Egy hét alatt megjártuk a mennyet és a poklot: diósgyőri bravúrgyőzelmünk után szerdán és szombaton is csak ikszre futotta erőnkből az NB2 Keleti csoportjának téli 2. helyezettje ellen, idegenben lőtt gólokkal pedig a viharsarkiak jutottak a legjobb 8 közé.

Nehezen jut az ember szóhoz a mai fiaskót követően, mivel semmi nem utalt erre előzetesen. Mint az köztudott, a gyenge bajnoki rajt és a dobogós remények elszállta után nemcsak a szurkolók, de a vezetőség deklarált célkitűzése is a Magyar Kupa elhódítása lett, hogy jövőre is Európában szerepelhessünk – motivációs hiányról tehát szó sem lehetett, ilyesmi nem is látszott a pályán. Az erőviszonyokról csak annyit: az ellenfél edzője, Pásztor József előzetesen 1 % továbbjutási esélyt jósolt maguknak – persze ez vélhetően csak altatás volt, annyi azonban bizonyos, hogy a lila-fehérek a két mérkőzés alapján Pozsár pontrúgásain és néhány lendületes kontrán kívül valóban csak a masszív védekezésre koncentráltak, még csak percekre sem tudtak mezőnyfölényt kialakítani. De ha jobbak vagyunk, és még motiváltak is, akkor hogy rendezhetik nélkülünk a negyeddöntőket?

Könnyű lenne mindent a bíráskodásra kenni, de ez sem fedi teljesen a valóságot. Békéscsabán Fábián Mihály hiba nélkül fújt, ma ezt a chilei Álvaro García Miquelről nem mondhatjuk el, ez igaz. A sípmester hozta megszokott formáját, diplomatikusan szólva magyarországi pályafutása alatt kevés olyan ténykedése akadt, ahol a felek maradéktalanul elégedettek lettek volna vele. Ma talán nem húzta meg a megfelelő határvonalat a keménység és a durvaság között, valamint néha érthetetlen szabálytalanságokat látott, ám a kétes helyzetekben védhetően ítélt: mindkét oldalra befújt egy megadható 11-est, valamint mindkét oldalon, ráadásul néhány perc leforgása alatt villant egy jogosnak ítélhető piros lap. A csabai büntető előtt nem volt les, az utolsó percben kezezést reklamáló közönségnek a felvételeket látók szerint nem volt igaza. Így tehát igazságtalan lenne mindent a chilei sípmesterre fogni, nem ő hibázott kétszer is az egyenlítések előtt, nem ő hagyta ki a ziccereket, a cserék elfogyta utáni sérülés pedig mindig benne van a pakliban (Klein esete egyébként rendkívül peches volt, a kemény becsúszás egyszerre találta el a lábat és a labdát és nem hátulról érkezett, kiállítást biztosan nem ért), főleg ha bő fél órát kell így játszani.

Egész egyszerűen ezen a két meccsen minden összejátszott ellenünk. Már Békéscsabán is nyerni kellett volna, Abdi, Pölöskey, Otten és Somália is óriási ziccerekben rontott, de a messzi, ködös estén lejátszott mérkőzésen talán mindenki úgy volt vele: jó az iksz, a visszavágón nem lehet gond. Egyedül az idegenben rúgott gól hiánya lehetett zavaró, de egyértelműen látszott, hogy sokkal jobb erőket képviselünk, és hősies védekezéssel, egy-egy pontrúgással és kontrával nem lehet kétszer kihúzni… Hát most már tudjuk, hogy ki lehetett. Ráadásul a visszavágón kétszer is vezettünk, a kezünkben volt a továbbjutás. Még az is belefért, hogy a Békéscsaba legnagyobb fegyverét, a pontrúgást egyszer eladja ellenünk, hiszen újra nálunk volt az előny, még emberelőnyben sem nyomott az ellenfél. És ismét bebizonyosodott, hogy milyen igazságtalan játék a foci, hiszen sem a lilák nem érdemeltek újabb gólt, sem az ősz felfedezettje, Jova nem szolgált rá, hogy az ő hibája legyen sorsdöntő. Ennek ellenére 9 emberrel, igazi kapus nélkül is mi próbálkoztunk, melynek 3 percen belül az lett az eredménye, hogy egy főre olvadt emberhátrányunk Tchana fegyelmezetlensége után. Jellemző, hogy a játék képén ez egyáltalán nem látszott meg, noha az Előrének elég lett volna egyszer lövőhelyzetbe kerülni 20 méteren belül Rósa Dénes vészkapussal szemben, és vélhetően mindent eldönthettek volna, de ez eszükbe sem juthatott lelkesen támadó csapatunk ellen. Tényleg megérdemeltük volna a harmadik találatot, ám minden lehetőségünk a kapu fölé szállt.

A baj az, hogy mondataimban sok a „volna” szó. Tény, hogy a Békéscsaba jutott a legjobb 8 közé, amit azért sajnálhatunk rettenetesen, mert az MTK a hazai vereség után óriási bravúrt végrehajtva győzött az NB1-ben egyébként otthon veretlen Pécs vendégeként, így idén is összejöhetett volna az örökrangadó, másrészről még a negyeddöntőben is megadathatott volna, hogy alacsonyabb osztályú ellenfél ellen küzdhessünk meg. Mindezt elszalasztottuk, valamint alighanem az európai kupaindulást is. Erre talán egyetlen halvány reménysugár kínálkozik: a Győri ETO nemzetközi eltiltása vélhetően már érvényben marad, így hiába magaslik ki a Debrecen, a Győr és a Videoton a bajnokságból, így még a 4., sőt, extrém esetben az 5. helyezés is EL-t érhet (ez akkor következhet be, ha a Vidi nyeri a kupát és ők, valamint az ETO lesznek a másodikok és a harmadikok – ekkor a Vidi a kupagyőzelem jogán indulna az EL-ben, a Győr pedig az eltiltás miatt nem számítana, így csúszna lefelé az EL-szereplés joga a 4. és 5. helyre). Persze jelen pillanatban ez csak álom, sokkal könnyebb lett volna kupát nyerni, főleg ilyen sorsolással – a presztízsértékről nem is beszélve. De ennek már vége…