2024. december 3. kedd

Kedvenceink voltak: beszélgetés Limperger Zsolttal

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. február 8.

limperger-zsoltRégi játékosainkkal beszélgetünk, szóban és képben felelevenítjük pályafutásukat, megismertetjük jelenüket. Mai beszélgetőpartnerünk Limperger Zsolt, becenevén Limpi.

Limperger Zsolt 1968. szeptember 13-án született Pápán. Édesapja a helyi csapatban, az NB III-ban futballozott, és ízig-vérig Fradi szurkoló volt. Mindez eléggé egyértelműen meghatározta Zsolt jövőjét is. Mióta az eszét tudja, a Fradiért rajong, ám a Pápa-Budapest távolság okán egy ideig csak álmodhatott arról, hogy zöld-fehér futballista lesz. Hat éves korában a Pápai Textilesben kezdte el labdarúgó pályafutását. Itt játszott 1983-ig, amikor Veszprémbe hívták. Ment, mert ez már előrelépés volt, aztán egy év múlva jött a még nagyobb lépés, az igazi ugrás, leigazolta a Fradi.

Az NB I-ben is nagyon hamar, már 1985 tavaszán bemutatkozott, felfedezője Vincze Géza adta meg neki a lehetőséget. Első fradista korszaka 1991 nyaráig tartott, majd Spanyolországba szerződött, ahonnan 1996-ban újra a Fradi következett, egészen 1998-ig. Összesen 130 NB I-es mérkőzést játszott, amelyeken 8 gólt lőtt. Bajnoki címet nem ünnepelhetett, három alkalommal lett második, kétszer pedig harmadik a csapattal. Tagja volt viszont az 1991-ben hosszú idő után először címet nyerő (Magyar Kupa) csapatnak. A magyar válogatott címeres mezében 22 alkalommal lépett pályára, amely mérkőzéseken 1 gólt szerzett.

A tények sorolása után következzék a beszélgetés:

– Amikor vidéken született játékosainkkal beszélgetek, mindig adja magát az első kérdés, hogy kerültél a Fradiba?
– 1983-ban kerültem Veszprémbe, az akkor NB II-es csapat juniorjai közé. Abban az időben a nagyobb csapatok rendszeresen figyelték a kisebbek mérkőzéseit is, hogy tehetségeket találjanak. A Fradi akkori edzője Vincze Géza volt, aki ugyancsak szívesen járta az országot, Veszprémben is többször volt. Megtetszett neki a játékom, 1984-ben meghívott a Fradiba. Elképesztően boldog voltam, ám édesapám szerint még korán jött volna ez a lehetőség, ellenezte, hogy 16 évesen, egyedül a fővárosba költözzek. Vincze Géza azonban nem tágított, Pápára utazott, személyesen győzte meg a szüleimet, hogy jó kezekben leszek.

– Milyen körülmények közé kerültél?
– A középiskolai tanulmányaimat a Mester utcai – akkor még – I. István szakközépiskolában folytattam, amelynek akkori igazgatója híres volt a Fradi-szeretetéről. Természetesen kollégiumban laktam, a tanuláson kívüli időmben pedig fociztam, álmaim csapatában, a Ferencvárosban. El kell, hogy mondjam, nem a saját korosztályomban tettem ezt, hiszen édesapámnak volt egy kikötése, mikor elengedett. Arra kérte Vincze Gézát, hogy az idősebbekkel, akkori szóhasználattal a juniorokkal játszasson.

– Ezt meg is tette. Ha jól emlékszem, még túl is teljesítette ezt az ígéretét.
– Lehet így is mondani. 1984-ben kerültem a Fradiba, abban az évben már Vincze Géza volt a vezetőedző, aki nagy fiatalításba kezdett. Így történhetett, hogy 1985 tavaszán 16 és fél évesen bemutatkozhattam az NB I-ben.

– Hol volt ez a nagy esemény?
– A Népstadionban játszottunk a Vasassal, 1:1 lett a végeredmény. Leírhatatlan élmény volt számomra annyi ember előtt, Fradi-címeres mezben pályára lépni.

