Az egyetlen tavaszi válogatott szünetet követően a 22. fordulóval folytatódtak az OTP Bank Liga küzdelmei az elmúlt hétvégén.

Az eddig megszokotthoz képest innentől kezdve annyi változás áll be az időrendben, hogy a két tévébe nem kerülő mérkőzés 16:00 helyett 18:30-kor kezdődik, ilyen volt most a Dunaújváros-Nyíregyháza és az MTK-Pápa, míg a képernyők előtt péntek 19:00-kor a Puskás Akadémia-Fradi, szombat 14:00-kor a Győr-Kecskemét, 16:00-kor a Pécs-Debrecen, 18:30-kor a Diósgyőr-Paks, míg vasárnap 16:30-kor a Haladás-Honvéd és 18:30-kor az Újpest-Videoton mérkőzést láthattuk élő egyenes adásban.

Tavasszal először tehát a mi találkozónk nyitotta a sort az adott körben, első alkalommal léptünk fel a Pancho Arénában. Idegenben is mi számítottunk esélyesebbnek, de a Puskás Akadémia eddigi szereplése során kevesebbet mutatott meg abból, ami a keretében benne rejlik, így teljesen nyugodtak nem lehettünk előre. Annál inkább a szünetben, ugyanis parádés első félidőt produkáltunk, ahol nagy labdabirtoklási fölényt és gólhelyzeteket alakítottunk ki, de ami ennél is fontosabb, mindez két emlékezetes Böde-gólban is megmutatkozott: régóta eredménytelen csatárunk előbb bal lábán cipő nélkül rázta le védőjét és gurított a hálóba, néhány percre rá pedig egy lefejelt szögletet juttatott oda egy félollóval. Úgy tűnt, ezen a napon nem lehet bajunk, és tény, hogy a második félidőben is nálunk adódtak a nagyobb helyzetek (Nalepa előtt ráadásul még 2-0-nál), de a Puskás a csereként beálló Polonkai szép lövésével a semmiből szépíteni tudott (megtörve Dibusz 562 perces góltalansági sorozatát), és ettől felbátorodtak, próbáltak kreatívan játszani. Nagy lehetőségük talán csak akkor volt, amikor Ramíreznek kellett mentenie egy belőtt labdát az érkező csatár elől, de távoli lövésekkel többször is veszélyeztettek, és mivel Böde és Lauth sem tudta kapussal szemben eldönteni a mérkőzést, az utolsó percig izgulhattunk. Összességében azért az ellenfél által is elismerten megérdemelt győzelmet arattunk, kifogástalan formában várhatjuk a lilák elleni derbit.

Győrbe a tavasszal még 100 %-os Kecskemét látogatott, a papírforma ennek ellenére nem mellettük szólt, persze ehhez feltételeznünk kellett, hogy a Rába-partiak legjobbjukat tudják nyújtani az ismert problémák ellenére. Ez hozzávetőlegesen így is történt, Miriuţă fiai azonnal támadólag léptek fel, és egy védelmi hibát követően Priskin hamar vezetést is szerzett. Ezután sem állt le az ETO, továbbra is előttük adódtak gólszerzési lehetőségek, viszont ezek kihasználatlanul maradtak. Windecker a felsőlécet is megrezgette, de Rudolf és Priso is betalálhatott volna. A második félidő pont ugyanígy kezdődött, a kameruni szélső még a kihagyhatatlant is elhibázta: 4 méterről lőtt ajtó-ablak ziccerben a felső kapufára, aztán egyik pillanatról a másikra visszajött a meccsbe a 4 védőre váltó KTE. Mindez nemcsak a játék képében mutatkozott meg, hanem a helyzetek alakulásában is: már a lilák kerültek oda, a nevelőklubja ellen extra motivációval pályára lépő Novák lövését bravúrral védte Pogacsics, később azonban ugyanebben a párosban már tehetetlen volt a kapus, igaz, a fiatal csatár emelésére Bebeto még rábiztosított, így ő szerezte a gólt. Erre nem tudott újítani az ETO, amit abból a szempontból mindenképp sajnálhatnak, hogy hamarabb el kellett volna dönteniük a mérkőzést, utána viszont már nem volt érdemtelen a vendégek egyenlítése.

