, potenciális kieső elleni győzelem élvezhetőségének mások a kritériumai, különösen hazai pályán. A Kaposvár ellen jól kezdett a Fradi, ahogy azt elvárjuk. Járt a labda, volt mozgás, jöttek a helyzetek, sőt a gól is már az elején, a tizenkettedik percben. Aztán még vagy tíz percig tovább járt a labda, volt további mozgás, jöttek újabb helyzetek, amik sorra kimaradtak, végül – mintha valaki varázspálcával suhintott volna – megállt a játék, kevesebbet járt a labda, nem volt annyi mozgás, már nem jöttek a helyzetek. Az első félidő fokozatosan ült le, a második pedig az öltözőben maradt. Nem az volt a kérdés, szerzünk-e további gólt, hanem sokkal inkább az, kapunk-e. Nem jó az, ha idehaza az utolsó helyezett ellen az utolsó percekben izgulni kell, sikerül-e megtartani az előnyt, az eredményt, a győzelmet. Sikerült. Legyünk optimisták, nézzük ezen fanyarabb ízű győzelemnek a jobbik részét. A szerény teljesítményű második félidőben legalább az bebizonyosodott, hogy a védekezésünk most már valóban biztos, össze sem hasonlítható a fél évvel ezelőttivel. Ez nem azt jelenti, hogy az ellenfélnek nincs helyzete, mert ilyen játékfelfogás mellett óhatatlanul kialakulnak helyzetek is. Ám most már az is nyilvánvaló, hogy van egy jó teljesítményre képes kapusunk. Olyan kapus, akinek kilencven perc alatt maximum kettő, három védeni valója akad, nincs ideje a kapujára záporozó lövésektől bemelegedni, neki azt a két, három helyzetet kell hatástalanítani. Dibusz Dénes most pont ezt tette, ezért az én szememben ennek a győzelemnek ő volt a legfőbb kovácsa.

A veretlenségi szériánk immár hét, a győzelmi öt, a kapott gól nélküli pedig három meccset számlál. Jó ezt látni, jó leírni, összességében ezek ízhatása mindenképp édes. Olyannyira, hogy várjuk a folytatást, mert minden sorozat szebben mutat, ha eggyel hosszabb, aztán még eggyel és még eggyel. Nem vagyok telhetetlen, ebben a bajnokságban már csak négy meccset kellene a győztes sorozathoz adni. Meg kellene próbálni, biztos meglenne egy dobogós helyben az eredménye. Akkor aztán az új stadionban nemcsak a következő bajnokságot kezdhetjük vérmes reményekkel, hanem újra kiléphetünk az európai focihadszíntérre is, hogy ott is kóstolgassuk a győzelmek ízét.

Hajrá Fradi!

Simon Sándor

Fotó: sportmenu.net (Jakab Tamás)