– Pedig akkoriban nem ment úgy a Fradinak, ahogy az elkényeztetett szurkolók korábban megszokták. A Vincze-csapat kishíján kiesett, később is nehezen sikerült a dobogóhoz érni. Az edzők is gyakran cserélődtek, Téged is edzett jónéhány. Felsorolnád?
– Vincze Gézánál mutatkoztam be, majd sorrendben jött Sárosi László, Dalnoki Jenő, Rákosi Gyula, végül Nyilasi Tibor. Aztán a második Fradi korszakomban Novák Dezső, Mucha József, Varga Zoltán, majd megint Nyilasi Tibor.

– Ilyenkor mindig felteszem a kérdést, amire gyakran nem kapok választ. Volt közöttük kedvenced?
– Mivel ezt ma kérdezed, így tudok rá válaszolni. Dalnoki Jenőt emelném ki a sorból. Ezt annak idején még nem mondtam volna, sőt! De a mai eszemmel belátom, Ő volt az aki spirituálisan is át tudott adni valamit, talán éppen a fradizmus lényegét, a megalkuvás nélküli, igazi szívvel, lélekkel történő játék feltétlen szükségét. Érdekes módon, mindig azokkal volt a legkeményebb, akiket a legjobban kedvelt. Ezt akkor nem értettem, ma már igen.

– A pályafutásodat támadó középpályásként kezdted, sokáig úgy is folytattad. Melyik edződ „faragott” belőled hátvédet?
– Dalnoki Jenő. Az úgy történt, hogy egy mérkőzésünk előtt a beállósunk Strausz László súlyosan megsérült. Jenő bácsi odajött hozzám és azt mondta: „Neked megvannak az adottságaid ehhez a poszthoz, magas vagy, jól fejelsz, Te játszol.” Furcsa volt, de nem ellenkedtem. Mertem volna ellenkedni? A játék meg olyannyira jól sikerült, hogy ezen a poszton ragadtam. Később kifejezetten élveztem, mert jobban átláttam a pályát.

– Ha ezekben az években a bajnokságok nem is egészen úgy sikerültek, ahogy azt Ti is, meg mi szurkolók is vártuk volna, azért emlékezetes mérkőzésekben akkor sem volt hiány. Neked melyik ugrik be ennyi idő távlatából?
– Minden győztes mérkőzés emlékezetes volt, amelyiken gólt is szereztem, az meg különösen. Ezek közül is leginkább a Győrnek rúgott gólomat kell megemlítenem az Üllői úton, amikor esernyőt adtam ellenfelemnek, majd kapásból bevágtam, méghozzá a gyengébbik lábammal.

Íme ennek az 1988. március 30-án játszott mérkőzésnek az összefoglalója, az esernyős Limpi góllal:

– Tudatos választás volt az esernyő?
– Dehogy! Az ilyen megoldások vagy ösztönösen jönnek vagy sehogy. Edzéseken bátrabban bevállalja az ember, de nagy élmény, ha tétmeccsen is sikerül megcsinálni.

– Említetted, hogy a gyengébbnek tartott lábaddal lőtted ezt a csodagólt. Sokat gyakoroltál ballal is?
– Abban az időben alapkövetelmény volt, hogy mindenki fejlessze a gyengébb lábát is. Ebből adódóan edzéseken tudatosan dolgoztunk erre. És hogy megérte, azt bizonyította ez a gól is. Egy ösztönös helyzetben, gondolkodás nélkül előhettem, nem kellett azon gondolkodni, miként tehetném vissza a labdát a másik lábamra.

Egy másik Limperger gól azokból az évekből (Üllői út: 1989.06.07. FTC – Vasas 4:0):

– 1991-ben külföldre, nem is akárhová, a spanyol első osztályba szerződtél. Hogy történt ez a nem mindennapos eset?
– 1991 elején a válogatottal barátságos mérkőzést játszottunk Spanyolország ellen Santanderben. A nézőtér tele volt játékosmegfigyelőkkel. 4:2-re nyertünk, ahogy az egész csapatnak, nekem is jól ment a játék. Olyannyira, hogy a Real Burgos képviselői szerződést ajánlottak. Megkeresték a Fradi vezetőit, a tavasz folyamán megegyeztek, így a nyáron, a kupagyőzelem után Spanyolországba költöztem.

