Az FTC legidősebb, élő egykori futballistája, Szigeti Ferenc ma ünnepli 88. születésnapját. Isten éltesse sokáig!

Három évvel ezelőtt, a 85. születésnapján beszélgettem vele, most is ezzel köszöntjük.

Egy gólgyáros Türjéről
Születésnapi beszélgetés Szigeti Ferenccel

Türje kis Zala megyei település. Innen indult el tizenhat éves korában Szigeti (Schmidt) Ferenc, hogy megvalósítsa nagy álmát, híres futballista legyen. Életét nagyban befolyásolta a szegénység, ami sokszor olyan döntésre kényszerítette, amely távol állt a terveitől, a gondolkodásától. Gyakori sérülések is közrejátszottak abban, hogy ígéretes pályafutása nem tudott kiteljesedni. Pedig ontotta a gólokat, jobbal, ballal, fejjel. Bárhol, bármilyen szinten szerepelt, általában több gólt rúgott, mint ahány mérkőzésen játszott. A 85. születésnapját április 6-án ünneplő Szigeti Ferenccel labdarúgó pályafutásának és edzői tevékenységének fő állomásairól beszélgetünk.

– Milyen volt a gyermekkora, hogyan indult a labdarúgó pályafutása?
Szigeti Ferenc: Szüleim földműveléssel foglalkoztak, rengeteget dolgoztak, de így sem tudtak a szegénységből kitörni. A két gyerek taníttatása is gondot jelentett számukra, a nővéremmel együtt nagyszülői segítséggel járhattunk Zalaegerszegen a polgáriba. A Türje SE-ben kezdtem futballozni, a felnőtt csapat gólkirálya lettem. 1947-ben anyai nagybátyám, Kertész Ferenc biztatására utaztam fel a fővárosba, pontosabban az Üllői útra, szerencsét próbálni. Az első edzésen való bemutatkozásom olyan jól sikerült, hogy azonnal leigazoltak a zöld-fehérek ifi-csapatába. Kitűnő játékosokkal játszottam együtt: Pamuki, Dékány, Ombódy, Guba, Csoknyai, Hári, Teket II és – a legnagyobb tehetség – Kocsis Sándor. A csapat 102 lőtt góllal megnyerte a bajnokságot. Sanyival külön versenyt vívtunk, hogy ki rúgja a 100. gólt és ki lesz a gólkirály. Mindkettő nekem sikerült!
– Azonnal kikiáltották Deák „Bamba” Ferenc utódjának! Nem volt ez nagy teher?
Sz. F.: Nem volt könnyű a helyzetem! Abban az időben a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor ötösfogat riogatta az ellenfelek védelmét. Az 1948/49. évi bajnokságot 11 pont előnnyel és 140:36-os gólaránnyal nyerte meg a Fradi, Deák 59 góllal lett gólkirály! Csak nemzetközi mérkőzéseken kaptam lehetőséget. Bemutatkozásom a felnőtt csapatban 1948. október 13-án volt az Üllői úton, ahol részese voltam a Roubaix Excelsior elleni 9:0-s győzelemnek, egy gólt is szereztem. 1949-ben sikerült bekerülnöm az ifjúsági válogatottba is, a csehszlovákok és a lengyelek elleni két meccsen három gólt rúgtam.
– Sikeres jövő előtt állt, mégis egyesületet váltott. Nem volt türelme kivárni a sorát?
Sz. F.: Közbeszólt a szegénység. Albérletből albérletbe vándoroltam, a szüleim nem tudták biztosítani a fővárosi léthez szükséges pénzt. A Fradi vezetése pedig csak ígérgetett, de nem segített. Már úgy volt, hogy hazautazom. Ebben a szorult helyzetben, fájó szívvel, de el kellett fogadnom az Újpest ajánlatát. Felöltöztettek tetőtől talpig, fedelet biztosítottak a fejem fölé.
– A körülmények javultak, de a sikeres folytatás elmaradt. Milyenek az újpesti emlékei?
Sz. F.: Az új környezet, hasonlóan Deákhoz és Hennihez, rám sem volt jó hatással. Mindössze talán nyolcszor szerepeltem az első csapatban, igaz ebben két lábtörés is közrejátszott. Mindkétszer rátartottak a rúgó lábamra, és a lábközép-csontom tört el. Veszélybe került a további pályafutásom is. A sok csalódás mellett pozitív dolog is kapcsolódik az újpesti korszakomhoz. Megismertem Évát, az Újpest atlétáját, akivel több mint 60 éve élek boldog házasságban. Egy fiúnk született, Ferenc, aki élvonalbeli kosaras lett a Bp. Honvédban, unokánk, Dávid, pedig a Fradi serdülő és ifjúsági labdarúgójaként ügyeskedett.