Ahogy a múlt heti cikkünkben is írtuk, a Debrecennél eddig valami nem stimmel tavasszal, s ennek okai külső szemmel nem egyértelműek. Mivel ellentmondást nem tűrő 6-0-val küldték haza edzőmeccsen a román Dinamo Bukarestet, így ha a pécsi fellépésükön továbbra is a bajnokságban eddig mutatott vérszegény produkciót láthatjuk tőlük, akkor inkább belső gondok lehetnek, ha viszont innentől kezdve az ősz végi topformájukat nyújtják, akkor csak a formaidőzítést ronthatták el. Nos, erre határozott választ kaptunk: a kiesés ellen küzdő Pécs otthonában nemhogy nem játszott jól a Loki, de konkrétan az utolsó percig helyzetbe sem kerültek (akkor is egy rendkívül gyatra visszacsel után még kapuralövés sem lett belőle…), ellenben két piros lapot is begyűjtöttek. A hazaiak sem kerültek nagyon közel a gólhoz, inkább a stabil játékot preferálták, de Novaković kapusnak így is többször kellett bravúrt bemutatnia. A bő 20 percnyi hazai emberelőny (majd a kettős előny a hosszabbításban) sem változtatott a játék képén, így unalmas meccsen igazságos 0-0 született, és alighanem belső gondokra gyanakodhatunk Debrecenben, hiszen óriási a kontraszt a múlt héthez képest, még akkor is, ha az tét nélküli találkozó volt. Előnyünk velük szemben immáron 5 pont.

A Dunaújvárosnak egyértelműen az utolsó esélye volt a Nyíregyháza elleni kiesési rangadó megnyerése. A vendégek már most eltávolodtak annyira a veszélyzónától, hogy nem kellett létkérdésként tekinteniük erre a mérkőzésre, ellentétben az Újvárossal, akik szép lassan utolsó helyre csúsztak vissza és távolodni kezdett tőlük a mezőny. Artner Tamás 4-2-3-1-es hadrendre váltott a Dobos Barna által kedvelt rombusz-középpályás 4-4-2 helyett, és bekerült a kezdőbe Szekeres és Vaskó is, Farkas Viktort pedig feltolta a középpályára, nem számíthatott viszont a sérült Böőrre. A játék képén meglátszott a már említett motivációs különbség, a Dunaújváros újult erővel vetette magát a küzdelmekbe, és Nikházi kapufájánál már korán közel álltak a vezetéshez is, ami aztán még az első félidőben összejött, szintén a diósgyőri kölcsön-középpályás révén. A szünetben támadóbb formációra váltott Mátyus János, ám ez nem hozott megfelelő átütőerőt, Bošnjak meglehetősen szigorúnak tűnő kiállítása pedig el is döntött mindent, a DPASE Eppel és újra Nikházi révén további két góllal növelte a különbséget, nagyon fontos és önbizalom-növelő győzelmet aratva.

Ezalatt az MTK kétséget sem hagyott afelől, hogy a Vidi és a Fradi ellen begyűjtött 0 pont után hozza a kötelezőt, és ideiglenes kispesti hazai pályájukon esélyt sem hagy a Pápának. A fantasztikus napot kifogó Csiki főszereplésével már a legelejétől kezdve helyzeteket alakítottak ki, majd a 19. percben a fiatal szélső által kiharcolt jogos büntetőt Kanta értékesítette. A szünetig a további lehetőségek kimaradtak, a vezetés azonban nem forgott veszélyben. A második játékrészben aztán Csiki Torghellének gólpasszt is adott, majd egy támadást ő maga fejezett be, miközben a vendégek csak egy lesgólig és egy veszélyes szabadrúgásig jutottak el, a 3-0-on felül is egyértelműen a kék-fehéreknek volt több helyzetük. Persze tudjuk jól, hogy nem ez volt az a meccs, ahol az MTK bukására lehetett számítani, viszont reménykedhettünk benne – hiába. Ezzel szemben a jövő héten rendkívül érdekesnek ígérkezik a DPASE-MTK, ahol a magára találó újvárosiak otthonában bizonyosan jóval nehezebb dolguk lesz Kantáéknak.

A Diósgyőr-Paks meccsen az volt a nagy kérdés, hogy Sivićék magukra találnak-e végre, vagy folytatják eddigi feszültségekkel teli, gyenge játékukat – egyértelműen az utóbbit láthattuk. A múlt héten sajtótájékoztatón lehordott Bognár a keretbe sem került, az ügynökén keresztül üzengető Jenner azonban a kispadon kapott helyet és a szünetben be is cserélték (szinte labdába alig ért). De érdekes módon mind Koman, mind Grumić végigjátszhatta az összecsapást, holott közvetlenül az első félidő lefújása előtt futballpályán ritkán látható vehemenciával szólalkoztak össze. Ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepő, hogy a szünetig kialakuló egyetlen óriási helyzet a Paksé volt, de mivel Balázs elhibázta azt, így akkor még maradt a 0-0. Sőt, a második félidőben egy előrevágott felszabadítást Rodenbücher nagy hibáját követően Griffiths egyedül vezette a betegség miatt hiányzó Molnárt helyettesítő Csernyánszkira és be is lőtte helyzetét, ezáltal a semmiből vezetéshez juttatva a DVTK-t. Ám ekkor a Paks az addig sem rossz játékára még egy lapáttal rátett, a csereként beálló Könyves pedig előbb egyenlített, majd egy szép egyéni alakítást követően fordított is, teljesen megérdemelten. Diósgyőrben egyelőre még kitartanak Tomislav Sivić mellett, aki jól láthatóan nem tudja kezelni, sőt, sok esetben maga gerjeszti a feszültséget, míg a Paks – a Kecskeméttel egyetemben – tovább száguldozik a surranópályán, lassacskán a dobogó felé tekintgetve.

