2024. november 15. péntek

Gyász: Elhunyt Eipel Ferenc

Szerző: SzB Bejegyzés ideje: 2022. november 1.

Életének 74. évében elhunyt Eipel Ferenc, az FTC MK-győztes, bajnoki ezüstérmes, KEK-döntős labdarúgója. Temetése 2022. november 21-én, hétfőn 10:00-kor lesz a budapesti Szent István Bazilika altemplomában.

SzB
2022. október 30.

Csöpire emlékezve újra közreadjuk az 2015 őszén készült interjút.

Mi lett velük?

„Azért játszol a Fradiban…”

Egy kisfiú hol Hidegkúti, hol Bozsik néven kergette a labdát a Lehel téri grundon, s ügyességével kiemelkedett a társai közül. Olyan apró volt, hogy édesapja Csöpinek nevezte el. Az édesapa hatalmas Fradi drukker volt, aki rendszeresen vitte magával a fiát az Üllői úti meccsekre, és természetesen figyelemmel kísérte fiának labda iránti szeretetét, érzékét is. Gyorsan közbelépett, amikor a grundról a Vasas felé akarták terelni gyermekét. Irány az Üllői úti toborzó! Így foglalható össze Eipel Ferenc (Csöpi) futballista pályájának kezdete. A folytatásról és a mai hétköznapokról beszélgettünk vele.

– Hogyan zajlott le a Fradinál a játékostoborzó?

Eipel Ferenc: 1961 tavaszán az 1947-ben és 1948-ban születettek részére írtak ki toborzót. Több száz gyerek jelent meg, több lépcsőn átjutva én is a kiválasztottak közé kerültem. Az adatfelvételnél azonban kiderült, hogy 1949-es születésű vagyok. Közölték, hogy jöjjek vissza egy év múlva. Agárdi Feri bácsi látva nagy elkeseredésemet, megkegyelmezett nekem, járhattam az edzésekre, de csak 1962 tavaszán igazoltak le.

– Hogyan ítéli meg a saját tehetségét, előrehaladását?

E. F.: Nem tartottam magam született tehetségnek, de nagyon szerettem focizni. Elhatározott célom volt, jó játékos akartam lenni. Ennek érdekében mindent meg is tettem, szorgalmasan edzettem, különóráztam. Sikeres volt a bemutatkozásom. Apró termetem miatt jobbszélre állítottak be, és rögtön az első serdülő meccsen két gólt lőttem. 1964. márciusában azonban a fejlődésemet egy fertőző májgyulladás megszakította. Másfél hónap kórházi kezelés után Juhász doktor szigorú diétát írt elő, nem volt szabad fizikai megterhelést kapnom. Egy év teljesen kiesett, ami – véleményem szerint – egész további pályafutásomat hátrányosan befolyásolta.

– Milyen út vezetett a felnőtt csapatban való bemutatkozásig?

E. F.: A létra minden fokát megjártam, mint csatár több korosztályban házi gólkirály voltam. Minden évben szerepeltem a dobogó valamelyik fokán végzett csapat keretében. Szerénytelenség nélkül mondhatom, a játéktudásommal nem volt baj, fizikális problémáim voltak. Beutaltak egy hónapra a Sportkórházba, ahol délelőtt és délután erőnléti edzést végeztem, speciálisan irányították a táplálkozásomat, de mindössze 60 dekát tudtak „rám rakni”. Húsz éves voltam, amikor bekerültem az első csapat keretébe és 1969. augusztus 6-án, Mátrai Sándor és Fenyvesi Máté búcsúmérkőzésén, a Vienna ellen, csereként pályára léphettem. Ez a nap meghatározta további életemet, mert megéreztem, megtudtam, mit jelent a Fradiban játszani, mi a fradizmus. Az történt ugyanis, hogy egy alkalommal fejjel felszabadítottam, de az pontatlan volt, nem ment játékostárshoz. Rákosi Gyula ezt szóvá tette, mire én magyarázkodni kezdtem: „Örülök, hogy egyáltalán elértem a labdát, nemhogy még azt is figyeljem, hogy hova megy.” A mai napig nem felejtettem el Gyuszi szavait: „Na de kicsi, azért játszol itt a Fradiban!” Rákosi Gyulával, akit az edzésekhez, a játékhoz való hozzáállása, a fiatalabbakkal való foglalkozása alapján példaképemnek tekintettem, ma is napi kapcsolatban vagyok.

