2019. szeptember 2-án utolsó útjára kísértük a Farkasréti temetőben Ambrus Miklóst az FTC olimpiai bajnok vízilabdázóját, aki életének 87. évében, hosszan tartó betegséget követően hunyt el.

A fáklya szó többszörösen is illik Ambrus Miklóshoz. Az Egri Fáklyából 1953-ban került az akkor éppen Budapesti Kinizsi névre „átkeresztelt” Ferencvároshoz, hogy azután élete végéig a család- és hazaszeretet, valamint a fradizmus fáklyavivője legyen.

Pedig sokszor próbálták ezt a fáklyát kioltani. Hiába lett bajnok 1956-ban a Kinizsivel, a Boros-Jeney kapuspáros mellett nem kapott szerepet a válogatottban, így a melbourne-i olimpián sem. Ez a csalódás is közrejátszott abban, hogy elhagyta az országot, meg sem állt Ausztráliáig, Melbourne-ig. Jól érezte magát a távoli földrészen, de – utólag mondható – szerencséjére, a Fradi futballcsapata 1957-ben Ausztráliában túrázott. Száraz István hívó szava: ”Gyere haza fiam!”, nyitott fülekre talált. Kalandos hazaút után ismét igazi otthonra talált a Fradinál. Parádésan formában védett, mégsem vitték ki az 1960-as római olimpiára. A Fradi egyre jobb lett, 1962-ben és 1963-ban bajnoki címet szerzett, a csapat szárnyalt a bajnokságban. Ambrus Miklós joggal számított arra, hogy helyet kap a tokiói olimpiára utazó csapatban. Ennek ellenére a csapatfotózásból is kimaradt. Ma már ismert, hogy a Tükör című hetilap címoldalára készített fotóra utólag montírozták oda. Végül bekerült a csapatba, igaz csak a négy évvel idősebb Boros Ottó mögé, második kapusnak. Az olimpiai tornán mindaddig nem osztott neki szerepet Laky Károly szövetségi kapitány, amíg az OTSH elnöke, Kutas István és a játékostársak nem követelték a bizonytalankodó Boros leváltását. Az eredmény ismert. Többek között Ambrus Miklós bravúrjainak köszönhetően olimpiai bajnok lett a csapat, s ezzel teljesült az Egerből induló kapus álma.

A sérelmek sora nem ért véget. A tokiói győzelem 50. évfordulóján a Nemzeti Sport írásában meg sem említették a nevét. Ez nagyon érzékenyen érintette, sértésként élte meg. Mindezek a fájdalmak eltörpültek amellett, amit fiának, Ambrus Tamásnak az elvesztése okozott. Büszke volt a fiára, aki a vízilabda sportban játékosként, edzőként, vezetőként sikereket ért el. Különösképpen örült annak, hogy Tamásnak óriási szerepe volt a Fradi vízilabda szakosztályának újraélesztésében. Fia halálát élete végéig nem tudta feldolgozni, nagy valószínűséggel ez is közrejátszott egészsége megromlásában.

A sérelmeket enyhítették a sportsikerek, az olimpiai és az Európa-bajnoki aranyérem, az ötszörös magyar bajnoki cím, valamint az elismerések, kitüntetések, amelyek közül legbüszkébb a 2018-ban kapott állami kitüntetésre, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjére volt.

Ambrus Miklós a 85. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen a következőket mondta: „Örülök, hogy ennyien eljöttetek megköszönteni a születésnapomon, és értékelitek azt, amit egykor tettem. Ami volt, azt tudjátok rólam, ami előttem van, az a Jóisten kezében van.”

A Jóisten még szűk két évet adott…

Ambrus Miklós emlékét örökké megőrizzük! Nyugodjék békében!

SzB
2019. szeptember 2.