Az állócsillagok jellemzője, hogy helyük az idő múlásával sem változik. Dr. Sárosi György, a GYURKA, ilyen állócsillag a magyar labdarúgás egén. Korának egyértelmű világklasszisa volt. 1948-ban játszott utoljára magyar pályán. Azóta nemzedékek mentek, újak jöttek, de az ő besorolása mit sem változott. Világklasszis volt és az is maradt. Nagysága, emberi értéke nem csak a pályán mutatkozott be, s emelte kortársai fölé, hanem a civil életben is. Magánemberként és gyakorló jogászként is példát mutatott. Lássunk néhány vele kapcsolatos emlékmorzsát.

A 60-as évek vége felé végzős joghallgatóként a nyári szünetben egy hónapig gyakornok voltam a kerületi bíróságon, hogy „beleszagoljak” a gyakorlati jogászkodás mindennapjaiba. Akkor még nem volt nyári törvénykezési szünet, mint manapság, azonban a szabadságolások, a leterheltség miatt érződött a „holt szezon”. Egy fiatal, mintegy 35 éves bíró, Dr. Zs. István (a továbbiakban: István) mellé osztottak be. Hamar összebarátkoztunk, különösen akkor, amikor kiderült, hogy mindketten szenvedélyes Fradi-drukkerek vagyunk. Volt közös témánk, volt miről beszélgetnünk a szabad időnkben. Az „aktuális nagyok” mellett a fő téma a legendás Sárosi György volt. Jóllehet, egyikünk sem látta játszani, de az olvasmányainkból mindkettőnknek sok ismerete volt vele kapcsolatban.

Egy alkalommal István dolgozószobájában beszélgettünk Sárosi Györgyről. Az akkori munkamódszer szerint a bíró és jegyzője egy szobában dolgozott. István jegyzője egy már idősebb korú, tipikus vénkisasszony volt, rendkívül jó, megbízható munkaerő. Mi beszélgettünk, míg ő a közelünkben végezte munkáját. Egyszer csak megszólalt: „Csak nem a Gyurkáról tetszenek beszélgetni?” Mindketten megdermedtünk, honnan ismerheti Sárosi Györgyöt? Hamar beavatott minket a megismerkedésük történetébe. „Amikor gyakornok volt a Gyurka, itt szolgált a bíróságon és én, kezdő tisztviselőként, melléje voltam beosztva egy rövid ideig.” Óriási tisztelettel néztünk rá, személyesen ismerhette, sőt rendszeresen beszélgethetett dr. Sárosi Györggyel. „Istenem, milyen csodálatos ember volt! Tudta, hogy szeretem a csokoládét, ezért rendszeresen hozott nekem bon-bont.” – folytatta a mellére szorított tenyerekkel, rajongó, csillogó szemmel felfelé nézve. Egy pillanatig talán a fiatalságára emlékezett, amiben Sárosi Györgynek is helye volt.

A gyakorlati idő hamar eltelt. István, sajnos, nem sokkal később elhunyt. A kolléganővel soha többet nem találkoztam, ma már valószínűleg ő sem él. A közös élményt, ahogy visszaemlékezett Gyurkára, soha nem fogom elfelejteni!

Az állócsillagok jellemzője, hogy helyük, fényük nem változik. Dr. Sárosi György igazi állócsillag, s az is marad örökké!

Budapest, 2016. január 28.

Dr. Galli István