Heti pro és kontránk dupla, hiszen két Fradi bajnoki is volt a héten, otthon a Dunaújváros és idegenben az MTK ellen. Egy sima, egy fordított.

Szerdán este minden sima volt. A csapat gyakorlatilag izgalom nélkül hozta a kötelezőt, nyert az újonc ellen. A kapuban minden rendben volt, Dibusz Dénes kevés feladatát jól látta el, egy alkalommal bravúrral hárított. Azt tette, amit a korábbi nagy Fradik kapusai, ha csak egyszer kellett a kilencven perc alatt produkálni, akkor egyszer, de akkor nagyon. A védelem látszólag lazán focizgatott, a belső védőknek a legfőbb gondjuk az volt, hogy a pontrúgásainknál előre menjenek és helyezkedjenek, a szélsők pedig felfutásaikkal a támadásokat segítették, tényleg ők voltak a szélsők. Dilaver a második gól előtt élményszámba menő cselt mutatott be az ellenfél alapvonalánál, mielőtt kihagyhatatlan helyzetbe hozta Bödét. A középpálya nem volt nagyon dinamikus, az ellenfél nem is nagyon kényszerítette ezt ki. Ezzel együtt az első félidőben volt néhány tetszetős ütempassz, kiugratás, a második félidőben pedig jó sok hiányérzet, amiért nem. Elöl Ugrai szemfülesen játszott, gólt szerzett, Böde pedig, ahogy említettem, újra jött. Szóval, sima volt.

Vasárnap estére aztán minden megváltozott, minden fordított lett. Dibusz Dénesnek most sem volt sok feladata, talán ha három, négy komolyabb lövés ment a kapujára. Egyet bravúrral védett, a bravúr tehát most is megvolt, de emellett két gól is, amit nem tudott bravúrral sem védeni. Nem, mert a védői kiszolgáltatott helyzetbe hozták. Úgy helyezkedtek, hogy nem helyezkedtek. Se egy statikus helyzetben, sem pedig akkor, amikor az ellenfél futott. Szembetűnő volt a lassúság. Csakúgy, mint a középpályán, ahol az ellenfél játékosai állva hagyták a most is öreguras embereinket. Még szerencse, hogy az MTK nem ambicionálta jobban a futást, elgondolni is rossz, mi lett volna akkor. Előre? Nos, az megint nem volt értékelhető. Most a szélsővédők nem jöttek fel, a középpályáról nem mozogtak ki szélre, így az oldalvonal mellől nem jöttek be labdák. Helyette folyt a középen passzolgatok, vezetem a labdát, ha lehet bele az ellenfélbe, gyömöszölöm a tömörülő védők közé, szóval az értelmezhetetlen „támadó”játék, ami semmi. Helyzetet csupán Gera Zoli fantasztikusan megrúgott pontrúgásai után sikerült kialakítani. Az egy gól is abból lett. Úgy tűnt, a belső emberek nem igazán érzik ezeket a beíveléseket. Istenem, ha bent is lenne egy Gera Zolink, aki érkezhetne Gera Zoli beíveléseire. Elég is lenne! De ilyen nincs, Gera csak egy van, egy Gera pedig láthatóan kevés. Thomas Doll a szív nélküli játékot kritizálta a meccs után, joggal. Igazából a győztes meccseken sem azt láttuk. Ezek a játékosok, tisztelet az igen kevés kivételnek, nem azért futballoznak, hogy csapatuk, klubjuk színeit, címerét naggyá tegyék, örömet okozzanak a szurkolóknak, még csak nem is azért, mert szeretnek futballozni, nem, ők a pénzért teszik ezt. Lehet tiltakozni ez ellen, de a látszat ez. Ha nincs igazam, akkor csak azt kérem, tessék ezt a pályán bebizonyítani. Meccsről meccsre, hogy minden sima lehessen, soha semmi ne legyen fordított.

Jön két hét szünet a bajnokságban, addig a válogatott próbál sima rajtot venni a most induló EB-selejtezőkön. Reméljük, az edzéseken, a liga- és MK meccseken történik valami elmozdulás, rendrakás, hogy két hét múlva újra a sikerbe vetett töretlen reménnyel vágjunk bele az új meccsbe, amelynek végén újra szerethessünk mindenkit. Egy győztes meccs után ez mindig könnyebb, hiába, ilyenek vagyunk mi javíthatatlan szurkolók, főleg, ha a Fradinak szurkolunk. Ezért is kiáltjuk, mikor kevesebben, mikor többen, hol halkabban, hol hangosabban, de őszintén, HAJRÁ FRADI!

Simon Sándor