– A bemutatkozás után már sima volt az út?

E. F.: Az első tétmérkőzésre sokat kellett várnom, mert közbeszólt a katonaság. 1970 és 1972 között a hatvani katonacsapatban, a Gáspár SE-ben játszottam. Bár ez az időszak sem volt haszontalan, de mindenképpen törést jelentett a pályafutásomban. A könnyebb edzések ellensúlyozására egy saját készítésű ólommellényben külön munkát is végeztem, tudatosan erősítettem magam. Nem csak megerősödtem, hanem meg is híztam, leszerelés után le kellett dolgoznom a plusz kilókat. A szorgalom és a kitartás meghozta az eredményt. 1973. október 3-án Varsóban először kaptam helyet tétmérkőzésen az első csapatban, majd négy nap múlva a Népstadionban bajnoki mérkőzésen is bemutatkozhattam a Pécs ellen. Az eredmény 0:0 volt, Rapp Imre mindent védett, a sportlapban 10-es osztályzatot kapott. Ettől kezdve rendszeresen szerepeltem a csapatban Juhász Pista fedezettársaként. Az 1973/74. évi bajnokság volt pályafutásom csúcspontja, tagja voltam a bajnoki ezüstérmes csapatnak. A Fradiban, a kitűnő játékosállomány miatt, csak 32 mérkőzésen szerepelhettem, de a keretben mindig ott voltam, készenlétben álltam a beugrásra. 1974-ben kupagyőztes lettem, és a Cardiff-i szereplésemmel tagja vagyok az 1974/75. évi KEK-döntős csapatnak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a Fradi játékosa lehettem, világ- és Európa-klasszis társakkal is együtt játszhattam, életre szóló barátokat szerezhettem, bejárhattam a csapattal a világot.

– Mit kell tudnunk a Fradi utáni pályafutásáról?

E. F.: Az 1976/77. évben az újonc Dorogi Bányász csapatában játszottam, majd 1977 és 1980 között a Pénzügyőr SE-ben. Amikor abbahagytam az aktív játékot, életem összefonódott a Pénzügyőrséggel. Szakmát tanultam, és a munka mellett az ifjúsági csapat edzője lettem. Később, 2000 és 2005 között az NB II-es első csapatot irányítottam. 1988-ban a TF-en szakedzői diplomát szereztem, majd az „A” licencet is megkaptam. Edzői munkám kiemelkedő szakaszának tekintem az 1989 és 1994 közötti éveket, amikor hat éven keresztül, ötven mérkőzésen voltam a női labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya. 1990-ben Eb-negyeddöntőig jutottunk, a norvégokkal szemben maradtunk alul. A mai napig ez a női válogatott legjobb eredménye. Nagyon szerettem ezt a munkát, a hölgyek rendkívül szorgalmasak, lemondóak és odaadóak voltak. Úgy érzem, ez a feladat a személyiségemhez is jól illett, egy NB I-es férfi csapat irányításához valószínűleg nem lettem volna elég kemény.

– Hogyan telnek a nyugdíjas napjai? Úgy érzem, példás a nevelőegyesületéhez való ragaszkodása.

E. F.: Nagyon sokat köszönhetek a Fradinak. Sok jó barátot szereztem, akikkel örömmel tartom a kapcsolatot.  Miután 2005-ben 27 év után nyugdíjba mentem a Pénzügyőrségtől, több lett a szabadidőm. Rendszeresen kijárok az edzésekre, meccsekre, az utánpótlás csapatokéra is. Részt veszek az FTC Baráti Kör és a Nagy Béla Hagyományőrző Egyesület rendezvényein. Büszkén figyelem a klub fejlődését, a gyönyörű stadiont, a Népliget fejlesztését. Sok köszönet jár azoknak, akik mindezt megvalósították, megvalósítják. Bízni kell a csapatban is, a kiváló feltételekhez előbb-utóbb jó eredmények, sikerek fognak kapcsolódni.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

HOZZÁSZÓLÁS