A Haladás-Honvéd meccs előtti nyilatkozatban Szentes Lázár meglehetősen furcsa megjegyzést tett játékosai motiválatlanságára a válogatott szünet alatt, holott előtte kétszer is olyan győzelmet szereztek meg, ahol nem ők számítottak esélyesnek. Rossi mester ellenben remekül kihasználta a szünetet, láthatóan egyre stabilabb játékra képesek a kispestiek. Most újra a korábban megszokott 4-3-3-ban láthattuk őket, már ez is arra utalt, hogy nem feltétlenül védekezésre rendezkedtek be, noha a vezetést egy szögletből szerezték meg, amit Rózsa pont Ignjatović elé paskolt ki. Erre még volt válasza a Halinak Radó révén egy szintén szerencsésnek nevezhető góllal (Kemenesen furcsán változtatott irányt egy talán nem is kapura tartó élesen belőtt labda), de minden volt bennük, csak átütőerő nem. Mikor már azt hihettük, hogy 1-1-gyel fordulunk, akkor egy szép támadást Prosser fejezett be, pár percre rá pedig Punoševac lőtt távolról a tétovázó védők között és a nem túl jó napot kifogó Rózsa hóna alatt a hálóba, és itt nagyjából el is dőlt a mérkőzés. Talán akkor alakulhatott volna másként, ha az 52. percben Radó közelről befejel egy óriási ziccert, ám Kemenes mentett, több veszélyes szituáció pedig ezután nem is adódott a vasiak előtt, az 1-4 inkább benne volt a pakliban, mint a 2-3, persze a Honvéd sem erőltette már igazán a gólszerzést. Rossiék a mérkőzés előtt a Dunaújváros győzelme miatt az utolsó helyre csúsztak, ezzel a 3 ponttal viszont egyenesen a 13. pozícióig ugrottak előre, igaz, elképesztően tömör lett az alsóház, hiszen a 16 pontos DPASE előtt nem kevesebb, mint 4 darab 18 pontos csapat áll – talán még az eddigieknél is nyíltabb lett a kiesés kérdése, nüanszok dönthetnek majd.

A zárómérkőzésen paradox módon az Újpestért kellett szorítanunk, legalábbis ha valaki még minimálisan reménykedett a Vidi esetleges befoghatóságában. Tény, hogy a fehérváriak tavasszal nincsenek csúcsformában, mégsem tudnak kikapni, sőt, többnyire azért nyernek, így történt vasárnap este is. Az Újpest kimondottan jól játszott, helyzeteket dolgozott ki (Perovićé nem is volt kicsi), ám gólt a Videoton szerzett egy előrelőtt labdából, amit Oliveira ügyesen tartott meg, majd lőtt el két védő között. Ez a találat elvette a lilák hitét, a második félidőben már helyzeteket sem igazán dolgoztak ki, így hiába nem volt továbbra sem gólveszélyes a vendéggárda, nem igazán forgott veszélyben a győzelmük, amellyel még az eddigieknél is közelebb kerültek a bajnoki címhez. Érdekesnek ígérkezik viszont ennek a két csapatnak az MK-elődöntője: ha hasonlóan feltüzeli magát az Újpest, okozhat gondot ellenfelének, de ott sem ők az esélyesek, vasárnap pedig következik a derbi. Számunkra előnyt jelent, hogy egy nappal korábban játszunk a kupában, ráadásul egy jóval kevésbé szorosnak ígérkező ellenféllel szemben és a keretünk is sokkal hosszabb. Az amúgy is szűk lila játékosállomány a héten a kirúgott Vasiljević miatt egy fontos játékossal tovább fogyatkozott, a két együttes formája pedig szöges ellentétben áll egymással: mi 12 meccs óra veretlenek vagyunk, ők 6 meccs óta nyeretlenek.

Minden mellettünk szól tehát a következő héten: kedden Szolnokon megalapozhatunk egy kupadöntőt, hétvégén pedig akár nagyobb arányban is verhetjük ősi riválisunkat, legalábbis a papírforma szerint. Legyen így! Hajrá Fradi!

Simon József