2024. november 23. szombat

Az FTC rangidős edzője

Szerző: SzB Bejegyzés ideje: 2020. november 3.

A közelmúltban valamelyik Fradi-rendezvényről érkeztem haza, árulkodó zöld-fehér szerelésben. A liftbe belépő idős lakótársam, akivel bár rendszeres beszélő viszonyban voltunk, de nem sokat tudtunk egymásról, megjegyezte, „én is fradista vagyok, a klub atlétaedzője voltam”. Több se kellett nekem, ettől kezdve szorosabbá igyekeztem tenni ismeretségünket. Elhatároztam, hogy egy alkalmas időpontban felkeresem, hogy elbeszélgessünk a kapcsolódási pontunkról, a Fradi-kötődésünkről. Hogy kiről is van szó? Péterfalvi Lajosról. Szeptemberben volt 70 éve, hogy az FTC (akkor Bp. Kinizsi) edzője lett, és november 3-án ünnepli 95. születésnapját.

– Lajos bátyám, hogyan kezdődött a sportpályafutása?
– Szekszárdon születettem. Tanulmányaimat a szülővárosomban végeztem. Eredetileg vegyészmérnöknek készültem. Jó tanuló voltam, de a tanulás mellett sportoltam is, a Szekszárdi TSE atlétája voltam. 1944-ben távolugrásban országos ifjúsági bajnok lettem, de a 100 m-es síkfutásban is évtizedeken keresztül tartottam a Tolna megyei rekordot 11 mp-cel. A sportsikerek megváltoztatták elképzeléseimet a jövőt illetően. Miután 1944 májusában leérettségiztem a Garay János Gimnáziumban, a Testnevelési Főiskolára (TF) jelentkezetem. Abban az időben a Ludovika után a TF-re volt a legnehezebb bejutni a túljelentkezések miatt. A felvételim sikerült, azonban a háború közbeszólt, a tanév nem kezdődhetett el.

– Mi történt a háborús évek alatt?
– Szekszárdon maradtam. Tanáraink javaslatára, hogy a németek nehogy kivigyenek minket a frontra, a szekszárdi levente századba kerültünk, a hídőrségben szolgáltunk. A szovjet csapatok közeledte miatt először Zalába rendeltek minket futárszolgálatra, majd Pápára, az ejtőernyősökhöz vezényeltek át. Bevetésünkre nem került sor, de a kiképzőink, a mai divatos szóval élve, „szívattak” bennünket. Éjszakai gyakorlatok mellett ugranunk is kellett, csak az ablakon kiugrálva juthattunk hozzá az élelmiszer adagjainkhoz. 1945 márciusától kezdve a németek visszavonulását kellett biztosítanunk egészen a Mura folyóig. A háború vége is Ausztriában ért bennünket. Az oroszok azt ígérték, hogy ha leadjuk a fegyvereinket és az óráinkat (ez is lényeges volt), valamint személyi papírjainkat, akkor majd tőlük kapunk új papírokat. Miután ezt megtettük, új papírt nem kaptunk, és azt hazudták, hogy Budapestre visznek minket romeltakarításra. Ehelyett „málenkíj robotra” hurcoltak bennünket Románián keresztül. Konstancából embertelen körülmények között hajóval szállítottak minket a Doni-medencébe, Horlovka lágerébe kerültünk. A korábban a németek elől berobbantott szénbányákat kellett újranyitnunk. Németek, magyarok, ukránok és románok raboskodtak és dolgoztak a lágerben. Szerencsénkre a tábor német orvosa egy magyar orvostanhallgatót vett maga mellé, aki gyakran befektetett, s velem együtt raboskodó gimnazista társaimat is, a gyengélkedőbe, ahol valamivel több ételt kaptunk. Egyik alkalommal, amikor az orosz orvosok felülvizsgálatot tartottak, hogy ki milyen erőben van, milyen munkára lehet beosztani, éppen a gyengélkedőn feküdtem. Így úsztam meg a továbbvezénylést, így élhettem túl a fogságot. 1945 novemberében az osztálytársaim közül elsők között sikerült visszatérnem Magyarországra. A vonat pont délben ért Magyarországra, a déli harangszó hallatán elsírtuk magukat.

– Mi fogadta itthon?
– Édesapám a Tolna megyei pénzügyi igazgatóságnál tanácsnok volt, de 1946-ban a B-listázást követően elvesztette állását és internálták. Mikor hazaértem Bogyiszlón volt internálva. Mindent elkövettünk, hogy kiszabadítsuk őt. Az egyik osztálytársam a rendőrkapitány barátnője volt, ő súgott, hogy némi ékszerrel el lehet intézni édesapám szabadulását. A családi aranykészlet feláldozásával ez végül sikerült is.