– Mi volt a különbség a magyar és a spanyol első osztály között? Nem a színvonalra gondolok, sokkal inkább az edzésmunkára.
– Abban az időben idehaza az edzésmunka, főleg a felkészülési időszakban az ún. száraz futásokra volt kihegyezve. Rengeteget futottunk, az alapkondíciót ezzel kívánták biztosítani. Spanyolországban ezzel szemben nem voltak hosszú futások. Sokkal inkább intenzív labdás edzések. Minden gyakorlatot labdával végeztünk, rengeteg volt a 3- 3, a 4 – 4, az 5 – 5 elleni játék. Gyors és pörgő volt minden. És a kondíció is megvolt, jellemző, hogy amikor én kikerültem, két hónap alatt 4 cm-rel nőtt a combom kerülete. Nekem ez a fajta edzésmunka jobban tetszett, Már csak a labda miatt is.

– És milyen hangulatúak voltak a mérkőzések? Nem sok magyar labdarúgó mondhatja el magáról, hogy bajnokikat játszik a Barcelona vagy a Real Madrid ellen a Nou Camp-ban illetve a Bernabeu-ban.
– Én akkor azt fel sem tudtam fogni, hogy 100 ezer ember előtt futballozom. A hangulatot csak akkor éreztem meg, amikor néhány évvel később nézőként mentem el Madridba. Nagyon fanatikusak a spanyolok. De itt kell, hogy elmondjam, az Üllői út közönségével egyik sem ért fel. Igaz, hogy itt nem volt annyi ember, de amikor a sok szív együtt dobbant, a sok hang eggyé erősödött és orkán lett, akkor ott a pályán libabőrös lett a kezem. Még most is, hogy erről beszélek és erre emlékszem, ugyanezt érzem. Ez csak itt történhetett meg velem, csak a Fradiban. Lehet, hogy ennyit tesz az érzelmi kötődés. Minden fradista érzelmű mai labdarúgónak tiszta szívből kívánni tudom, éljék át és érezzék ugyanezt.

Találtam felvételt 1991-ből egy Real Burgos – Barcelona mérkőzésről, ahol Limperger Zsolt játszott, sőt még helyzetbe is került, gyötörvén a szpíkert a nevének kimondásával:

– Hogy folytatódott a spanyol karriered?
– Két és fél évet töltöttem el Burgos-ban, majd amikor a csapat kiesett, leigazolt a Celta Vigo. Itt azonban elkezdődött egy balszerencsés sorozat, elért egy kellemetlen sérüléshullám. Az első Vigo meccsemen a La Coruna ellen megsérültem, elszakadt az Achillesem.

– Odaléptek?
– Nem. Egy sima labdavezetés közben történt. Mint utóbb kiderült, ez már egy krónikus sérülés volt, meccsek után éreztem is, de a pihentetés és a borogatás mindig segített. Ekkor viszont megtörtént a baj. Megműtöttek, majd három hónap rehabilitáció következett, aminek a végefelé, már az első edzéseken újra elszakadt a műtött ín. Újabb műtét, még hosszabb rehabilitáció jött, eltelt egy év.

– Hogy viszonyult mindehhez a Celta Vigo, amely megvásárolt és az első meccseden elvesztett?
– Számomra hihetetlenül rendesek voltak, mindenben segítettek. De az egy év a csapatnál sem múlt el nyomtalanul. Nem ment a csapatnak, edzőt váltottak, az új argentin tréner a honfitársaival erősítette meg a keretet. Így amikor egy év után játékra jelentkeztem, alapemberből csak sokadik lettem a sorban. Egy Real Mallorca elleni kupameccsen játszottam, ahol jó benyomást tettem az akkor másodosztályú Mallorca vezetőire, mert kezdeményezték a leigazolásomat.