– Hogyan került a szocialista ipar fellegvárának, Sztálinvárosnak a csapatába?
Sz. F.: 1952-ben a második lábtörésemből lábadoztam, amikor felsőbb körökben azt javasolták, hogy igazoljak a Sztálin Vasmű Építők újonnan alakult másodosztályú csapatába, amelynek komoly feljutási tervei vannak. A megerősített gárda, itt játszott Kotász Antal is, az NB II Közép-csoportjában veretlenül lett bajnok, jómagam 34 mérkőzésen 45 gólt szereztem. A csapat 1953-ban és 1954-ben az első osztályban szerepelt, majd kiestünk. Sztálinvárosban 109 mérkőzésen 88 gólt értem el, a 0,81-os gólátlaggal még mindig csúcstartó vagyok!
– Második fradista korszaka 1957-ben kezdődött, tagja lett a Fradi Ausztráliába utazó csapatának. Milyen élményeket őriz erről a korszakról?
Sz. F.: Az ausztráliai túra hatalmas élmény volt. Először ültem repülőgépen, olyan csodálatos helyekre jutottam el, amelyekről gyermekkoromban álmodozni sem mertem. A túra 17 mérkőzésén 17 félidőt játszottam, a 21 gólos Borsos Miklós mögött 20 góllal a második lettem a házi góllövő listán. A sikeres és eredményes ausztráliai szereplés után joggal bíztam a hazai jó folytatásban. Az 1957/58. évi bajnokságban, a bronzérmes csapatban azonban egyetlen alkalommal sem kaptam helyet. Csanádi Árpád a középcsatár poszton az Ausztráliában bemutatkozó, nálam öt évvel fiatalabb Friedmanszky Zoltánnak szavazott bizalmat. Továbbra is csak a nemzetközi mérkőzéseken kaptam szerepet, folytattam a gólgyártást, amíg be nem következett az újabb sérülés. 1958 májusában nyugat-európai túrán vettünk részt. Az első mérkőzésen Hamburg válogatottja ellen 5:2-re győztünk, négy gólt rúgtam. A következő, a Saarbrücken elleni találkozót Orosz Pál góljával 1:0-ra megnyertük, de nekem pár perccel a mérkőzés vége előtt eltörött a lábam, harmadszor is hasonló körülmények között. Begipszelt lábbal az egész túrán a csapattal tarthattam. A Fradiban utoljára 1959 márciusában léptem pályára, majd úgy búcsúztam el, hogy egyetlen bajnoki meccsen sem léphettem pályára, viszont 30 nemzetközi meccsen 38 gólt értem el.
– Levezetésként két évig még a Budai Spartacus játékosa volt, majd megkezdte edzői pályafutását. Melyik állomáshelyére emlékezik legszívesebben?
Sz. F.: Egyértelmű, hogy a fradista korszakra vagyok a legbüszkébb. 1973 és 1978 között Dalnoki Jenő pályaedzője voltam. Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Jenő leginkább az ellenfelek feltérképezését bízta rám, de a mérkőzések szünetében is kikérte a véleményemet. Maximálisan hallgatott rám. Talán egyedül a radikális fiatalításban nem értettünk egyet, de az eredmények őt igazolták. Remek játékosaink voltak, ők neveztek el Türje papának. Szép sikereket értünk el, egy bajnoki cím, három MNK-győzelem, KEK döntőbe jutás. Amikor az eredmények romlani kezdtek, Dalnokit leváltották. Voltak olyan hírek, hogy én leszek a vezetőedző, Friedmanszky Zoltán azonban megint „kiszorított”, de emiatt nem rá haragudtam… Később a Fradinál utánpótlás szakágvezető is voltam. Edzői pályafutásomból még kiemelném azt a szakaszt, amikor Martos Győző kérésére az utolsó hat mérkőzésre elvállaltam a Volán edzéseinek vezetését, és hozzájárultam a csapat NB I-be kerüléséhez.
– Figyelemmel kíséri a Fradi szereplését? Mi a véleménye a mai helyzetről?
Sz. F.: Már régóta csak a televízióból követem az eseményeket, mérkőzéseket. Alapvetően optimista vagyok a jövőt illetően, azonban az utánpótlás helyzete, szereplése elszomorít. A fő probléma – szerintem – a kiválasztás és a játékosfigyelő rendszer hiányosságában van. Remélem, a Fradi újabb bajnoki címét még megélem! Hajrá Fradi!

SzB
2018. április 6.