– A megpróbáltatások hogyan hatottak további életére?
– 1947-ben a korábbi sikeres felvételi eredményeként megkezdhettem tanulmányaimat a TF-en. Ha újra kellett volna felvételiznem, akkor biztosan nem vettek volna fel édesapám internálása miatt. A háborús évek, a „málenkij robot” természetesen hatással voltak a sporteredményeimre, elmaradtak a korábbiaktól. Ennek ellenére az 1947-es magyar atlétikai bajnokságon csapat távolugrásban a győztes TF SE tagja voltam. 1951-ben kaptam oklevelet a főiskolán. Abban az időben a végzett tanárok nem választhatták meg, hogy hol akarnak dolgozni, hanem az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) döntött a jövőjükről. Engem Veszprémbe vezényeltek. Az volt a szerencsém, hogy már a végzés előtt, 1950 szeptemberétől az akkori Bp. Kinizsi atlétaedzője lettem. A klub háború után nehéz helyzetbe került atlétika szakosztályát megpróbálták újraéleszteni, amihez edzőket kerestek. Így kerültem Koltai Jenővel, a TF tanárával együtt az Üllői útra, ő a dobókat, én a futókat edzettem. A klub segítségével kaptam budapesti állást, a Népszínház utcai malomipari technikumban és a gépipari szakiskolában. Emellett folytathattam az edzői munkámat is.

– Kik voltak a tanítványai?
– Sok kedves tanítványom volt, nehéz lenne hiánytalanul felsorolni őket, ami sértődéshez is vezethetne. Ezért kiemelem közülük Mátrai Sándort. Sándor kiváló adottságokkal rendelkezett. 100 méteren 10,9 mp volt a legjobb ideje, távolugrásban a 7 métert ostromolta, az 1952-es helsinki olimpián bronzérmet szerzett 4×100-as váltó tartaléka volt, igaz, itthonról drukkolt a társainak. Már Orosházán is bebizonyította, hogy az atlétika mellett a futballhoz is van tehetsége. Sokat vívódott, hogy melyik sportágat válassza. Engem is megkérdezett, hogy mit tanácsolok neki. Fájó szívvel azt javasoltam, hogy ha híres sportoló akar lenni, a labdarúgást válassza. Akkor minden héten legalább egyszer szerepelni fog a sportújságban, és anyagilag is jobban jár. Jól döntött, amikor 1953-ban a Fradi igazolt futballistája lett. 81-szer szerepelt a válogatottban, háromszoros bajnok és a VVK-győztes gárda kapitánya volt. Bejárta az egész világot. Döntése ellenére a szöges cipőjét megtartotta, s valahányszor kértem, rendelkezésre állt a magyar bajnokságban a 4×100 m-es váltóban és az ötfős távolugró csapatban.

– 1965-ig állt a Fradi szolgálatában. Hogyan folytatódott a pályafutása?
– A Fradi atlétika szakosztályában, sajnos, 1965-től hanyatlás következett be, működését 1970-ben átmenetileg fel is függesztették. Ezt én már kívülállóként szemlélhettem. Ugyanis főállásban már 1953 óta a Budapesti Műszaki Egyetem Testnevelési Tanszékén dolgoztam. A helsinki olimpián elért sikerek után fokozott figyelmet kapott az egyetemi testnevelés oktatás, így örömmel vettem ebben részt. Ezzel párhuzamosan 1957-től a MAFC Műegyetemi Atlétikai és Futball Club főtitkára, elnök-helyettese, majd 1975-től pedig elnöke lettem. Mindkét tisztségemet 1985-ig, a nyugdíjazásomig láttam el. Munkásságomat elismerték. Nyugdíjba vonulásomkor megkaptam a Sportérdemérem arany fokozatát, 80. születésnapomon pedig életműdíjat kaptam.

– Milyen maradt a kapcsolata a Ferencvárossal?
– Az egész családom fradista. Fiaimmal, amíg fizikailag bírtam, jártam a futball-mérkőzésekre. Most már csak televízión keresztül követem figyelemmel az eredményeket, és örülök a sikereknek. A korábbi években a veterán atléták éves találkozóján rendszeresen részt vettem, a kapcsolatot ma is tartom velük.

– Lajos bátyám! Köszönjük a beszélgetést. 95. születésnapja alkalmából fogadja szeretettel a Fradi-család jókívánságait. Isten éltesse erőben, egészségben!

SzB
2020.11.03.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

1 Hozzászólás

  1. szántay balázs írta:

    A csoportképen szereplők balról jobbra: Péterfalvi Lajos, Lichteneckert László, Németh Béla és Kalovits István edzők, valamint Weidemann Károly elnök.

    Hozzászólás ideje: 2020. november 3. 10:27

HOZZÁSZÓLÁS