– Akkor ott újra alapember lehettél?
– Talán az lehettem volna, volt egy nagyon jó fél évem, számomra is hihetetlen módon 8 gólt rúgtam, ám akkor az orvosok azt mondták, abba kell hagynom a focit.

– Mi történt?
– Egyre jobban fájt a térdem, de állandóan. Az orvosok kivizsgáltak és azt mondták olyan mérvű térdkopásom van, ami műthetetlen, profi szinten nem játszhatok.

– De, mint tudjuk, játszottál. Igaz, nem Spanyolországban, hanem itthon, újra a Ferencvárosban. Nem mondott ez ellent az orvosi javallatnak?
– Nem nyugodtam bele az orvosok döntésébe. Eljutottam Madridba egy térdspecialistához, aki egy újszerű módszerrel próbálkozott. Semmit nem ígért, de veszítenivalóm nem volt, belevágtam. Gyakorlatilag egy nagy tűvel speciális folyadékot injektáltak több alkalommal a térdembe. A módszer nálam bejött. Elkezdhettem újra az edzéseket, a folyamatos fájdalmak elmúltak. Ám időközben itt is megismétlődött, ami a Celtánál történt. Jött egy új argentin tréner a sajátjaival, velem már nem számolt.

– És úgy döntöttél, hazajössz?
– 1996-ot írtunk akkoriban. Meghalt az édesapám, úgy éreztem, édesanyámnak azzal tudok a legtöbbet segíteni, ha hazajövök.

– Hogy lett ebből Fradi?
– Más csapat szóba sem jöhetett. Felhívtam a Ferencváros vezetőit, vázoltam a helyzetemet. Meghívtak egy tárgyalásra, ahol kb. két perc alatt megállapodtunk, újra zöld-fehérbe öltözhettem.

– A Fradival azt mondhatjuk peched volt. Nagy sikereit 1991-1996 között, a Te távollétedben érte el, utána megint csak az jutott számodra, ami a 80-as években, harc a második helyért. Érdemes volt ezt vállalni?
– Ezen egy Fradi érzelmű játékos sohasem gondolkodhat. Ha a Fradiban játszhat, ott kell megtennie mindent a sikerért, a közönség kiszolgálásáért. Meg különben is, a kérdésedben felvetett dolgot előre sosem lehet látni.

– Azért részsikerek ebben a periódusban is voltak…
– Igen-igen! Dobbant még a Fradi-szív. Emlékszem az Olympiakos elleni UEFA-kupás párharcra, ahol továbbjutottunk. Újra libabőrös lehetett az ember karja.

Ebben a párharcban Limpi a kinti mérkőzésen gólt is rúgott. Íme:

– Nem beszéltünk még a válogatottról, illetve egy mellékmondatban korábban röviden Te említettél egy meccset. 22-szer szerepeltél a legjobbak között. Hogy emlékszel erre?
– 1989-ben Belfastban voltam először válogatott az észak-írek elleni VB-selejtezőn, Bicskei Bertalan kapitánysága alatt.

– Nem semmi dolog tétmeccsen debütálni, de az vitathatatlan, abban az időben nagy formában voltál…
– Beválogattak, én játszottam. Bicskei után ugyanezt tette Mészöly Kálmán és Jenei Imre is. A válogatott karrieremnek gyakorlatilag az első spanyolországi sérülésem vetett véget.

Limperger Zsolt a válogatottban egyetlen gólt szerzett (1990.03.20. Magyarország – USA 2:0), ezt is megmutatjuk:

– Hogy folytatódott a történeted 1998 után? Mert gondolom, a futballtól nem szakadtál el.
– Attól nem tudok. Érden lakom, ide igazoltam, gyakorlatilag a mai napig igazolt játékos vagyok. Bár, ma már nem játszom mindig.

– Gondolom, jól jön a rutin a védelemben…
– Ha ott játszanék, akkor biztos jól jönne. Inkább amolyan „Totti-s” játékot játszom. Egy kicsit mindig az előretolt csatár mögött.

