Ismét gyászolnak a fradisták. A család tájékoztatása szerint május 7-én, életének 95. évében elhunyt Szigeti (Schmidt) Ferenc, a még élt legidősebb Fradi-labdarúgó. 

Szigeti Ferenc búcsúztatása római katolikus gyászmise keretében 2024. május 31-én 15 órakor lesz az Avilai Nagy Szent Teréz templomban (Budapest, VI., Szent Teréz u. 2.). A résztvevők kegyeletüket vágott virággal róhatják le. Az urna elhelyezésére az altemplomban szűk családi körben kerül sor.

Feri bácsi, nyugodj békében! 

Emlékét a 85. születésnapja alkalmából készült beszélgetéssel is idézzük.

Egy gólgyáros Türjéről
Születésnapi beszélgetés Szigeti Ferenccel

Türje kis Zala megyei település. Innen indult el tizenhat éves korában Szigeti (Schmidt)
Ferenc, hogy megvalósítsa nagy álmát, híres futballista legyen. Életét nagyban
befolyásolta a szegénység, ami sokszor olyan döntésre kényszerítette, amely távol állt a
terveitől, a gondolkodásától. Gyakori sérülések is közrejátszottak abban, hogy ígéretes
pályafutása nem tudott kiteljesedni. Pedig ontotta a gólokat, jobbal, ballal, fejjel.
Bárhol, bármilyen szinten szerepelt, általában több gólt rúgott, mint ahány mérkőzésen
játszott. A 85. születésnapját április 6-án ünneplő Szigeti Ferenccel labdarúgó
pályafutásának és edzői tevékenységének fő állomásairól beszélgetünk.

• Milyen volt a gyermekkora, hogyan indult a labdarúgó pályafutása?
  Szüleim földműveléssel foglalkoztak, rengeteget dolgoztak, de így sem tudtak
  a szegénységből kitörni. A két gyerek taníttatása is gondot jelentett számukra, a nővéremmel
  együtt nagyszülői segítséggel járhattunk Zalaegerszegen a polgáriba. A Türje SE-ben kezdtem
  futballozni, a felnőtt csapat gólkirálya lettem. 1947-ben anyai nagybátyám, Kertész Ferenc
  biztatására utaztam fel a fővárosba, pontosabban az Üllői útra, szerencsét próbálni. Az első
  edzésen való bemutatkozásom olyan jól sikerült, hogy azonnal leigazoltak a zöld-fehérek ifi-
  csapatába. Kitűnő játékosokkal játszottam együtt: Pamuki, Dékány, Ombódy, Guba,
  Csoknyai, Hári, Teket II és – a legnagyobb tehetség – Kocsis Sándor. A csapat 102 lőtt góllal
  megnyerte a bajnokságot. Sanyival külön versenyt vívtunk, hogy ki rúgja a 100. gólt és ki lesz
  a gólkirály. Mindkettő nekem sikerült!
  
• Azonnal kikiáltották Deák „Bamba” Ferenc utódjának! Nem volt ez nagy teher?
  Nem volt könnyű a helyzetem! Abban az időben a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros,
  Czibor ötösfogat riogatta az ellenfelek védelmét. Az 1948/49. évi bajnokságot 11 pont
  előnnyel és 140:36-os gólaránnyal nyerte meg a Fradi, Deák 59 góllal lett gólkirály! Csak
  nemzetközi mérkőzéseken kaptam lehetőséget. Bemutatkozásom a felnőtt csapatban 1948.
  október 13-án volt az Üllői úton, ahol részese voltam a Roubaix Excelsior elleni 9:0-s
  győzelemnek, egy gólt is szereztem. 1949-ben sikerült bekerülnöm az ifjúsági válogatottba is,
  a csehszlovákok és a lengyelek elleni két meccsen három gólt rúgtam.
  
• Sikeres jövő előtt állt, mégis egyesületet váltott. Nem volt türelme kivárni a sorát?
  Közbeszólt a szegénység. Albérletből albérletbe vándoroltam, a szüleim nem tudták
  biztosítani a fővárosi léthez szükséges pénzt. A Fradi vezetése pedig csak ígérgetett, de nem
  segített. Már úgy volt, hogy hazautazom. Ebben a szorult helyzetben, fájó szívvel, de el kellett
  fogadnom az Újpest ajánlatát. Felöltöztettek tetőtől talpig, fedelet biztosítottak a fejem fölé.
  
• A körülmények javultak, de a sikeres folytatás elmaradt. Milyenek az újpesti emlékei?
  Az új környezet, hasonlóan Deákhoz és Hennihez, rám sem volt jó hatással. Mindössze
  talán nyolcszor szerepeltem az első csapatban, igaz ebben két lábtörés is közrejátszott.
  Mindkétszer rátartottak a rúgó lábamra, és a lábközép-csontom tört el. Veszélybe került a
  további pályafutásom is. A sok csalódás mellett pozitív dolog is kapcsolódik az újpesti
  korszakomhoz. Megismertem Évát, az Újpest atlétáját, akivel több mint 60 éve élek boldog
  házasságban. Egy fiúnk született, Ferenc, aki élvonalbeli kosaras lett a Bp. Honvédban,
  unokánk, Dávid, pedig a Fradi serdülő és ifjúsági labdarúgójaként ügyeskedett.
  
