A búcsú mindig nehéz, különösen akkor, amikor olyan ember távozik el közülünk, akit mindenki szeretett, becsült. Ilyen volt Rátkai László, aki 2023. május 17-én hosszas betegség után költözött a labdarúgás égi stadionjába. Temetése 2023. június 8-án volt a Kozma utcai Új Köztemetőben.

A római katolikus egyház szertartása szerinti búcsúztatáson a Ferencvárosi Torna Club nevében Horváth László, a Szombathelyi Haladás részéről Nagy Mihály köszönt el Rátkai Lászlótól, aki mindkét zöld-fehér csapatban maradandót alkotott. A Fradi saját nevelésű játékosaként három bajnoki cím részese volt, tagja volt a VVK-győztes csapatnak, kiérdemelte az FTC örökös bajnoka címet is. 1968 és 1974 között a Haladás játékosa volt, ahol aktív pályafutása után edzőként, vezetőként kamatoztatta tapasztalatait.

A temetésen a családtagokon kívül részt vett Kubatov Gábor, az FTC elnöke, az FTC Baráti Kör vezetői és tagjai, a Fradi Múzeum munkatársai, a Szombathelyi Haladás képviselői, sok-sok barát és szurkoló.

Az egykori játékostársak közül Rákosi Gyula, Németh Ferenc, Halmosi Zoltán és Gangl László is lerótta kegyeletét.

Kedves Rátkai Laci, nyugodj békében!

SzB
2023. június 8.

Az alábbiakban megosztjuk a Rátkai Lászlóval és az őt most búcsúztató Horváth Lászlóval a 70. születésnapjuk alkalmából készült beszélgetést, amely a Zöld és fehér magazinban jelent meg.