– És a régi társak? Velük hogy tartod a kapcsolatot?
– Ahogy a magamfajta oldboyok szokták. Összejövünk az öregfiúk meccseken, aztán előtte és utána jókat beszélgetünk, nosztalgiázunk, közben pedig élvezzük a játékot. Szerencsére régi társaim előszeretettel hívnak, én pedig, ha tudok, megyek.

– Más kapcsolatod nincs a Fradival?
– Nincs. A meccseket, ha máshol nem, tévén mindig megnézem.

– És ez elég?
– Elég vagy nem, ez most így van, nem tőlem függnek az események. Spanyolországban egész más volt a tapasztalatom a régi játékosokkal való kapcsolattartásról, ott erre is nagy súlyt fektettek.

– Véleményed azért csak van a csapatról, az utánpótlásról?
– Az utánpótlás dolgaiban jobban képben vagyok. Még a Fradi juniorban, és később is a csapattársam volt Dukon Béla, aki ma is a Fradi utánpótlásban edző. Ha találkozom vele az öregfiúk meccseken, ő mesél. Például azt, hogy az a legnagyobb baj, hogy a Fradi nem tudja megtartani az ígéretes utánpótláskorú játékosait. Pedig jó munka folyik, amit mindennél jobban bizonyít, hogy évről-évre le tudják rabolni a csapatokat. Vagy külföldre mennek el a tizenéves legjobbak vagy más hazai csapat kínál jobb feltételeket. Ezen sürgősen változtatni kellene, hogy a legjobbak itt maradhassanak és minden évben legalább egy közülük be tudjon épülni az első csapatba.

– És az első csapat?
– Ahogy hallom, az anyagi biztonság megvan. Az angolok valóban megmentették az összeomlástól a Fradit. Ám az igazi sikerek eléréséhez szerintem a pénzen kívül nagy szükség lenne a régi Fradit körülvevő hangulatra, amit utoljára a 80-as években még én is éreztem. Amikor még tényleg családként működött a Fradi-család. És szükség van hazai sztárokra, akikért igazán lelkesedni tud a közönség. Persze, jöjjenek a külföldiek, de csak a jók, akiktől tanulni lehet.

– Játékosokkal nem beszélsz erről? Hiszen Lipcsei Petivel még játszottál együtt, sőt azt olvastam, hogy annak idején a Te tiszteletedre kérte el a 6-os mezt.
– Nincs napi kapcsolatom velük. Petivel néha beszélek telefonon, a sérülése után is felhívtam. Meg néha ő is keres, hiszen a 6-os mez az övé lett, ám a 006-os rendszám nem, hisz azt én vettem meg. Ilyenkor közlöm vele, az nem eladó.

– Lesz családi utánpótlás?
– Biztos, hogy nem. Leányom idén lesz 20 esztendős, nem foglalkozik a sporttal, lekötik egyetemi tanulmányai.

– Szóltál néhány szót a mai játékosokról, sőt átvitt értelemben a vezetőkről is, de vajon mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Csak azt, hogy lelkesedjenek úgy mint régen, hadd legyenek a mai játékosok is libabőrösök. A magyar játékosok azonnal meg fogják érezni ezt a lelki pluszt, a külföldiek pedig rájönnek, hogy nem rossz hely ez. A külföldi játékos egyszer hazamegy, de nem mindegy milyen hírünket viszi haza, a külföldi tulajdonos pedig könnyebben nyúl a pénztárcájába, ha látja, van értelme a befektetésének. Sok-sok teltházat kívánok, frenetikus hangulattal és botrányok nélkül, hogy még a fanyalgók se tudjanak a Fradiba belekötni.

Örülök, hogy ennyi idő után is van érdeklődés irántam. Egy szurkolót külön is megemlítenék, akiről sokat hallottam már érdi barátaimtól. Ha jól tudom, ő is Limpinek nevezi magát. Neki külön köszönöm a lelkesedését, Fradi iránti határtalan rajongását, hogy a „névadója” lehettem. Üzenem neki, ha Érden jár, szeretettel látom, hogy személyesen is elbeszélgessünk a Fradiról.

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. február 7.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

HOZZÁSZÓLÁS