• Hogyan került a szocialista ipar fellegvárának, Sztálinvárosnak a csapatába?
  1952-ben a második lábtörésemből lábadoztam, amikor felsőbb körökben azt
  javasolták, hogy igazoljak a Sztálin Vasmű Építők újonnan alakult másodosztályú csapatába,
  amelynek komoly feljutási tervei vannak. A megerősített gárda, itt játszott Kotász Antal is, az
  NB II Közép-csoportjában veretlenül lett bajnok, jómagam 34 mérkőzésen 45 gólt szereztem. A csapat 1953-ban és 1954-ben az első osztályban szerepelt, majd kiestünk. Sztálinvárosban
  109 mérkőzésen 88 gólt értem el, a 0,81-os gólátlaggal még mindig csúcstartó vagyok!
  
• Második fradista korszaka 1957-ben kezdődött, tagja lett a Fradi Ausztráliába utazó
  csapatának. Milyen élményeket őriz erről a korszakról?
  Az ausztráliai túra hatalmas élmény volt. Először ültem repülőgépen, olyan csodálatos
  helyekre jutottam el, amelyekről gyermekkoromban álmodozni sem mertem. A túra 17
  mérkőzésén 17 félidőt játszottam, a 21 gólos Borsos Miklós mögött 20 góllal a második
  lettem a házi góllövő listán. A sikeres és eredményes ausztráliai szereplés után joggal bíztam
  a hazai jó folytatásban. Az 1957/58. évi bajnokságban, a bronzérmes csapatban azonban
  egyetlen alkalommal sem kaptam helyet. Csanádi Árpád a középcsatár poszton az
  Ausztráliában bemutatkozó, nálam öt évvel fiatalabb Friedmanszky Zoltánnak szavazott
  bizalmat. Továbbra is csak a nemzetközi mérkőzéseken kaptam szerepet, folytattam a
  gólgyártást, amíg be nem következett az újabb sérülés. 1958 májusában nyugat-európai túrán
  vettünk részt. Az első mérkőzésen Hamburg válogatottja ellen 5:2-re győztünk, négy gólt
  rúgtam. A következő, a Saarbrücken elleni találkozót Orosz Pál góljával 1:0-ra megnyertük,
  de nekem pár perccel a mérkőzés vége előtt eltörött a lábam, harmadszor is hasonló
  körülmények között. Begipszelt lábbal az egész túrán a csapattal tarthattam. A Fradiban
  utoljára 1959 márciusában léptem pályára, majd úgy búcsúztam el, hogy egyetlen bajnoki
  meccsen sem léphettem pályára, viszont 30 nemzetközi meccsen 38 gólt értem el.
  
• Levezetésként két évig még a Budai Spartacus játékosa volt, majd megkezdte edzői
  pályafutását. Melyik állomáshelyére emlékezik legszívesebben?
  Egyértelmű, hogy a fradista korszakra vagyok a legbüszkébb. 1973 és 1978 között
  Dalnoki Jenő pályaedzője voltam. Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Jenő leginkább az
  ellenfelek feltérképezését bízta rám, de a mérkőzések szünetében is kikérte a véleményemet.
  Maximálisan hallgatott rám. Talán egyedül a radikális fiatalításban nem értettünk egyet, de az
  eredmények őt igazolták. Remek játékosaink voltak, ők neveztek el Türje papának. Szép
  sikereket értünk el, egy bajnoki cím, három MNK-győzelem, KEK döntőbe jutás. Amikor az
  eredmények romlani kezdtek, Dalnokit leváltották. Voltak olyan hírek, hogy én leszek a
  vezetőedző, Friedmanszky Zoltán azonban megint „kiszorított”, de emiatt nem rá
  haragudtam… Később a Fradinál utánpótlás szakágvezető is voltam. Edzői pályafutásomból
  még kiemelném azt a szakaszt, amikor Martos Győző kérésére az utolsó hat mérkőzésre
  elvállaltam a Volán edzéseinek vezetését, és hozzájárultam a csapat NB I-be kerüléséhez.
  
• Figyelemmel kíséri a Fradi szereplését? Mi a véleménye a mai helyzetről?
  Már régóta csak a televízióból követem az eseményeket, mérkőzéseket. Alapvetően
  optimista vagyok a jövőt illetően, azonban az utánpótlás helyzete, szereplése elszomorít. A fő
  probléma – szerintem – a kiválasztás és a játékosfigyelő rendszer hiányosságában van.
  Remélem, a Fradi újabb bajnoki címét még megélem! Hajrá Fradi!

SzB