• Milyen volt a kezdet, voltak közös élményeik?
• Rátkai László: 1954-ben kezdődött az Üllői úti pályafutásom. A serdülő csapatokból közvetlenül az ifi I-be kerültem, ahol bátyámmal, a három évvel idősebb Jánossal együtt szerepelhettem. Számomra felejthetetlen az 1963-ban Casale Monferratoban, a Caligaris-tornán aratott győzelem. Csapatkapitányként én emelhettem magasba a kupát. Itthon tudtuk meg, hogy Páncsics Mikit, Varga Zolit és engem meg akart venni a Milan.
• Horváth László: 1962 augusztusában igazolt le a Fradi. Felváltva szerepeltem az ifiben, illetve a felnőtt „tarcsiban”. Az ifivel rögtön bajnok lettem. A legnagyobb közös élmény a Caligaris-torna volt. Micsoda csapatunk volt! Géczi István – Horváth László, Páncsics Miklós, Szántó Tibor – Juhász István, Macsek István (Szántay László) – Szőke István, Varga Zoltán, Németh Miklós, Rátkai László, Bernáth László. Megnyertük a tornát. Ez először sikerült külföldi csapatnak.
• Mikor kezdődött és hogyan alakult a „felnőtt” karrierjük?
• R. L.: Még ifjúsági játékosként, 1963. március 23-án, a Honvéd elleni 1:0-s mérkőzésen játszottam először az NB I-ben. Ezzel az egy szerepléssel a bajnokcsapat tagja lettem. Nem volt könnyű bekerülni abba a csapatba, amelyben a Varga, Albert, Rákosi belsőhármas játszott. Ennek ellenére 68 mérkőzésen játszottam a Fradiban, a már említett bajnoki aranyérem mellé még kettőt sikerült begyűjtenem (1964, 1967).
• H. L.: Először 1964. június 20-án szerepeltem az első csapatban, a Kremser AC ellen 6:0-ra győztünk. Ez a mérkőzés azért is emlékezetes, mert ez volt az utolsó a fatribünös pályán. Az NB I-ben 1965. április 4-én, Győrben mutatkoztam be, Albert Flóri és Rákosi Gyuszi góljaival 2:0-ra nyertünk. Nem tudtam állandósítani a helyemet az első csapatban, mert olyan kiváló riválisaim voltak, mint Dalnoki Jenő, Havasi Sándor, Novák Dezső, Páncsics Miklós. Összesen 102 mérkőzésen szerepeltem a Fradiban, Kétszer voltam bajnokcsapat tagja (1967, 1968).
• Az 1965-ös év mindkettőjük számára a pályafutásuk csúcspontját jelentette?
• R. L.: Hosszú térdsérülés után, 1965. március 10-én Rómában, az AS Roma elleni meccsen kapcsolódtam be a VVK-sorozatba. Szükség volt rám, mert több játékost bevonultattak katonának, és sérültjeink is voltak. Albert és Rákosi nélkül kellett kiállnunk, 2:1-re győztünk! Az első gólt én lőttem, Fenyvesi Máté remek beadása után, kapásból! Ezt követően még Bilbaóban és Manchesterben is játszottam. Manchesterben már az első félidőben megsérült a térdem, de mivel akkor még nem volt cserelehetőség, végig pályán maradtam. Itthon, a bedagadt térd miatt, úgy kellett levágni rólam a nadrágot. Sajnos így a Juventus elleni döntőben már nem játszhattam. Bár VVK-győztes vagyok, a kis kupamásolatot nem kaptam meg, mert a küldöttség tagjai szétosztották maguk között…
• H. L.: A magyar labdarúgás legnagyobb klubsikerét jelentő VVK-győzelem miatt az 1965-ös év valóban pályafutásom csúcspontját jelenti. A negyedik fordulóban, a Bilbao elleni mérkőzésen váltottam Dalnoki Jenőt a balhátvéd poszton, és onnantól végig, így a torinói döntőben is, én kaptam bizalmat. Csodálatos élmény volt, amikor Mátrai Sanyi felemelte a kupát a tapsoló olasz közönség előtt.
• Fradista pályafutásuk során voltak negatív élményeik is?
• R. L.: Az én sötét dátumom 1964. július 22. Martfűn játszottunk MNK-meccset. A martfűi kapus rávetődött a lábamra, a térdem olyan súlyosan megsérült, hogy meg kellett műteni. Ez a sérülés végig kísért egész pályafutásomon. Manchesterben is ez a térdem sérült meg. Felépültem, mégsem vittek ki a New York-i tornára. Igazságtalannak tartottam a döntést, nagyon kiborultam. Utólag megtudtam, hogy egyedül Varga Zoli állt ki mellettem, kérdőre vonta a döntéshozókat.
• H. L.: 1966. február 23. Milánó, Internazionale – Fradi 4:0. Az ördöngösen cselező Jair volt az ellenfelem. Kemény csatát vívtunk. A második félidőben, a 71. percben egy összecsapás után Jair feldobta magát. Arribas! Ez nem káromkodás, hanem a spanyol játékvezető neve, aki a hazai kispad heves reagálásának hatására kiállított. Ma is állítom, jogtalanul. Így a visszavágón már nem szerepelhettem. Páncsics Miki jól játszott a posztomon, biztosította a helyét a csapatban. Ezután már kevesebb szerepet kaptam, hol jobb-, hol balhátvédben, ahol szükség volt rám, ott igyekeztem helytállni.
