Nem bizony! Különösen, ha hétről hétre, sorozatban jönnek, s számuk eléri a hetet.

Immár kétségtelen, a Fradi jó tavaszt fut. Mondják, ahogy szokott. Igen, de nem mostanában. Ettől az érzéstől már elszoktunk, a korábbi évek csapatai elszoktattak tőle. Ez a mostani hetes nyerő sorozat sok fiatal szurkolónak új. Én ezért is örülök különösen ennek, mert egy időközben felnőtt új szurkolói generáció kezdhet valamit kapisgálni abból, mit is jelent a magyar labdarúgásban a Fradi. Milyen az, ha hétről hétre úgy várhatja a mérkőzéseket, hogy azokon nem csak a szíve mondatja vele, hogy nyerünk, hanem a realitások is. Most, szerencsére, újra ilyen idők járnak. Milyen érdekes, lehet ez sem lesz elég a dobogóhoz, a hőn áhított európai futballszínpadra lépéshez. Bánkódjunk? Jó lenne, persze, hogy jó lenne elérni az ehhez minősítő helyezést, de ha ez most nem sikerül, én akkor sem vagyok hajlandó lemondani az örömömről. Mert ez a győzelmi sorozat adhat egy alapot, amelyre immáron a légváraknál erősebb monstrumot is lehet építeni. Egy olyan csapatot, amely a jövőben vitát kizáróan léphet fel arra a helyre, amelyre a történelme, a hagyományai egyértelműen predesztinálják. Igen, erre az alapra vigyázni kell. Véletlenül sem szabad ezt szétverni, ahogy korábban oly sokszor láttuk. Magyarán, a csapat érdemi magját egyben kell tartani és hozzájuk a jól látható hiányposztokra igazolni. Milyen jó volna végre egy bajnokságot úgy elkezdeni, hogy az nem a csapatkeresés és építés jegyében zajlik, hogy mire megtalálják azt a csapatot, addigra behozhatatlan a hátrány. Az elejétől kell ott lenni, az elejétől kell győzni.

Ne szaladjunk annyira előre, ez még nem az új bajnokság. A sorrendben hetedik győzelmet még ebben, a régiben érte el a csapat. Hogyan? Igaz, izgalmak közepette, de elérte. Az izgalmakat nem kis részt az okozta, hogy a jól összeszokott, hetek óta gólt sem kapó védelmünk megbomlott, azt is írhatnám, összement. A belső védőpárosunk eltiltása után középen újra magasságbeli centihátrányok jelentkeztek, mint azt tavaly oly sokszor tapasztaltuk. Ráadásul úgy és akkor, amikor az ellenfélnél kifejezetten magas játékosok voltak hadra foghatók. Látszott is, újra izgulni kellett a beívelt labdáknál. Ám a csapat megoldotta ezt a problémát, igazi csapat módján. Ha hiba volt, miért is ne lennének hibák, akkor mindig volt valaki, aki igyekezett – egy kivételével – tudott is segíteni. Előre pedig öröm volt látni a türelmes játékot. Nem rohantak ész nélkül a falnak, vártak a lehetőségre, az ellenfél hibájára. Arra a hibára, ami nyomás alatt törvényszerűen jön, magyar pályákon különösen. Így volt ez szombaton is, amikor Böde Dani volt jókor, jó helyen, jött, ahogy régen. És ha Böde jön, akkor jön! Remélem, Dani ezzel visszatér abba a kerékvágásba, ahol tavaly őszig volt, mert egy jó Bödére, egy mindig jókor érkező Bödére a jövő Fradijának, a bajnokságra törő Fradinak is nagy szüksége van. Egy jó Bödét sokkal könnyebben tud megtalálni egy jó Leonardo, egy jó Böde könnyen elviheti az embereket egy jó Leonardo elől, egy jó Böde egy jó Leonardóval taktikai tárházat nyithat a többiek előtt az eredményes támadásbefejezésekhez.

Sikerült a hetedik, jövő héten szeretném azt írni, nekünk nyolc! Mert telhetetlen vagyok, mert szurkoló vagyok, Fradi szurkoló vagyok. Ez, mint tudjuk más, mint egy csapatnak szurkolni, ez életérzés, ami sírig elkísér, a rosszban is a jóban is. Most a jót éljük, ez sokkal kellemesebb, mert ugye a győzelmeket nem lehet megunni.

Simon Sándor

Fotók: nemzetisport.hu (Czerkl Gábor)