Egy-egy emlékezetes évforduló egyre gyakoribb eljövetelekor döbbenünk rá arra, mennyire rohan az idő. Ilyen évforduló a fradisták számára április 9-e. Az a szomorú nap, amikor 2010-ben az Isten magához szólította Varga Zoltánt, minden fradista Varga Zoliját.

Azóta ezen a  napon emlékezünk. Idén különösen illdomos ez az emlékezés, hiszen a tíz év, az tíz év. De mintha csak tegnap lett volna.

Korábban is leírtam már, életem egyik különleges élményének tartom, hogy személyesen is beszélgethettem azzal az emberrel, akit gyermekként még láthattam játszani, tiszta lelkülettel csodálhattam a játékát, amivel rajtam kívül milliókat elvarázsolt. Azt az utánozhatatlan eleganciát, magabiztosságot, amivel a labdát uralta. Később elmondta nekem, dehogy uralta, sokkal inkább szolgálta azt a labdát. Vannak visszajelzéseim, hogy azt a cikket, amit a 2009 elején folytatott beszélgetésünk alapján írtam róla, ma is olvassák, az ott közölt, általam mondatokba öltött gondolatait időtállónak tartják. Nem csodálkozom ezen, hiszen azok a gondolatok valóban nem a pillanatnak szóltak, azok emberöltőket is átívelhetnek. Hihetetlen volt számomra, hogy az idézett cikk elkészülte után Varga Zoli felhívott és engedélyt kért tőlem, hogy megjelentethesse azt az akkor még működő saját internetes honlapján. Értik? Varga Zoltán engedélyt kért tőlem, az ismeretlen senkitől, hogy a saját gondolatait megjelentethesse. Nem értettem, miért van ez, ő pedig elmagyarázta, hogy azért, mert ő elmondta, én pedig megfogalmaztam, ahogy mondani szokták, sajtó alá rendeztem. Ilyen ember volt ő. Én akkor sem, azóta sem tudtam ezt felfogni, mert köszönettel csak én tartozhattam neki. Fogadott ismeretlenül és a beszélgetés során megnyílt, a bizalmába fogadott. Megismerhettem Varga Zoltánban az EMBERT, így csupa nagybetűvel. Megismerhettem küzdelmeit, azokat a mozgatórugókat, amelyek révén a falnak is nekiment. Bár nem mondta, de tudom, hitte, hogy a falak egyszer leomlanak, mert a falak sosem örök életűek.

Azt hogy ő nem tanulta a futballt, hanem a zsigereiben hordozta, egy barátom alábbi mondatai világították meg számomra: „Hozzád hasonlóan én is sokat láttam Varga Zolit játszani, hiszen szinte valamennyi hazai mérkőzésen jelen voltam. Hozzá hasonló tehetség Albert Flórit nem számítva akkor nemigen volt. Csodálatos gólokat lőtt, fejelt, sőt ollózott is a kapuba. De most egy különös történetet mondok el. Az ötvenes évek végén a bajnoki meccsek előtt az ifik játszottak. Egyik alkalommal feltűnt a csapatban egy vékonydongájú szőke srác, aki a szögletzászlóhoz keveredett háttal a pályának, mögötte egy védővel. Mit tehetett szegény, elkezdett dekázni a labdával, majd felugorva beollózta azt az ötösre. A közönség meg majdnem elájult a produkciótól. Elkezdték találgatni, ki lehet ez a srác? Az öreg drukkerek tudták, hogy Varga Zolinak hívják. Ezt a jelenetet azóta sem felejtettem el. hiszen Zoli akkor még a kölyökcsapathoz tartozott. Bár csak ma lenne egy ilyen csatárunk…” Igen, ilyen megoldásokat az edzők nem tanítanak, még csak el sem képzelnek, ilyeneken ők is csak csodálkoznak.

Ösztönösen játszott, tudatosan élt, a halálra is készült. Arra a halálra, amely korábban is többször megkísértette, de ő nem félt tőle, fel volt rá készülve. Ő felkészült, csak minket ért oly váratlanul, mi álltunk akkor és azóta is oly értetlenül. A mi szívünkben van ott a pótolhatatlan űr, Varga Zolit már nem láthatjuk, nem hallhatjuk, csupán emlékezhetünk rá. Emlékeznünk viszont kötelesség. Én is azt teszem most, a halálának tizedik évfordulóján.

Hogy hogyan játszott, arról sokan írtak, attól sokan elájultak. Az kevésbé ismert, hogy 1996-ban, tehát 24 éve, ami már lassan történelem, milyen Fradit is próbált ő edzőként építeni: „Én egy mozgékony, gyors csapatot akartam építeni, mert a mai napig az a véleményem, hogy ez az eredményesség egyik alapja, és a világ futballja is ezt igazolja.” Azt hiszem, ez is időtálló, abszolút nem elavult.

Istenem, de jó volna ma is eszmét cserélni vele a modern futballról, hallani, ő miképp gondolja azt tovább. Mert ahogy a pályán továbbgondolta és végrehajtotta a szituációkat, úgy megtette ezt később is gondolati síkon. Zoli, hiába telt el már tíz év, még mindig nagyon hiányzol! Azt hiszem, ez már így lesz a saját élethosszunkig.

Simon Sándor