• Szombathely volt a következő közös zöld-fehér állomás. Milyen érzés volt a Fradi ellen pályára lépni?
• R. L.: 1967-ben már csak háromszor szerepeltem a Fradi első csapatában. Ekkor jött a Haladás hívása. Hosszú töprengés után az átigazolás mellett döntöttem. Először 1968. június 5-én, a Népstadionban játszottam a Fradi ellen. Nem tudtam, hogy álmodom vagy ez a valóság, azokkal állok szemben, akikkel együtt nevelkedtem? 2:1-re kaptunk ki. A második, augusztusi találkozás nagyon emlékezetes maradt. Súlyos gyomorbántalmak miatt legyengültem, nem akartam vállalni a játékot. Tátrai Sanyi bácsi kijelentette, az nem lehet, mert a szurkolók majd azt hiszik, hogy „becsináltál a Fraditól”. Végül beállított a csapatba azzal az egyezséggel, hogy majd jelzem, ha már nem bírom. A Fradi vezetett 1:0-ra, amikor egy fejessel és egy hatalmas kapásgóllal megfordítottam az eredményt. Mint aki jól végezte dolgát, a 64. percben cserét kértem és bevonultam az öltözőbe. Két hatalmas nézőtéri ordítást hallottam, s gondoltam, bebiztosítottuk a győzelmet. Nem ez történt! A Fradi az utolsó öt percben Novák és Albert góljaival megfordította az eredményt.
• H. L.: A Haladás hívott, s mivel Vas megye szülöttje vagyok, átigazoltam. 1969. augusztus 3-án Szombathelyen léptem először pályára a volt csapatom ellen, a Fradihoz kötődő érzelmi szálak miatt remegő lábakkal. 1:0-s Fradi vezetésnél 11-eshez jutottunk. A nagy kánikula miatt (nem volt ivószünet, a pálya melletti vödörből locsoltuk magunkat) a kijelölt játékosok nem vállalták a büntető végrehajtását. Én álltam a labda mögé, lövésemet Géczi Pista kiütötte, majd Rátkai Laci ismétlését is hárította. Végül 2:0-ra kaptunk ki.
• Hogyan alakult a további karrierjük?
• R. L.: A Fradiból úgy engedtek el, hogy egy év múlva majd beszélünk a folytatásról. Varga Zoli távozása miatt szükség is lett volna rám, de nemet mondtam, mert Szombathelyen lakást kaptam, megnősültem, s szerénytelenség nélkül állíthatom, közönségkedvenc lettem. Az 1974. évi visszavonulásom után először a Haladás „tarcsit” edzettem, majd három évig az NB I-es csapat vezetőedzője voltam, később utánpótlás szakágvezetőként tevékenykedtem. 1983-84-ben az utánpótlás-válogatott edzője voltam. Ausztriai edzősködés után, 2004-ben végleg nyugdíjba vonultam. Ma már csak a televízióban nézem a meccseket.
• H. L.: Az 1969-es évet töltöttem Szombathelyen, de néhány negatív tapasztalat miatt örömmel fogadtam korábbi edzőm, Lakat Karcsi bácsi hívását Tatabányáról. Egy év kivárás után, 1970 és 1975 között szerepeltem a Bányászban, részese voltam két KK-győzelemnek. Azt követően még játszottam Budafokon, Százhalombattán, Dömsödön és Vácszentlászlón. 1980-ban visszatértem a Fradiba, ahol edzőként dolgozom különböző korosztályú utánpótláscsapatoknál. Nagyon szeretem ezt a munkát.
• Eddig is többször említették Varga Zoltán nevét. A vele való barátság mindkettőjük életét végig kíséri?
• R. L.: Már a serdülőben együtt játszottunk. Valószínűleg a hasonló, kissé zárkózott természetünkből adódóan gyorsan kiderült, hogy jól megértjük egymást mind a pályán, mind az életben. Általában párban edzettünk, a hivatalos edzés előtt és után is, a túrákon szobatársak voltunk. Tizenkétszer voltam ifjúsági válogatott, tízszer Zolival együtt. Barátok voltunk, s ezt nem csak én állítom, hanem Zoli is így írta önéletrajzi könyvében. 1968 után csak ritkán adódott lehetőségünk találkozni, de ha igen, jókat beszélgettünk.
• H. L.: A pályán elért közös sikerek mellett barátságunk kialakulásában az is szerepet játszott, hogy egy ideig együtt laktunk a Fradi-étterem feletti legényszálláson. Csodáltam rendkívüli tehetségét. 1968 után távol kerültünk egymástól, de amikor 1996-97-ben a Fradi edzője volt, szinte naponta találkoztunk. Azután újabb szünet következett, Röviddel a halála előtt az FTC Baráti Körben találkoztunk, majd a lakásunkon beszélgettünk egy jót hármasban, Zolival és Rátkai Lacival. Nagyon boldog vagyok, hogy a játékostársa és a barátja lehettem.

(Megjelent a Zöld és fehér magazin 2014. márciusi számában)